Nem megmentő

Makray Balázs a debreceni sportélet markáns alakja. Sokan a DVSC futballcsapatának ügyvezető igazgatójaként emlékeznek rá, mások a Főnix Rendezvényszervező Kft. vezetőjeként ismerték meg. Országos hírnevet a 2008-as futball EB-pályázat kapcsán szerzett, napjainkban a DVSC női kézilabdacsapatának gazdasági ügyeit intézi. Odaadó és hozzáértő munkája miatt Debrecenben széleskörű megbecsülésnek örvend mind rendezvényszervezőként, mind pedig sportvezetőként.

makray

Makray Balázs (fotó: dehir.hu)

–         Melyik az előnyösebb helyzet egy város sportcsapata számára: ha önkormányzati tulajdonú vagy ha magántulajdonban van?

–         Ez összetett kérdés. Ha minden szempontot figyelembe veszünk, akkor az lenne a legjobb, ha magántulajdonban lenne a klub, de ennek a feltétele az, hogy a tulajdonos a finanszírozást hosszú távon tudja biztosítani. Mivel azonban ma Magyarországon nincs olyan sportág, talán a labdarúgás kivételével, amelyet üzleti alapon lehetne üzemeltetni, az egyesületek legtöbbször önkormányzati tulajdonban maradnak. Ez pozitívumokat is jelenthet, hiszen az önkormányzat meg tudja adni azt a fajta biztonságot, amely egy klub működtetéséhez szükséges, hiszen saját városának csapatát mindenki életben akarja tartani, és nyugodtan akarja működtetni, még ha ez nem is mindig egyszerű. Vannak persze hátulütői is, hiszen az önkormányzatokra rengeteg jogszabály vonatkozik, ezért a támogatási rendszerek nehézkesebbek. Emiatt egy magántulajdonost mostanában bármilyen sportágban nagyon meg kell becsülni, hiszen ő csak és kizárólag a jóindulatának és nagylelkűségének köszönhetően marad tulajdonos vagy támogató, befektetését ugyanis soha az életben nem fogja visszakapni.

–         Említette, hogy a labdarúgás működőképes lehet üzleti alapon. Fel lehet állítani egyfajta sportágtérképet? Melyek azok a sportágak, ahol boldogulni tudnak a jobban szereplő csapatok?

–         A labdarúgást sem egyszerű működtetni. Azért mondtam, hogy valamivel könnyebb helyzetben vannak, mert a tévéközvetítési jogokból olyan összeg folyik be, amellyel alaplángon el lehet működtetni egy NB1-es csapatot. Nagyobb célok elérésére ez természetesen nem elég, ahhoz kell egy komoly tulajdonos. De a labdarúgóklubok sincsenek rendben, csak ott van egy olyan alapbiztonság, ami az összes többi labdás sportágban nincs meg. Mivel a legtöbb sportágban a tévéközvetítési díjakból nevetséges összegek folynak be, olyan szponzori bevételekre kellene szert tenni, amelyek a kereskedelmi jogok hiányát ellensúlyozni tudják, de ilyen a mai Magyarországon nincsen, vagy csak nagyon kevés. A kézilabda, a vízilabda és a kosárlabda az, ami még nagyon népszerű, és követi a futballt. A jégkorong tör előre, lassan ezt is ide lehet sorolni. Ha pedig a nemzetközi trendeket figyeljük, egyértelmű, hogy a röplabdában sokkal több a lehetőség, mint amit Magyarországon látunk belőle. Külföldön már teltház előtt játszanak változatos, izgalmas, gyors mérkőzéseket, úgyhogy előbb-utóbb a röplabda is el fog indulni, de a finanszírozási problémák ott is jelen lesznek.

–         Ezek alapján nem lehet egyszerű tulajdonosként, támogatóként, pláne ügyvezető igazgatóként jelen lenni a magyar sport világában, de segítene-e ezen bármiféle rendszerátalakítás? Nagyobb eséllyel lehetne-e egy ilyen változástól megoldást várni vagy ezek a sportágak mostoha helyzetben vannak és abban is maradnak?

–         Nem a sportágakkal van a baj, hanem a gazdasági környezettel. Évtizedes lemaradásaink vannak, hiszen a kommunizmus negyven éve alatt állami vállalatok tartottak el minden labdás sportágat, és a rendszerváltás után hirtelen kellett volna mindent megváltoztatni: megjelenni a tulajdonosoknak, kialakulnia az üzleti szemléletnek, amire a gazdasági környezet még a mai napig sem állt rá. Ahhoz, hogy olyan bevételi forrásaink legyenek, mint nyugaton, jobb infrastruktúra kell, a gazdasági társaságoknak pedig meg kell adni vagy fenn kell tartani (például a TAO esetében) olyan könnyítéseket, amelyek arra ösztönzik őket, hogy a sportot támogassák.

–         Vannak egyéb érdekes vonatkozások is földrajzi tekintetben. Megfigyelhető, hogy Kelet-Magyarországon, itt Debrecenben is, alacsonyak a jegyárak az ország nyugati feléhez képest. Mi határozza meg a jegyárképzést a DVSC női kézilabdacsapatánál?

