Meglátásom szerint kétféle sci-fi film létezik. Az első kategória szerint a film készítői csak köntösként értelmezik a zsánert és a valójában akciófilmet forgattak, csak a szereplők lézerrel lövöldöznek és űrhajókkal utazgatnak. A második kategóriát képviselők szerint egy tudományos-fantasztikus filmnek sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a tudományos elméletekre és az azokkal kapcsolatos következményekre, lehetőségekre, ezért az akció, csakúgy, mint a látvány, eszköz csupán a film repertoárjában. A legfontosabb feladata egy ilyen filmnek, hogy elgondolkodtasson és felvesse a kérdést: Mi lenne ha? Pontosan ilyen film az Expedíció.
A történet szerint Lena (Natalie Portman) már lassan egy éve gyászolja halottnak hitt férjét, akinek egy szigorúan titkos katonai akció során veszett nyoma. Egyre jobban felemészti őt a gyász és a reménytelenség, míg az egyik napon váratlanul megjelenik előtte a párja. A férfi semmire sem emlékszik és nincs jó állapotban. Hamar mentőt is hívnak, de megállítja őket az úton egy kommandós osztag, míg végül Lena egy ismeretlen létesítményben tér magához. Kiderül, hogy a közeli természetvédelmi parkot egy különös erőtér több éve folyamatosan terjeszkedve borítja be. Férjét és csapatát pedig mint felderítő osztagot küldték az anomáliához, ahonnan egyedül ő tért vissza. Így most Lenán és csapatán a sor, hogy behatoljanak és többet megtudjanak az ismeretlen erőről, amit csak „vibrálásnak” hívnak.
Adott tehát a helyzet, egy tudományos rejtély, amire főhősünknek személyes okokból is fényt kell derítenie. A film viszont nagyon lassan csepegteti az információkat a néző számára. Minden visszaemlékezés új szögből világít rá a karakterek helyzetére, a csapattagok dialógusaiból pedig kiderül, hogy pontosan ki miért vállalkozott a küldetésre. Azonban ezek az információmorzsák olyan lassú tempóban érkeznek, hogy aki ezekre és az utalásokra nem figyel, könnyedén lemarad, vagy unalmassá válik számára a film. Az anomáliák természetéről nem mindig kapunk épkézláb válaszokat, sőt, minden nyom, amire a csapat bukkan, inkább további kérdéseket vet fel a nézőben, így fokozva a kíváncsiságot.
Ahogyan a szereplők bejárják az anomália által átformált erdőket és mocsarakat, a néző szinte velük együtt csodálkozhat rá a deformáció gyönyörű, de olykor groteszk alakjaira. A látvány – ahhoz képest, hogy a forgatások előtt a Netflix hirtelen vágta félbe a költségvetést – egészen rendben van, noha itt-ott bizony látszik az erőforrások hiánya. De, mint ahogyan azt fentebb említettem, a film csupán eszközként használja a látványt, hogy azzal jobban ki tudja bontani a történetet és a „vibrálás” rejtélyeit. Az operatőri munka hozza az elvárt színvonalat, a néző mindig kellőképpen indokolt és kreatív szögből látja az eseményeket.
A színészi teljesítményre szintén nem lehet panasz, Natalie Portman meggyőzően alakítja a megtört, de eltökélt tudós-katonát, aki párja érdekében képes szembenézni a borzalmakkal. Az expedíció többi tagja is hihető alakításokat produkál, sehol nem éreztem a színészi munka hiányát. A flashbackek közötti vágások olykor a történet megértését segítik, bizonyos esetben pedig inkább az érzelmekre próbálnak hatni.
Összegzésként elmondható, hogy egy indokoltan lassú tempóval haladó tudományos fantasztikus drámát kaptunk, amiben éppúgy helye van az érzelmeknek, mint az értelemnek. Még ha csak töredékét sikerül is megértenünk a rengeteg üzenetnek, máris megérte megnézni a művet. A film végkifejlete pedig inkább tűnik egy újabb rejtélynek, mintsem magyarázatnak. A néző úgy áll fel a székből, hogy további kérdések ötlenek fel benne, tehát az alkotásnak sikerül rendesen elgondolkodtatnia: Mi lenne ha?
