Interjú Szilágyi Ilonával, a Rádió FM95 és a Kutyafáját TV szerkesztő-műsorvezetőjével.
Különleges személyiség, aki a munkájának él. Jól csengő, vidám és ismerős hangjával sokaknak varázsolja szebbé a napjait. Ő Szilágyi Ilona, a Rádió FM95 és a Kutyafáját TV szerkesztő-műsorvezetője, akit pályája kezdetéről, munkáiról és tapasztalatairól kérdeztem.
Milyen terveid voltak korábban? Mindig a rádiózás érdekelt?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyből a rádiózás érdekelt, amint a világra jöttem. Négy-öt éves koromban azonban már nagyon közelítettem ehhez a célhoz és álomhoz. Annak idején még nagyon ósdi magnók voltak, amivel kazettákra lehetett rögzíteni. Ezzel szórakoztam: hangokat rögzítettem és szerepjátékokat játszottam.
Szerepjátékokat? Ezt mégis hogyan képzeljük el?
Nagyon jól eljátszottam egyedül. Egy személyben voltam a rádió hallgatója és műsorvezetője. A játék úgy zajlott, hogy: „Kedves Hallgatók! Ki az, aki felismerte ezt a hangot? Tessék beazonosítani!”. A helyes megfejtő egy színes televíziót nyerhetett. Aztán később interjúzni kezdtem egymagam: Kylie Minogue-tól kezdve majdnem mindenkivel készítettem fiktív interjút. Innen indult az egész, ami aztán szépen elhalkult. Nem is foglalkoztam igazán a dologgal.
Úgy tűnik már gyerekként a véredben volt a szakma. Miért hagyott alább mégis a lelkesedés?
Nem hittem, hogy ebből bármi is lehet. Annak idején még nem volt a rádiózás olyan nagy divat: nem voltak kereskedelmi rádiók. Volt a köztelevízió és a közrádió. Ezzel be is zárt a bazár.
Mikor léptél rá a rádióhoz vezető útra?
Középiskola végén tanácstalan voltam, hogy merre tovább, és a magyartanárom segítségét kértem, hogy ajánljon nekem valamit. Akkor indult a Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán először a kommunikáció szak. Itt végül pedagógusként és rádiós szakemberként végeztem.
Gyerekkori „tapasztalataidtól” eltekintve miért pont a rádió mellett döntöttél?
A főiskolán többféle szakirányra lehetett jelentkezni. A televíziózás akkor még annyira nem érdekelt – persze ez közben változott. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ez izgat és érdekel engem. A rádiós órák viszont nem voltak túl meggyőzőek. Nem hoztak közelebb a szakmához, mert még nem voltak olyan technikai felszerelések, mint amilyenek a mostani egyetemisták vagy tanítóképzősök számára adottak. Ma már van saját rádióstúdiójuk, ahol megtanulhatják a hanganyagok vágástechnikáját. Ez pedig egy rádiós munkájához elengedhetetlen. Én ezeket nem tudtam elsajátítani, csak nagyon minimális elméleti alapot szereztem.
Hol szereztél tényleges gyakorlatot?
A főiskola utolsó évében jött az ötlet, hogy olyan helyre menjek gyakorlatozni, ahová esetleg könnyebb lenne bejutnom. Így 2004-ben az egyik kereskedelmi rádiónál töltöttem el két hónapot. Amikor befejeztem a főiskolát, felajánlották, hogy maradhatok. Ez nagyon szép és jó volt, annak ellenére, hogy „érdekes” munkákat bíztak kezdetben az emberre. Ha tetszett, ha nem, ezeket el kellett végezni: például postára kellett mennem, hogy befizessem a kolléganő csekkjét. Ezeket át kell élni majdnem minden munkahelyen. Két-három hónap múlva a cégen belül átrendeződés történt, így abba kellett hagynom.
Mihez kezdtél ezután?
Két nap múlva már dolgoztam. Nem vagyok egy lustálkodós típus. Teljesen másban kezdtem el tevékenykedni. Az egyik reklámújságnál voltam reklámszervező. Kilenc hónapig nyűttem azt a munkát, de valahogy én és a reklámszakma nem találtunk egymásra. Meguntam, nem akartam csinálni, már fájt bemenni dolgozni. Utáltam. Nem éreztem egyáltalán magaménak, és még sikerélményem se volt. Ez a kettő pedig nagyon felerősítette egymást. Így felkerestem azt a rádiót, ahol előtte dolgoztam, hogy van-e azóta munka. Hála az égnek volt. A felmondási idő letöltése után azonnal ott kezdtem.
Milyen volt visszatérni a rádiózáshoz?
Egy jó hangulatú, fiatalos csapatnál végeztem a munkámat. Nagyon sokat tanultam tőlük. Ott alapoztam meg a nyolcvan-kilencven százalékát annak, amit most tudok. Sokat köszönhetek nekik. Viszont négy év után már nem volt olyan lendületes a csapat, elfogyott a lelkesedésünk. Így elment a kedvem az egésztől. Aztán 2008-ban nagy váltás következett. A rádiótól, ahol most dolgozom, személyesen az ügyvezető igazgató, Szombati Béla kért fel, hogy csatlakozzam a Rádió FM95 csapatához. Ekkor úgy éreztem, hogy van értelme annak, amit csinálok. Végre láttam, hogy van értéke a munkámnak, ha egy ilyen szakmai tekintély kér fel arra, hogy erősítsem a munkatársai körét. Boldog voltam, és azóta is az vagyok.
