A rendező, eredetileg rövidfilmet készített a történetből 2006-ban Oculus: Chapter 3 – The Man with the Plan címmel, amelybe azért illesztette a 3. fejezet kifejezést, hogy ezzel is érzékeltesse a világgal a gonoszság korszakokon átívelő jellegét. A jó kritikák és a nézők pozitív visszajelzései ellenére sok időnek kellett eltelnie egy egészestés film elkészültéig, mert a producerek a korszak sikerfilmjeinek hatására found footage (talált videoszalagok) típusú horrort szerettek volna látni. Flanagan azonban ezt elutasította, és ez véleményem szerint a legjobb döntése volt.
Egyik főszereplőnk Tim (Brenton Thwaites; Garret Ryan) 10 év után, 21 évesen kikerül az elmegyógyintézetből, ahová azért zárták, mert megölte apját, aki közvetlenül azelőtt végzett a fiú anyjával. De nővére Kaylie (Annalise Basso, Annalise Basso) tudja, hogy nem a családja felelős a vérfürdőért, hanem persze, hogy egy természetfeletti, gonosz erőknek otthont adó régi tükör, ami már sok száz éve kerül egyik csúnya véget ért tulajdonosától a másikhoz. A lány ezért elhatározza, hogy elpusztítja a tükröt. Testvérével, Timmel és a tükörrel együtt bezárkóznak a tragédia helyszínére. Ami nyílván jó ötlet, hiszen a gonosz pont az a „személy”, aki majd hagyja magát elpusztítani két huszonéves fiatal által. Majd órákig (filmbeli idő szerint) megy a semmi. A semmi alatt azt értem, hogy Kaylie gyorstalpalót tart a tükör történetéből. A régi újságkivágásokból megtudjuk a borzalmas igazságot, hogy mi mindent követett el a gazdáival a tükör, egyre idegesebb hegedűszólamokkal a háttérben. És ha már zene, a The Newton Brothers végig ugyanazzal a hatásos, elkerülhetetlenséget sugalló, nyomasztó lüktetéssel sötétíti a hangulatot. Ez eddig mind „szép” és jó, de nem hiányozhat MÉG a közönség összezavarása, vagyis, hogy két idősíkon fut a sztori. Folyamatosan váltunk a mostani és gyerekkori vérengzést megelőző napok eseményei között. Elsőre feleslegesnek tűnhetnek a flashbackek, de Flanagan elkezdi összemosni a jelennel. A végére már elválaszthatatlan a két szál. Múltbeli és jelenbeli szereplők tükör által befolyásolt szempontjainak állandó változása miatt, már a néző is el van veszve a kaotikus elmejátékban. Ezért sokkal izgalmasabb, érdekesebb és csak néha igazán rémisztő a film, mintsem egy tényleges durva, véres horror. A végkifejlett számomra szomorú, nem így képzeltem el, lehetett volna jobb sorsa is a szereplőknek, de nem akarom lelőni a poént.
Hogy mondjak EGY negatív kritikát rá: a színészi játék zavaróan gyenge, egyedül a fiatal Kaylie állja meg a helyét, az ő sikolyai miatt viszont többször is végigfutott a hátamon a hideg.
Ez a film egy élvezetes darabja a műfajnak. Olyan horror kedvelőknek ajánlom, akik nem szeretik a túlzott félelmet, borzongást, mert mint már említettem nem ezeken van a hangsúly, hanem inkább a nyomasztó, őrületbekergető hangulaton.
Számításaim szerint az Oculus az utóbbi idők x+y a négyzeten „házas” horrora és ha van olyan, aki ezeket nem unja, egészégére. Mike Flanagan saját rövidfilmje alapján, kis költségvetésből írta és rendezte meg. Ami az utóbbi évek amerikai horrortermésének egyik legjobban sikerült darabja.
Kép forrása: http://justfreakinghaasome.wordpress.com/
