A 80. perc tájékán már kezdett megfogalmazódni bennem, hogyan is kezdek majd neki jelen soroknak:
A kezdeti amerikai fölény és gól után a ghánai csapat ragadta magához a kezdeményezést, majd folyamatosan fejlődő futballal teljesen átvették az irányítást. Azonban helyzeteik ellenére nem sikerült felülmúlniuk a jól védekező, ám néhol a játékot ölő Klinsmann-fiúkat.
Ha a 82. és 86. perc eseményeit egy varázsütéssel kivonjuk az egyenletből, akár az egész meccs summájaként is lehetne rögzíteni ezt a skiccet, és lőn: az egész mérkőzésen Ghána irányított, minden egyes helyzetükben benne volt a gólszerzés lehetősége, de csak azért sem sikerült az egyenlítés. A Fekete Csillagok vérbeli focit játszottak, sok passzal, a végletekig arra törekedve, hogy bevegyék Howard kapuját. Ezzel szemben az ellenfél beállt védekezni, és az első félidő itt-ott megindított kontrái után a második játékrészben csak az eladott labdákból indult meg a ghánai kapu felé.
Amíg gondolataimban elmélyülve áhítoztam egy ghánai gólra, hipp-hopp, jött Ayew, és kitömte az amerikai kaput. Dempsey-ék pedig nem hogy letörtek, alig négy perccel később egy támadás után újfent magukhoz ragadták a vezetést, immár véglegesen. Ennek ellenére úgy vélem, nem láttunk mindent tőlük (Altidore kiesése nem ürügy, nem ezen állt vagy bukott a győzelem), talán a tegnap kis túlzással sem meggyőző futballt produkáló Portugália ellen lesz még lehetőségük a bizonyításra, mert Németország barátok között is kimagaslik a mezőnyből, főleg a luzitánok elleni meccs után.
Egy szó mint száz, Ghána ugyanolyan szimpatikus vesztes lett, mint négy éve Uruguay ellen – ők lennének a legboldogabbak, ha a következő találkozón változna a felállás.
(fotó: AFP)
