Vezeklés, ellágyulás, MOL-os szerződés és divatrock után végre eljött a megváltás napja. Vártuk, mint a rockmessiást: hosszú idő után újra tökös lemezt adott ki a Tankcsapda. Májusban látott napvilágot az első klipes dal a korongról Köpök rátok címmel, és már akkor lehetett érezni, hogy valami újra megmozdult: a debreceni srácok összegyűjtöttek minden jogos és jogtalan sárdobálást, kritikát és pofán verték a közönséget egy metálos péklapáttal. Nem túlzás kijelenteni, hogy az Agyarország után először újra súlyos nótát rakták össze, pedig annak már lassan tizennégy éve.
Persze, rögtön belemagyarázták a megrögzött Tankcsapda-kritikusok és új generációs Tankcsapda gyűlölők, hogy bizony Lukács Laci irdatlan paraszt szöveget írt, meg aztán ne köpjön rájuk egy olyan zenekar, amelyik eladta magát és elveszítette identitását. Kérem szépen tisztelettel: nyújtsa az ég felé a kezét az, aki ugyanúgy gondolkozik, ugyanúgy lát és él meg dolgokat, mint huszonöt évvel ezelőtt. Na, ugye. Én biztosan nem, mert még nem is éltem akkor. Visszatérve a klipes dalra, húzós gitárriffek, erősen odamondogatós szöveg: erre mondja azt a mindenkori keményzene rajongó, hogy jár a keksz.
Nem sokkal a lemez hivatalos novemberi megjelenése előtt újabb dalt tett közzé a zenekar A zene betemet címmel. Itt fagyott meg a vér az ereimben. A frontember nyilatkozta ugyan, hogy ez egy közönséget megosztó és egyáltalán nem Tankcsapdás nóta, na de hogy ennyire? Aggállyal és kétségbeeséssel felvértezve reménykedtem abban, hogy a Köpök rátokkal nem játszotta ki az aduászt a lassan legendássá növekvő trió. De nem, ó nagyon nem!
A lemezmegjelenés másnapján rögtön rohantam is az internetre lemezboltba MOL-kútra, hogy beszerezzem a fennállása huszonötödik évfordulóját ünneplő zenekar várva várt anyagát. Aztán meghallgattam egyszer. Aztán még egyszer. Aztán még húszszor. Aztán azon kaptam magam, hogy függő lettem, de erről a drockról nem is akarok lejönni. A számok ütnek, Laci szövegírói képességeit pedig legnagyobb kritikusai és ellenségei is elismerik, természetesen nem véletlenül.
A lemez a már említett popos/punkos A zene betemettel indít, ami sokadik alkalommal meghallgatva azért már belerágja magát az ember fülébe, de egyáltalán nem ezt a stíluselemet viszik tovább a srácok. Olyannyira nem, hogy a negyedik, Koponyák és csontvázak már kemény, mint a kád széle. A dalban egyébként közreműködik a világszinten is jó nevű Ektomorf zenekar frontembere Farkas Zoli, a szöveg pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy bizony mi emberek vagyunk az okozói Földünk pusztulásának. A Tankcsapda meg a dobhártyák pusztulásának.
S mint cilinderből nyulat a bűvész, úgy húz egy meglepőt a zenekar. Az Ez egy ilyen nap a Tankcsapdától teljesen szokatlan, bluesos lüktetésű nóta, egyszerre lebilincselő és rögtön azt az érzést kelti, hogy tegnap ráb*sztad az ajtót a barátnődre, de ma már nem biztos, hogy kibírod nélküle. Abszolút beleillik a képbe. A nagyon erős lemezt a Sállállállá zárja le. Mókás, semmitmondó cím. Ki hinné, hogy nem mástól idéz Lukács benne, mint Vörösmarty Mihály. Ó máj gád. És megteheti, mert tökéletesen eltalálja, hogyan nyúlhat hozzá a Szózathoz. Profi munka, profi hangszerelés, a dalt már a debreceni lemezbemutató koncerten is bedobták a közönségnek, és mint éhes pitbullok, egyből rá is harapott mindenki.
Kár kivesézni egyesével a dalokat, összeszedett, jól hangszerelt, jól szövegezett album, ami nincs híján kemény zenének, és a minőségi munkának. Ha egyet kívánhatnék a Mikulástól, az lenne, hogy ettől már soha ne csináljon gyengébb albumot a debreceni punk/rock/tinidiszkó/metál zenekar!
A kép forrása: rockbook.hu