Az FM95-ön belül mivel tevékenykedsz? Mesélnél róla?
Hírszerkesztőként és műsorvezetőként dolgozom. Az egyik kollégám úgy hív, hogy a „svájci bicska”, mert minden fronton bevethető vagyok. Hírszerkesztőként kezdem a napjaimat minden hajnalban. Öt órakor csörög az óra még télen is, amikor még hét órakor is sötét van és álmos vagy. Nincs azonban olyan reggel, hogy ne akarnék kikelni az ágyból. Tudom, hogyha bejövök, akkor itt van egy olyan munkatársam, akivel fel tudjuk ébreszteni és dobni egymást.
És a „svájci bicska” másik éle?
A műsorvezetés egy teljesen más téma. Szombatonként az Életmód magazin műsorvezetője vagyok. Sokkal jobban el lehet ereszteni magunkat élő adásban, mint hírszerkesztőként. A hírszerkesztés esetében vannak bizonyos korlátok és nagyon fontos, merev szabályok, amiket be kell tartani. Műsorvezetőként könnyebben fel tudom venni a kapcsolatot a hallgatókkal. A kívánságműsorban érződik leginkább, hogy mennyire sokat jelent az embereknek a munkám. Sokan vannak úgy, hogy felkelnek, elmennek dolgozni, de nem látják értelmét. Én viszont tudom, hogy van olyan, aki szereti hallgatni azt, amit csinálok. Ennél jobb dolog nincs.
Milyen hallgatói visszajelzések érkeznek a munkáddal kapcsolatban?
Sokszor betelefonálnak a hallgatók. Megköszönik, hogy itt vagyunk. Örülnek annak, hogy meghallgatták a Horoszkópot, vagy A reggel gondolatát, amit minden nap az ügyvezető igazgató választ ki. Elmondják, hogy rosszul indult számukra a reggel, de az, hogy nekünk jó kedvünk van és mosolygunk, őket is feltölti. Így pedig van értelme felkelni minden reggel.
Tudnál választani, hogy a hírszerkesztést vagy a műsorvezetést szereted-e jobban?
Nem tudnék. Megőrülnék, ha bármelyiktől is megfosztanának. Kiszakítanának egy darabot belőlem. Mindkettőt egyaránt a magaménak érzem. Igyekszem kihozni magamból a maximumot, és úgy végezni a feladataimat, hogy amennyiben lehet, ne legyen bennük hiba.
A rádiózás mellett van más munkád is?
Igen. A rádiózást megfejeltem még a televíziózással is. Kezdetben nem gondoltam, hogy a televízió valaha is érdekelni fog. A Kutyafáját TV-nél vagyok riporter-műsorvezető a 2009-es megalakulása óta. Imádom a kutyákat. Ha egyszer lehetőségem lesz rá, hogy legalább napi öt-hat órát otthon tudjak tölteni, és lesz egy kertem is, akkor minimum három kutyust szeretnék tartani benne. Igazán csodálatos lehetőséget kaptam az élettől, hogy ennek a kutyás online magazinműsornak a szerkesztője lehetek. A rádió mellett ez a másik mindenem.
Mennyiben más tévében szerepelni, mint rádióban? Okozott valami nehézséget?
Nagyobb a felelősség. Nehézséget annyiban okozott, hogy amikor specializálódtam a főiskolán, én abszolút ki is hagytam a televíziót. A szakmának legfeljebb a húsz-huszonöt százalékát tudtam, amikor ebbe belevágtam. Autodidakta módon tanulok bele a televíziózásba. Viszont, ha lesz annyi időm, bemegyek egy könyvesboltba, és keresek valami szakkönyvet, amit aztán kellőképpen átforgatok. Nagyon sokat szeretnék még fejlődni ebben.
Hogy zajlik a forgatás?
Nagyon sokat dolgozunk az operatőrrel. Egy burleszkfilmbe is beillene, amit művelünk azért, hogy kéthetente elkészüljön a harmincperces adás. Sok olyan visszajelzést kapunk, hogy máshol nem tudnak ilyen jól együtt dolgozni. Maximálisan odafigyelünk arra, hogy jó anyagot adjunk ki a kezünkből, de még sokat kell fejlődnünk.
Akkor ez az egyik jövőbeli terved. Van másik is?
Egyelőre minél többet dolgozni. Tudom, hogy sokan kérdezik már, hogy hol a család és a gyerek? Nem, ezek még ráérnek. Még sokat kell dolgoznom, mert van miért dolgoznom. Ez nem baj, mert engem ez éltet.
Akkor ideális számodra a két munkahely?
Örülök, hogy két munkám van. Nagyon sokan örülnének, ha legalább egy lenne nekik. Azt csinálhatom mindkettőben, amit szeretek. Ezt sokan irigylik, és ez egy kicsit rosszul is esik. Nem kaparta ki nekem senki a diót valahonnan, hogy aztán azt én felvegyem és elhelyezkedjek valahova. Nagyon sok kemény munkámba került, hogy mindezt elérjem. Ezért nem értem az irigy embereket, mert szerintem a fele se csinálta volna végig a negyedét se annak az útnak, amit én bejártam azért, hogy huszonkilenc évesen idáig eljussak.
Ezek szerint révbe értél?
Igen. Már nincsenek hullámvölgyek, mint régen. Továbbra is rendületlenül tart a lelkesedésem. Boldog vagyok.
Kapás Mónika
