Este nyolc óra. Felhasználónév, jelszó. Rutinos mozdulatok, és máris többed magammal úszunk az éterben. Vagy inkább kapálódzunk. Eltévedt cyberlelkek keresik egymást. Néha összetalálkozunk, aztán elválunk, majd újra egymásba kapaszkodunk. Barátságunk csupán kódok, betűk, szmájlik, linkek halmaza. De mi lenne, ha a valóság is így működne? Ha a mosoly helyett csak megszólalnék: kettőspont zárójel? Ha az utcán sétálva a YouTube broadcastem szólna? Ha a könyvtárak helyett Google telephelyek lennének? Nyilván lehetetlen. De ha ezt megkapnánk, továbbra is lenne bennünk elvágyódás? Vagy mi is ez igazán? Elégedetlenség? Mohóság? Lebutított élet zip fájlba tömörítve. Ha nem ezt éreznénk, nem lennénk itt. Nem a képernyőre tapadnánk és néznénk a táncoló csivavát. Kicsomagolnánk az életünket. Nem akarnánk 3 MB-tal letölteni, alkalmazásokat használni, lájkolni. A cybertér amekkora adomány, akkora átok. Amilyen kötelékeket sző, olyanokat tép szét. De erről mi is tehetünk. Akaratgyenge becenevek vagyunk, akik így próbálnak meg haladni az úton. Bitről bitre lépkedünk. De észrevesszük mindezt? Látjuk még a különbségeket, vagy cybervakságot kaptunk? Ha pedig érezzük, hogy elnyelt minket a fikció, miért nem lépünk ki? Elnyom minket a korszellem, a divat, a hóbort. Perifériára kerülnénk, ha nem lenne MSN címünk. Aki nincs fent Facebook-on, az olyan mintha nem is létezne. De hisz mindenki valaki akar lenni. Ilyen összevisszaságban hogyan maradjunk önmagunk? Talán sehogy. Talán el kell mindezt fogadnunk. Ütni egy entert, és bevackolni az étertakaróba.
Dajka Andrea
