A szalagtűzők ünnepsége nagy hagyomány hazánkban. Diákok ezrei várják, hogy feltűzzék rájuk az apró szalagokat, ami miatt hivatalosan is végzősöknek hívhatják magukat.
Ahogy közeledünk a Főnixhez rohanó embereket látok, hogy minél hamarabb bejuthassanak és helyet foglaljanak szeretteiknek. Mi is igyekszünk befelé, de elég nehezen találunk parkolóhelyet, hiszen szinte már minden foglalt. Nagy nehezen találunk egyet és elindulunk mi is a bejárat felé.
Idén a szalagtűzés többet jelent számunkra, hiszen családunk legkisebb tagjára kerül a sor. A húgom izgatottan foglalja a helyet a „nagy” család számára. Barátokkal együtt 26-an érkezünk az eseményre. Sajnos a foglalás ellenére sem tudtunk egymáshoz közel ülni, néhány türelmetlen vendég nem vette figyelembe azt, hogy a kiszemelt sorok nekünk vannak fenntartva. Szerintük érkezési sorrendbe bárhová mehet mindenki. Társaságunk fele le tud ülni a számunkra lefoglalt székekre, de nekünk más opciót kell keresnünk. Végül a hosszas járkálás után sikerül annyit találnunk, ahol 10-en elférünk közel egymáshoz.
Míg az osztályok bevonulnak addig a mellettünk lévő sorban folyamatos beszélgetésre, hangoskodásra leszek figyelmes. Próbálunk a nyitóbeszédekre összpontosítani, de az egyik közelben ülő kisfiú leejti a cumiját, majd az előtte ülő vendégre önti a teáját. Eléggé szórakoztató, így kissé elmosolyodok, amikor huncut szemével rám néz.
Fenyősné Kircsi Amália intézményvezető asszony ünnepi beszéddel nyitja meg a rendezvényt, majd a debreceni Tankerület igazgatónője, Pappné Gyulai Katalin köszönti a 236 végzős diákot. Elsőként a 8 osztályfőnök kapja meg a szalagot, majd a diákok következnek, akiknek egyesével mondják be a nevét. Izgatottan várjuk Panna nevét, hogy hangos tapsvihar közepette, megkapja a megérdemelt, végzős szalagját. A szünetben minden anyuka és apuka büszkén megy gratulálni a gyerekének, akik már kissé megkönnyebbülten sétálnak felénk. A neheze viszont, még hátra van! Láthatóan, nagyon izgulnak a tánc miatt. Ahogy körül nézek néhány fotót készít mindenki, aztán rohannak is átöltözni a diákok. Felemelő, megható pillanatok ezek, ami mögött viszont rengeteg munka és gyakorlás áll. Én ezt már átélhettem, ezért tudom milyen feszültség van most bennük!
Izgalom és büszkeség keveredik bennem, amikor elkezdődik a Panniék tánca. Ügyesen mozog mindenki az osztályból. Jó a zene, jó a koreográfia. Szemmelláthatóan, élvezik a produkciót. Hihetetlen boldogság tölt el, hogy milyen könnyedén veszik ezt az egészet. Az egész nézőtér meg van hatva, ahogy látom a nagyszülők arcán egy- egy könnycsepp is legurul.
Amitől a hideg is kiráz minden egyes szalagtűzőn az az, amikor a végzősök az iskola nevének rövidítését „rakják” ki, a nézőtér elsötétül, megjelennek a diákok égő gyertyákkal a kezükben, énekelnek, a Légy jó mindhalálig egyik betétdalát halljuk és közben igyekeznek a helyükre állni. Hatalmas tapsviharban törünk ki és a szemközti oldalakon a vakuk villogását látjuk.
A műsorok után készülődni kezdünk és amint leértünk a földszintre nagy meglepetésemre Panni, a húgom szó nélkül odaáll hozzánk, hogy csináljunk pár képet, míg ilyen elegánsan van felöltözve mert tudni kell róla, hogy egyáltalán nem szereti azt ha fotózzák.
A tömeg elindul kifelé mi azonban még beszélgetünk és várjuk, hogy egy kicsit oszoljon, hogy könnyebben távozhassunk.
Ahogy kiérünk a parkolóba már a sötétség fogad minket, hiszen olyan hosszú volt az egész ünnepség, hogy szinte ránk esteledett.
