Emlékszem, amikor anno 2009-ben a Papp László Arénában jártam, és részt vettem az első Dream Theater-koncertemen, másnap képtelen voltam felidézni, mely dalokat játszotta a zenekar. Valószínűleg egyfajta sokkot kaptam. Látni a kedvenceket, azokat a zenészeket, akiknek az albumait digitálisan rongyosra hallgattam, hihetetlen élmény volt. Akkor úgy gondoltam, ez olyan ritka pillanat, mely megismételhetetlen az ember életében. S láss csodát, eltelt öt év és huszonöt nap az első ilyen koncert óta, s vasárnap hajnalban azon kaptam magam, hogy már negyedik alkalommal láttam a progresszív metal egyik, ha nem a legkiemelkedőbb zenekarát.
Ezúttal a Budapest Parkban léptek fel az urak, mely első ízben adott otthont a zenekar koncertjének. A Dream azonban már szinte hazajár Magyarországra, hiszen lassan harmincéves pályafutásuk során ez volt a kilencedik alkalom, hogy hazánkba látogattak. Ahogy azt várni és tudni lehetett, a banda a lassan egy éve tartó turné (mely az Along for the Ride – An Evening with Dream Theater Tour nevet kapta) valamennyi állomására vendégzenekar nélkül érkezett, s egy közel háromórás koncertet adott rajongóinak (korábban négyórás fellépésről hallottam, ezért utólag is elnézést kérek). Igen nagy összegben mertem volna fogadni, hogy ez a PARK-ban sem lesz másképp.
A beléptetés viszonylag simán ment, este hét előtt nem sokkal pedig az utolsó kapukat is megnyitották. Az igazán lelkes rajongók lélekszakadva rohantak a kordonhoz, hogy az első sorból láthassák idoljaikat, én viszont – mivel ezt az élményt a 2011-es FEZEN Fesztiválon már megtapasztaltam – meghúzódtam a tömegben, s megelégedtem a nyolcadik sorral. Oda azonban csak körülbelül tizenöt perccel a kezdés előtt álltam be, ugyanis előtte pihenésképpen a PARK egyik asztalánál ültem le, felkészülve az elképesztően hosszú és vélhetően fájdalmas élményre – legalábbis ami a térdeimet és a derekamat illette.
A színpad előtti meglepően hatalmas tér szép lassan megtelt, a kezdés előtt néhány perccel körülbelül nyolc-tízezer ember várta tűkön állva, hogy a zenekar belecsapjon abba a bizonyos lecsóba. Ez háromnegyed nyolc után történt meg, amikor felharsant az intro, mely a legújabb, Dream Theater elnevezésű album nyitódala, a False Awakening Suite nagyzenekari átirata volt. A szemfülesebb rajongók már az első hangoknál kiszúrták, hogy a dobos Mike Mangini egy road mögé (sikertelenül) elbújva lopakodott gigantikus dobfelszerelése mögé, s a dobszék mögött guggolva várta meg az intro elejét.
Ami pedig utána következett, az maga volt az energiabomba: a tagok egyik pillanatról a másikra a színpadon termettek, s el is kezdték a The Enemy Inside című dalt. John Petrucci gitáros súlyos riffjeitől szinte megremegett a mellettünk lévő vasúti híd, majd amikor felrohant a színpadra James LaBrie énekes, a közönség még inkább tombolni kezdett. A frontember koncerten nyújtott teljesítményéről elmondható, hogy bár sokan LaBrie-t a metalzenei palettán középszerű énekesnek titulálják, élőben valahogy mindig bebizonyítja, hogy nem véletlenül választotta ki őt a zenekar 1992-ben (te jó ég, akkor én egyéves voltam!). Hibátlan éneklése mellett pedig elképesztő show-t csinált, s tette mindezt úgy, hogy a dalok szerkezetéből és hosszúságából fakadóan messze ő töltötte a legkevesebb időt a színpadon – amikor viszont ott volt, kő kövön nem maradt.
A zenekar egy rendkívül változatos repertoárt állított össze, mely nagyrészt a legújabb nagylemez anyagára épült, ugyanakkor olyan gyöngyszemek is hallhatóak voltak, mint a The Shattered Fortress (mely dalban Jordan Rudess billentyűs volt különösen elemében), vagy a banda első Grammy-díjra jelölt dala, az On The Backs Of Angels. Az Enigma Machine pedig egy nem akármilyen instrumentális tétel volt, hiszen túl azon, hogy a hangszeres szekció valamennyi tagja megmutatta tudásának legjavát (ez alól talán kivétel volt a Silent Man, vagyis a basszusgitáros John Myung), Mangini egy röpke három-négyperces külön szólót is kapott. Egészen hihetetlen, hogy a már ötvenéves dobos, aki négy éve vette át a legendás Mike Portnoy helyét, annak ellenére tudott újat mutatni, hogy a vele együtt lezajló mindhárom turnén „megszólóztatták” a többiek. Megunhatatlan játék, elképesztő virtuozitás és követhetetlen sebesség – ez Mike Mangini, aki letisztult és sallangmentes stílusával, valamint közvetlenségével szakmailag és emberileg is hamar elfogadtatta magát a Dream Theater rajongóival.
