bolcsek_bori_10_rendelAki sallangmentes, mocsoktól tocsogó punk zenére vágyik, már rég nem a legújabb Alvin és a mókusok korongért szalad az üzletekbe. Hol van már a Kurva élet, vagy a filozófiai kérdéseket feszegető Jézusnak volt-e szakálla, de a három mókus sem szaladgál már szanaszét a réten, maximum kimérten lépked. Nem gyújtják fel az erdőt, nem tépkedik a virágokat.

Alvinék felnőttek (?), és 2006-ban a Mi ilyenkor szoktunk sírni! albummal elindultak egy rockosabb, összetettebb szövegvilággal rendelkező, dallamokkal és szólókkal ügyesen játszadozó úton, aminek a Végén majd meghajlunk albummal értek fel a csúcsára. Marad néha itt-ott a fiatalos, minden kukát lerugdosok, minden köcsög arcát összetöröm lendületből, de összességében lenyugodtak a nyíregyházi suhancok.

Piacra dobtak azóta két újabb lemezt, amelyek olyanok, mintha a Csillagok háborújából léptek volna elő: fehér egyenruhás,  idióta pisztollyal lövöldöző, tökéletes klónok. Az első szám rendszerint a lemez címadója, majd a második dalban megtudjuk, hogy mennyire mocskos, korrupt, élhetetlen és bürokrata országban tengetjük kicsinyes és önző hétköznapjainkat. Végül is a szövegvilág és belül a lelkük is mindig punk marad. Aztán esik szó a szerelemről, ami néha elbaszott, néha gyönyörű, s persze kapunk képeket az emberi gyarlóságról is. Mire akarok kilyukadni: ha új Alvin és a mókusok lemez jelenik meg, most már majdnem pontosan tudjuk, mire számíthatunk.

Három teóriám van. Első: Alvinék kimerítették a rockos vonal kereteit. Azt, amit megcsinálhattak ezzel a szövegvilággal, ezekkel a dallamokkal, azt már mind megcsinálták és ennek a keretei pontosan három korongra lettek kalibrálva. Második: Alvinék leszarnak minden potenciális új rajongót. A régi cirkusz ugyanazt a kenyeret adja, s ha én egy alvin-fan vagyok, pontosan tudom, mi fog történni egy koncerten. Tudom, hogy mely számokat fogom hallani, melyikre fogok pogózni és melyikre fogok őrült spártaiként belerohanni a wall of death-be. És ezért én, alvin-fan tudom, hogy mire fogom kiadni az anya által megkeresett a kajára szánt lóvéból spórolt pénzt és ezt könnyű szívvel meg is teszem. Harmadik: Alvinék lusták. Ha valami bevált, már pedig a példa mutatja, hogy bevált, akkor minek változtassunk? Nyúljunk kicsit hozzá, csavarjuk kicsit meg, dobjuk be kicsit a centrifugába, más lesz, de mégis ugyanaz. És viszik, mint a cukrot.

Mindennek fényében A bölcsek meg hallgattak  pontosan, centiről centire azt adta, amit vártam. Semmi újat. Mire a lemez végére értem, az első, címadó dalra már nem is emlékeztem. A következő a Konfliktus – ami a lemez megjelenése előtt már napvilágot látott – csak azért ragadt meg a hallójáratokban, mert már korábban hallottam. Sokkal korábban. Mert ilyet is írtak már Alvinék: a bankok kizsigerelik a szegény parasztot, a cenzúra színesre festi a rothadó fekete világot, a gonosz lemészárolja a hőst, és a nagyfőnök is lenyúz minden bőrt a látástól vakulásig dolgoztatott irodai alkalmazottról.

Az első igazán pogós szám az Ez nem demokrácia címet viseli, és itt érzetem először azt, hogy ütemre taposom a laposra járt strandpapucsomat, és leteszem egy pillanatra a kicsit keserűre sikeredett kávét. Feszes, gyors, pörgős zenei nyitás, majd pillanatokkal később, már a földbe is van tunkolva a politikai berendezkedésünk. Ez igen. Nagy kár, hogy a negyedik dalig kellett várni a boldogító pillanatra.

A hatodik számnál, már majdhogynem megállítottam egy kaja erejéig a lemezt, de egy zseniális ritmusváltással mégis a székhez ragasztott. Alvinék a lelkük mélyén igazi rohadékok. Mert tudják, hogy kell egy közepes lemez számait úgy egymás után illeszteni, hogy azt a hatást keltse, mint amikor elhiszed négy sör után az 5/10-es csajról, hogy legalább hetes és őt már nem ciki fűzögetni. A Mindenki lehúz mindenkit pontosan ez a dal, ami megint mozgásra készteti a ropogó bokámat. Bár visszaköszön az alvini hangnemváltás, meg a végén a refrén variált változata, de végre hallunk gitárszólót is!

A lemez nem rossz. Ha alvin-fan vagy, akkor biztosan tetszik. Ha nem vagy az, akkor egyszer meghallgatod, és lesznek olyan dalok, amiket majd szívesen belebiggyesztesz a legfrissebb lejátszási listádba. Egyszer mindenképpen érdemes meghallgatni, mert a szövegeknek továbbra is van tartalma, van értelme. Én viszont már várom, mikor dobnak elénk egy friss húst Alvinék, mert azért valljuk be, elég unalmas heti hétszer csirkét zabálni.

A kép forrása: alvinrecords.com

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás