A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzat meghívását elfogadva látogatott el az egyetemre Vujity Tvrtko, aki Pokoli történetek – Mennyei történetek címmel tartott telt házas előadást az Auditorium Maximumban.
Ha minden igaz, Ön az elsők között volt, aki a névváltoztatás jogával élt, miközben még a nemzetiségi nevek használatát korlátozták Magyarországon. Hogy jutott erre a döntésre és hogyan sikerült ezt megoldani?
Egészen konkrétan úgy fogalmazok, hogy én vagyok az első olyan magyarországi horvát, aki kroatizálta a nevét. Úgy gondoltam, hogy egy olyan országban élek, amely joggal elvárja Romániától, Szlovákiától, Szerbiától, hogy ne Stefánnak hívják a magyar identitású gyereket, ha Istvánnak hívják otthon. Hogyan várhatja el ezt az az ország, amely otthon korlátozza a nemzetiségi nevek viselését? Ezért én 1989-ben úgynevezett próbapert indítottam, amely azt jelentette, hogy ha nyerek, akkor utána ez másoknak is lehetővé válik. Édesapám adott pénzt, hogy megvegyem a névváltoztatási kérelemhez szükséges illetékbélyeget, és jóváhagyták a nevet. Onnantól fogva, hogy nem Balogh Szilárdnak hívnak, nagyon büszke magyar ember vagyok. Engem gyerekkorom óta anyukám Tvrtkónak hívott otthon. Anyukámat egyébként Matiának hívják, mindig is így hívták, de személyi igazolványában Matildként szerepel, pedig ez számára idegen név, hisz senki nem hívja így. Ő nem ment végig azon a procedúrán, amin én.
Számos díjat kapott, azonban a Joseph Pulitzer-emlékdíj jelenik meg legtöbbször a neve mellett. Önnek mit jelent ez a díj?
Mit jelent számomra a Pulitzer-emlékdíj? Hogy megtaláltam két évvel ezelőtt, mert elhagytam.
Én is szembesültem vele nemrég a Wikipédián, hogy mennyi díjat kaptam, de nem a díjakért dolgozom. Azért dolgozom, hogy ha bemegyek egy négy-, öt-, hatszáz fős terembe, ott telt ház legyen, és senki ne menjen ki csalódottan. Mikor Biharkeresztesen a Kultúrházba már nem fértünk be, ezért átmentünk a Sportcsarnokba, akkor éreztem úgy, hogy ott vagyok, megérkeztem. Nekem az emberek szeretete minden díjnál többet ér. Lehet díjakat, pénzt, oklevelet kapni, nem ezek a fontos dolgok, hanem az emberek szeretete.
Meglehetősen sokszor tudósít valamilyen tragikus, megrázó eseményről. Miért éppen ezeket a témákat, helyszíneket választja?
Mert van egy nagyon-nagyon jó magyar mondás, hogy a bajban ismerszik meg a barát. Tehát a lehető legnehezebb helyszínen mutatkozik meg, hogy ki az igazi hős. Nem hiszem, hogy sok riportot lehetett látni az éhező kuvaitiak megsegítéséről. Egyszerűen a pokol mélyén dolgoznak az igazi angyalok, és én őket kutatom.
Akármerre jár a világban, a történeteiben mindig valamilyen magyar vonatkozást keres. Ennek mi az oka?
A magyar embert, a magyar ember érdekli. Mint mindenki, azokra az emberekre kíváncsi, aki pontosan ugyanolyan, mint a szomszédod, az édesanyád, a szerelmed vagy a gyermeked, akivel tudsz azonosulni. „Door next to me” – a mellettem lévő ajtó mögött lakó ember is lehet egy hős.
A könyvei címében feltűnően sokszor szerepel a pokol vagy az angyal kifejezés. Milyen kulcsfontosságú jelentéssel bírnak az Ön számára ezek a szavak?
Amit mondtam előzőleg is, hogy a pokol mélyén dolgoznak a legnagyobb angyalok és őket kutatom. Tehát ezért használom előszeretettel ezeket a szavakat.
Hogyan készül az előadásaira?
Mindig felkészülök attól függően, hogy milyen a közönség, azonban Weisz Fanni történetét mindig levetítem.
Itt ma egy fiatal, egyetemista közönség volt, és erre a napra én ugyanúgy felkészültem, mint ahogyan a többire is. A debreceni egyetemistát nem kell, hogy érdekelje, hogy én milyen szuper voltam Szombathelyen és milyen nagyszerű leszek Szabadkán. Ő idejött, ezt a két óráját erre áldozta, itt kell fölmásznom a Himalája tetejére, s én nem okozhatok csalódást! Ha itt egyetlen ember is csalódva megy ki, én már rosszul jártam. Remélem, nem volt ilyen!
Az előadás végén volt egy kis összefoglaló videó a történetekről, melyekben részt vett. Ön szerint ez a kis videó megérintette az emberek szívét?
Feltettem az előadás elején egy kérdést, ami a legelső mondata volt az előadásnak: Csak az tapsolhat, aki erősebbnek érzi magát. Úgy láttam, hogy dübörgött a taps.
Sokan megkönnyezték az előadást.
A könnyről és a mosolyról szól az egész élet. Nem kell mindig megmondani, hogy miért vagy szerelmes abba a fiúba, elég, ha csak szerelmes vagy és nem tudod megmagyarázni az érzelmeidet.
Önnek mit jelent a taps az előadás végén, mely igen hosszú ideig tart?
Minden ember, aki a színpadra áll, nyilvánvalóan ezért csinálja, és én büszke vagyok arra, hogy akárhol vagyok, megtöltöm a termeket. Igazából ez egy hamis dolog, mert nem én töltöm meg. Lehet, hogy a nevem miatt jönnek el, valójában saját maguk miatt jönnek el, ez a saját maguk története. Az előadásokon azzal szembesülnek, hogy összeveszett a férjével, a feleségével és egész nap morcos, itt pedig rájön arra, hogy haza kell menni, át kell ölelni. Az ember eljön ide, és azt mondja, hogy délben olyan levest evett, ami kihűlt, innen pedig úgy megy haza, hogy örül neki, mert legalább langyosan meg tudta enni. Esetleg úgy megy haza, hogy nem vásárolták vissza a debreceni boltban a cipőjét, pedig volt rajta bizonylat, itt meg úgy örül neki, hogy kicsit le van válva a talpa, de cipő van a lábán. Ez a fontos!
Vannak-e még olyan álmai, melyeket meg szeretne valósítani?
Igen, vannak. A hűtőnkön van egy olyan hűtőmágnes, melyen egy felirat áll: A legjobb apa!
Ezt szeretném megvalósítani, hogy a gyermekeim számára én legyek a világ legjobb apukája.
Hegedűs Hanna
(fotók: Balogh Zsolt – DE BTK HÖK)