Az első felvonást végül a Breaking All Illusions zárta, melynek végén LaBrie „elrendelte” a tizenöt perces „félidőt”. Én kihasználva az alkalmat (valamint azt, hogy nem egyedül érkeztem a koncertre, s a társaságom egy tagja „foglalta” a helyemet) elugrottam a mosdóba, ahol meglepően kicsi volt a sor. Ez mindenképpen a PARK rendszerét dicséri, hiszen bizonyították, felkészültek egy ilyen kaliberű eseményre is. Arra viszont nem számítottam, hogy a mellékhelyiségből visszatérve valóságos „Dream Theater Half Time Show” fogad majd. A színpad hátsó falán található kivetítőn (mely az egész koncert alatt zseniális képi világot kölcsönzött a zenei előadásnak) különböző vicces bejátszásokat, YouTube-videókat láthattunk. Volt John Petrucci, Jordan Rudess és James LaBrie akciófigura-reklám, de azon is jót derült a közönség, amikor a G3 egykori próbájának paródiáján Petrucci megfenyegeti Joe Satrianit, hogy a kitépett szívével eteti meg a sárkányokat (a teljes félidei videóparádé itt tekinthető meg).
Aztán egyszer csak varázsütésre véget ért a szünet, Petrucci pedig elkezdte a második felvonást, mely az idén húszéves Awake album második felének felelt meg. Ennek megfelelően az első dal a The Mirror volt, melynek már-már ikonikus triolái egy emberként mozgatták meg a tömeget. Aztán jöttek sorban a dalok a Dream Theater egyik legjobb anyagáról, az utolsóként elhangzó Space-Dye Vest zongorás kezdése pedig néhányakat könnyekig hatott. Hogy mégse ilyen letargikus hangulatban fejeződjön be a koncert, a zenekar eljátszotta a legfrissebb album zárótételét, az Illumination Theoryt. A több mint 20 perces mestermű igazán méltó befejezése volt ennek a fantasztikus estének… vagyis, csak lett volna!
Hiszen a PARK közönsége természetesen nem engedte be csak úgy a tagokat a VIP-részlegbe, hosszas vastaps és éljenzés után jöhetett a körülbelül félórás ráadás, mely ezúttal az általam legjobbnak vélt Dream-album, az idén a tizenötödik születésnapját „ünneplő” Metropolis Pt. 2 – Scenes from a Memory négy dalát jelentette. Egészen megdöbbentő, hogy a tagok egy majdnem háromórás koncert legvégén is képesek a legkisebb hiba nélkül eljátszani olyan dalokat, mint például a Dance of Eternity, mely a valaha volt egyik legjobb instrumentális metal szerzemény. Az abszolút záróakkord a Finally Free volt, melynek legkatartikusabb részében (mikor a történet szerint Julian lelövi Edwardot és Victoriát, s a zene ezt a jelenetet drámainak ható kísérettel erősíti) a fejem tetejétől a talpamig az egész testem libabőrös lett. Ez már tényleg igazán méltó befejezése volt ennek a fantasztikus estének!
Eljött hát a búcsú ideje, a zenekar tagjai pár percig még lelkesen integettek, majd egy nagy meghajlással köszönték meg a PARK közönségének szeretetét, aztán eltűntek a színfalak mögött. Jómagam pedig szomorúan konstatáltam, hogy bizony sehogy nem fogom elcsípni kedvenceimet egy közös fotó vagy autogram erejéig, hiszen erre csak a VIP Meet & Greet csomag birtokosai voltak felhatalmazva, nekem pedig éppen nem volt fölös ötvenezer forintom, hogy beléphessek ebbe a különleges kasztba.
Ennek ellenére elmondhatom, hogy egy újabb életre szóló élménnyel gazdagodtam kedvenc zenekarom által. S ahogy végignéztem a tagokon, biztos voltam és vagyok benne: fogjuk még őket látni Magyarországon. Én pedig újra ott leszek, mert az Álmok Színháza mindig fantasztikus előadást tartogat számomra. Köszönöm!
