A mára már mainstreammé vált szuperhős filmek palettáján alkotott újat M. Night Shyamalan trilógiája. Az Üveg (Glass), ahogy elődjei is, realisztikusabb, emberközelibb élményt nyújt a nézőnek, megfűszerezve csipetnyi fantasztikummal.
A nagyrészt horror-thriller műfajában mozgó rendező neve a kétezres évek elején a minőséget és a garantált sikert jelentette. Többek között a trilógia első darabja, A sebezhetetlen (Unbreakable) is a sikertörténetek listáján szerepelt. Azonban ezután a rendező karrierje a lejtőn lefelé vette az irányt olyan filmek miatt, mint az Utolsó Léghajlító vagy a Föld után című alkotás. 2015-ben véget ért a negatív hullám, és a 2016-ban megjelent Széttörve (Split), a trilógia második része, áttörő sikert aratott.
A rendező munkásságát övező magaslatok és bukások miatt is volt nagy elvárás az Üveget illetően, hiszen nem csak az előző két film szintjét kellett hozni, de méltó befejezést is tálalni a történetnek.
Előzmények
A 2000-ben forgalmazott A sebezhetetlenben megismerhetjük Dunnt (Bruce Willis), aki a történet szerint emberfeletti állóképességgel bír, amire viszont csak az Elijah-val (Samuel L. Jackson) való találkozás után ébred rá. A Széttörve bemutatja a James McAvoy által játszott, 24 személyiséggel rendelkező gazdatestet, Kevint és még nyolc alteregóját, amelyek közül a Szörny (The Beast) rendelkezik emberfeletti tulajdonságokkal. A film legnagyobb csavarja, hogy csak az utolsó jelenetben jövünk rá arra, hogy ez az első film folytatása.
Az Üveg felsorakoztatja a már jól ismert főszereplőket és megkedvelt mellékszereplőket az előző részekből, viszont csak egy olyan új szereplőt kapunk, aki jelentőségteljes. A történet ott folytatódik, hogy Dunn továbbra is ,,hősködik” fia segítségével, és megpróbálja elkapni a Szörnyet, aki azóta is fiatal lányokat rabol el. A két karakter összecsapásánál avatkozik be dr. Ellie Staple (Sarah Paulson), aki mindkettejüket elmegyógyintézetbe szállítja, ahol Elijah-át is őrzik, így a cselekmény innen bonyolódik tovább.
Mélyebbre ásva
Az eddig megszokott karakterfejlődés útját Shyamalan ebben a filmben teljesen felborítja. A korábbi filmekhez hasonló módon karaktereink a film elejétől a végéig valamilyen fejlődésen mennek át. Ennek ellenére a rendező úgymond teljesen lenullázza az előző filmekben felépült jellemeket azzal a csavarral, hogy az elmegyógyintézet pszichológusa, aki az önmagukat szuperhősnek képzelő téveszmés betegekre szakosodott, arról próbálja meggyőzni főhőseinket, hogy ez csak egy téveszme, és igazából teljesen átlagos emberek.
Innentől kezdve a néző maga is kételkedik. A történet szépsége, hogy ez a kettőség érzet és feszültség végigkíséri az egész filmet, egészen a végső jelenetig, amikor nemcsak fény derül az igazságra, de még rá is tesz egy lapáttal. Ugyancsak jól működnek a karaktereink múltjába történő visszapillantások, amelyek választ adnak több fontos kérdésre is, és továbbvezetik a történetet a végkifejlethez, amelyet megkoronáz a mellékszereplők központba helyezése.
Bár a történet és a karakterek mindenképp pozitívumot jelentenek, úgy érzem a vizuális hatás elmaradt a várakozástól. A helyszínválasztást, főleg az utolsó harcjelenetnél, nem tartottam túl előnyösnek. Az egyetlen jelenet, amelyben nagyon jól működött együtt a színvilág és közeli plánok, az a páciensek csoportos foglalkozása a pszichológussal. Ebben a viszonylag rövid szekvenciában a vizuális hatás remekül kiegészíti a jelenetet.
Összességében úgy gondolom, hogy a mostani, nagyrészt Marvel és DC képregény-univerzumok uralta szuperhősös filmiparban kellett megállnia a helyét az Üvegnek, és egyáltalán nem maradt szégyenben. Nem akart több lenni, mint ami valójában, azaz egy realisztikusabb, kevésbé sci-fi jellegű történet, amelyben űrhajók és félistenek nélkül is kaptunk egy egyéni szuperhős történetet.
(Borítókép: Csoportos foglalkozás jelenet az Üveg című filmből. Balról jobbra: Elijah, Kevin, Dunn. Forrás: https://www.taosnews.com.)
