Kettős érzés kerített hatalmába Darren Aronofsky biblikus popcorn-mozija, a Noé megtekintése után: egyrészt örültem, hiszen a „könyvek könyve” számtalan fantasztikus sztorit tartalmaz, és utoljára a Passió volt az, amely komolyabban felforgatta a világ mozitermeit, de barátok között is tíz év telt el azóta. A másik véglet pedig ahhoz hasonló, amit az alkotásban untig hangoztatnak: „Teremtőm!”
Aki időt és pénzt áldoz a film megtekintésére, nem árt, ha megfogad egy jó tanácsot: úgy kell helyén kezelni az alkotást, ahogy azt a rendező is hangsúlyozta korábban. Nem hívő-filmet akart készíteni, hanem egy bibliai történeten nyugvó, elejétől végéig izgalmas eposzt. Mert bizony az a javából, óriási történetet faragva az alapsztori mellé, családi drámákkal, vérrel, fantasztikus látványvilággal – és olyan bukott angyalokból lett őrzőkkel, amik gyerekkorom kedvenc legós sziklaszörnyeire emlékeztetnek. Noé történetéhez a Biblia alapján foggal-körömmel ragaszkodók ezen a ponton visszaszívhatják az ámenüket, de kérem, a világ örököse mégiscsak egyedül állt szembe emberek százaival a bárka előtt! Az özönvizet megelőző, A Gyűrűk Urát és a Tróját is megszégyenítő csatajelenetek közepén pedig csak nem sújthat le az Úr ökle, eltiporva mindenkit a Föld örökösének útjából, mert rontaná a történet hitelességét.
Az egész filmet átitatja a teremtés és pusztulás körforgása: az Édenből kiűzetett ember hányatott sorsa a végtelen puszta közepén, majd a semmiből kinövő erdő fái a bárka részeként végzik, hogy a meg nem említett Araráton reccsenjenek darabokra a szerencsés földet érés után. Persze az élővilág megmenekül (éljen a természet!), és Noé utódai új civilizációt építhetnek föl a pusztítás után, de ezzel el is mondtam mindent arról, mennyire áll párhuzamban a Teremtés Könyve Aronofsky művével.
Akik megemésztették a sziklaszörnyeket, újabb csapást kapnak a rendezőtől a mozi második részében, hiszen olyan intrikákkal tűzdelt családi konfliktus közepébe csöppenünk, amelyek előtt a legelszántabb dél-amerikai szappanoperák is elbújhatnak: a „neked van nőd, nekem nincs, de jó lenne, mert így nem vagyok férfi”-től kezdve a veszekedő szülőkön át az apjuk ellen forduló gyermekekig. A rendező három Oscar-díjas színész – Jennifer Connelly, Russel Crowe, Anthony Hopkins – mellett az aktuális kedvenctől, Emma Watsontól remélte a film nívójának egekbe szökését. A Noé menyét alakító ifjú hölgy azonban olyannyira átélte szerepét, hogy egyáltalán nem lepődtem volna meg egy, elkeseredettségében száján kicsúszó capitulatus-on. A többiek talán tapasztalatuknál fogva elviselhetőek, de néhol Crowe is teátrálisba fordul, főleg amikor önmagát marcangolja az Úr rábízott küldetése miatt. Ezek alapján van esély arra, hogy meghívót kapjanak a Filmakadémia jövő évi gálájára – díjátadóként.
Ezt a filmet nem kell és nem lehet bigott vallásos szemmel nézni, hiszen a világ vallásos fele rosszullét miatt lefordulna székéről, így jobb, ha tudatosítjuk magunkban: ez egy fantasy-kalandfilm, melynek alaptörténete és szereplői a Bibliából származnak, így azok élvezhetik leginkább az alkotást, akik tudják, hogy volt egy Noé nevű figura, aki épített egy bárkát a közelgő özönvíz túlélése érdekében. A lenyűgöző látványvilág, a CGI állandó jelenléte, és a mitikus körítés pazar alkotást tálal fel nekünk, már csak az a kérdés, hogyan fogyasztjuk el. Egy adag laikussággal felvértezve igazi csemege lehet, keresztény szemmel nézve viszont elsuhanhat mellettünk a történet, mialatt mi a bibliahűségen morfondírozunk.
