Kígyózik a tömeg, a szélesre tárt kapun egymás után tolonganak befelé az emberek. Vannak, akik lehajtott fejjel, mások egy udvarias, szerény mosollyal állnak be a sorba. Egy fiatal, 30 év körüli asszony az ételhordójával takargatja az arcát, kettővel mögötte egy botjára támaszkodó idős bácsi elnyűtt, Pennys szatyrával szeretne láthatatlanná válni: sokan szégyellik magukat. Egy nagy levegő és a merőkanál már alá is bukik az üst mélyére, hogy egy jókora adag, gazdagon rakott paprikás krumplit hozzon a felszínre. Színültig telnek a műanyagtányérok és ételhordók. Egy nyugdíjas asszony három dobozzal kér a kolbászos egytálételből, erre a mögötte állók rosszalló pillantásokat vetnek a görnyedt hátú idős nénire. Szégyenpírral az arcán, csak annyit mond, Húsvétra átjönnek hozzá az unokái, muszáj valami meleg ételt is eléjük tennie – elvégre ünnep lesz.
Nem mindenki viszi haza a ételt: vagy azért mert nincs nála ételes doboz, vagy mert nincs hova hazavinnie. Egy hátizsákos férfi például egy percig sem vár. Mintha csak imára készülne, térdre rogy, motyóját oldalra hajítja, kabátja ujját könyékig feltűri – sietség ide vagy oda, azért megadja a módját. Mohón falatozni kezd. A sűrű, paprikás zaft vadul csöpög le szája szélén és bajszán, de egy cseppjét sem hagyja kárba veszni. A krumpli mellé két, nagy karéj kenyeret is osztottak, ezzel itatja le mind egy szálig az arcára ragadt piros levet. Cimborája is mellé kuporodik, azóta már ő is kézhez kapta az ételt, de ő hozzá sem nyúl a fogáshoz. Dörgő hangon dorgálja le a mellette bőszen falatozót, mondván addig bizony nem szabad „nekikezdeni a kolompérnak,” amíg nem mormolták el a püspök úrral közösen az asztali áldást. A hátizsákos férfi nagyot ránt a vállán, ő már a tányér alján lévő utolsó krumpli darabokat vadássza le kanalával. Ekkor a püspök tenyerét az udvaron összegyűltek felé fordítja, majd így szól: „Jövel Jézus, légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk, ámen!”
