Igazán bicskanyitogató tud lenni egy sporteseményen, amikor a játékvezető “belenyúl” egy mérkőzésbe, azaz több hibás ítélettel sújtja egyik vagy másik csapatot. Ekkor már nem is az egymással megvívó együttesek, hanem a bíró kerül a meccs középpontjába, ez pedig sosem szerencsés. Elit körökben ezért súlyos eltiltás jár, megyei szinten pedig még a lincselés veszélye is fenyeget. Egy biztos: Dzsamel Hajmudi nevét még sokáig fogják emlegetni a világbajnoki bronzcsata kapcsán.
A “tripla CS”, vagyis a csalódott csapatok csatája a bronzmeccs, sokak szerint pedig nincs is igazán komoly tétje: a végső győzelemre már úgysincs esély, legfeljebb a krónikások fognak megemlékezni arról, hogy érmes lett-e az adott válogatott, vagy a világ negyedik legjobb gárdájaként megy majd haza (vagy nem, hiszen a brazilok maradnak, ahol vannak). Egy vérbeli holland drukker, nevezetesen az édesanyám azonban egyszer azt mondta: “Nézd máshogy a dolgokat: bronzérmesnek lenni bizonyos szempontból sokkal jobb, mint másodiknak. Ha a döntőben veszítesz, nem megnyered az ezüstérmet, hanem elveszíted az aranyat, és csak az ezüst marad. A bronzéremmel viszont tudsz egy kicsit vigasztalódni, mert úgy mész haza egy versenyről, hogy megnyerted az utolsó meccsedet.” Csak remélni mertem, hogy a holland és a brazil válogatott is ugyanígy gondolkodott.
A két együttes közül a hazai pályán szereplő braziloknak volt nehezebb a dolguk: az elképesztően nagy pofon után (mint ismeretes, a házigazda 1-7 arányban kapott ki az elődöntőben a németektől) Scolari gárdájának valahogyan össze kellett kaparnia magát, ha nem akarta, hogy még több busz váljon a tűz martalékává országszerte. Az Oranje viszont csak a kisebb fokú koncertáltságának köszönheti, hogy a tizenegyespárbajban alulmaradt az argentinokkal szemben. Ennek megfelelően a narancsmezesek kezdtek bátrabban, melynek nagyon hamar meg is lett az eredménye: Robben kiugrását követően Thiago Silva utolsó emberként, egyértelmű gólhelyzetben rántotta vissza a Bayern szélsőjét a tizenhatos vonala előtt. Dzsamel Hajmudi játékvezető azonban tizenegyest ítélt, Silvának pedig kiosztotta a jogos… sárga lapot?! Két hiba egy csapásra: az igazságos ítélet itt a szabadrúgás lett volna, valamint a brazil csapatkapitánynak egy beutaló az öltözőbe. Ennek ellenére az ítéletet Van Persie magabiztosan hajtotta végre, így a selecao már a harmadik percben hátrányba került – feltételezésem szerint ekkor újabb buszok gyulladhattak ki.
Bő negyedóra elteltével aztán jött az újabb dupla pofon: az ugyanis csak az érme egyik oldala, hogy a holland támadás végén David Luiz pont középre fejelte ki a labdát (ezért már az ificsapatban is irgalmatlan szidást kapnak a játékosok), s Blind senkitől sem zavartatva lőhetett tizenegy méterről a hálóba. A pofon másik kiosztója megint Hajmudi volt, aki ezúttal azt felejtette el befújni, hogy De Guzmán lesről indult a beadása előtt. A két gól után picit visszaesett a bronzmeccs irama, a brazilok pedig megint abban a helyzetben voltak, mint az elődöntőben: valahogy fel kellett volna pörgetniük a meccset és saját magukat is, ám erre újfent képtelenek voltak.
A szünet után sem lett sokkal jobb a helyzet, mindkét oldal igyekezett cserékkel változtatni a játék statikus képén. A brazilok ugyan ekkor már többet birtokolták a játékszert, ám nem tudtak élni ezzel az előnyükkel. Ha pedig mégis, akkor az algériai közbeszólt: a 70. percben Blind egyértelműen buktatta Oscart a tizenhatoson belül, az ítélet viszont kifelé szabadrúgás volt, valamint a Chelsea brazilja kapott egy sárga lapot műesésért. Nem is értem, mi győzhette volna meg jobban Hajmudit saját tévedéséről, mint hogy Blindet a “fantomütközés” következményeként hordágyon kellett levinni a pályáról, annyira lesérült. A házigazdák ennek ellenére – vagy éppen ennek köszönhetően – teljesen impotensek voltak, a lehető legkisebb veszélyt sem jelentették Cillessen kapujára, így lassan mindenki beletörődött, hogy Neymar nélkül ez a csapat félkarú óriás, s a két igazán tétre menő mérkőzésen csúfosan leszerepeltek, ráadásul kilenc gólt kaptak…
…ja, nem, tizet! A kegyelemdöfést a brazil szívekbe még csak bevitte a holland csapat, az egész vb-n jó teljesítményt nyújtó Wijnaldum lőtt még egyet a hosszabbításban, így téve szó szerint kerekké a történetet a hazai csapat számára. Louis van Gaal pedig ismét megmutatta, mi fán terem az emberség: az utolsó két percre pályára küldte a harmadik számú kapus Vormot, így az Oranje elmondhatja magáról, hogy a keretben lévő mind a huszonhárom játékosa pályára lépett a világbajnokságon. Nem mellékesen pedig a csapat veretlenül zárt, fájdalom, hogy éppen a döntő küszöbén buktak orra, ám az látszott, hogy számukra ez a bronzérem is szépen csillog – és még anyukám is boldog lehet.
A brazil válogatottnak pedig nem marad más, mint bocsánatot kérni hazájuk népétől, akik ettől ugyan nem lesznek boldogabbak, de legalább a selecao lelkiismerete tiszta marad, már amennyire az maradhat egy ilyen borzalmas végjáték után. S ha már a lelkiismeret: arra is kíváncsi leszek, vajon Dzsamel Hajmudi hogyan tud majd tükörbe nézni egy ilyen teljesítmény után, vagy még inkább: hogyan fog egy darabban eljutni a szállodájába?