–         Én is azt gondolom, hogy ezer forint egy felnőttjegyért vagy ötszáz forint egy diákjegyért kevés. De nézzük meg azt is, hogy a nézők ezért mit kapnak! A Hódos Imre Sportcsarnok kicsit már idejétmúlt, nem az első négy helyezett közt vagyunk, nincsenek világklasszis játékosaink. Van egy szerethető csapatunk, amihez mérten szeretnénk, ha minél többen szurkolnának nekünk, ezért tartjuk lenn a jegyárakat, és persze azért is, mert Kelet-Magyarországon az átlagbérek alacsonyabbak, mint Budapesten vagy a nyugati országrészben. Ezzel azt érjük el, hogy a többi csapathoz képest magasabb nézőszámunk van. Egy mérkőzés megrendezése két-háromszázezer forintunkba kerül, és a Győr, a Fradi, illetve a Békéscsaba elleni mérkőzéseket leszámítva a jegybevétel alig több, mint ez az összeg. Kizárólag jegybevételből tehát nagy célokat nem lehet kitűzni. Egyelőre azt szeretnénk, ha minél többen jönnének a meccseinkre, majd hogy ha komolyabb anyagi bázissal rendelkezünk, akkor nyilván minden tekintetben előre kell lépnünk.

–         Az előrelépés fontos eleme az új játékosok igazolása. Ez hogyan történik női kézilabdában?

–         Sajnos ma már mindenkinek menedzsere van. Annak is, akinek nem kellene, ugyanis a Magyarországon belüli átigazolásokhoz nem feltétlenül lenne szükség menedzserekre, mégis rajtuk keresztül történik minden. A probléma az, hogy női kézilabdában kevés a minőségi játékos. Emiatt minden évben nagyon komoly vándorlás indul el, mert még mindig az az általános, hogy egyéves szerződéseket kötnek, majd évente lépnek tovább a játékosok. Itt azért a pénz az elsődleges szempont, ami részben érthető, hiszen ezeknek a játékosoknak 30-35 éves korukig meg kell alapozniuk a jövőjüket. Természetes, hogy előnyös szerződéseket szeretnének kötni, de ezzel együtt pár évvel ezelőtt elszabadultak a fizetések. Nagyon sok játékos felül van fizetve a teljesítményéhez és a klubok lehetőségeihez képest. Ráadásul már február-március környékén elkezd zsongani az átigazolási piac, mindenki mindenkivel tárgyal a jövő évről, annak ellenére, hogy még az alapszakasznak sincs vége. Így azért elég nehéz rendet tartani a fejekben. Pláne, hogy egy klub ilyenkor még nem is tudja pontosan, hogy mekkora lesz jövő évben a költségvetése. Nyilván vannak támpontok, de sok múlik azon, hogy hol végez majd a bajnokságban a csapat.

–         Eddig szabadon igazolható játékosokról beszéltünk. Futballban az átigazolások legalább olyan elterjedtek, mint a szabadon igazolás. Van-e ennek létjogosultsága kézilabdában?

–         Nyilván olyan játékost lehet eladni, aki élő szerződéssel rendelkezik. Viszont, ahogy ugye említettem, kézilabdában kevés a hosszú távú szerződés. Bár mi például igyekszünk többéves megállapodásokat kötni, így velünk is előfordult már, hogy kaptunk pénzt játékosért, de nem hiszem, hogy ez a jövőben meghatározó lesz. Az a gyakorlat, hogy ha valaki többéves szerződést köt, akkor valószínűleg ki is tölti azt. Emiatt az átigazolási díjak terén sem várható drasztikus változás a jövőben. A mozgás sokkal inkább a lejárt szerződésű játékosokra jellemző.

–         Magyarország 2008-as EB-pályázatának vezetőjeként nyilván hallotta azokat a véleményeket, amelyek szerint makettek prezentálásában jók vagyunk, de nincs egy használható stadionunk sem. Most, hogy egyre több modern stadiont húznak fel, reálissá válik-e, hogy a közeljövőben világeseményt rendezünk?

–         A 2008-as EB-pályázatot még 2002-ben kellett benyújtani, akkor még tényleg nem volt semmink. Viszont olyan komoly állami támogatás volt a pályázat mögött, hogy a makettjeinkkel is bejutottunk az utolsó kettőbe, majd ott egyetlen szavazattal buktunk el. Örvendetes, hogy most ténylegesen elindult a stadionrekonstrukció, és jó néhány új stadion is épül. De felnőtt Európa-bajnokságra még ezekkel sem leszünk alkalmasak, mert a most épülő új Puskás Stadion kivételével ezek a létesítmények maximum húszezer férőhelyesek, amikkel nem tudunk labdába rúgni. Közben meg is változott a rendszer: a jövőben több ország egy-egy városa ad majd otthont az EB-meccseknek. Ha az új nemzeti stadion felépül, az mindenképpen szerepet kaphat majd az új lebonyolítású Európa-bajnokságon. De a realitás az, hogy legfeljebb utánpótlás-világesemény jut majd nekünk, az is csak akkor, ha az összes új stadion felépül.

–         Az EB-pályázat koordinálása csak egyik része sokszínű pályafutásának. Debrecenben leginkább sportvezetőként ismerik. A DVSC futballcsapatához akkor került, amikor nagy volt a baj, és látjuk, hogy hol tart most a Loki. A női kézilabdacsapat irányítását is hasonló körülmények között vette át. Mondhatjuk, hogy ez a fajta „megmentő ügyvezető igazgató” szerep az öné a városban?

–         Nem szeretem, ha megmentőnek tartanak, noha volt egy másik sportág is, ahol megkértek hasonló szerepkörre, azt nem vállaltam el. Egy ügyvezető tud segíteni, valószínűleg segítettem is, de a tulajdonosok, a klub mögött álló önkormányzat szerepe sokkal fontosabb. Ezt egy ilyen támogatás nélkül senki nem tudná megcsinálni, teljesen mindegy, hogy hívják.

FacebookTwitterGoogle+tumblrLinkedInDiggPinterestRedditEmail

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

hozzászólás