– Jó, ha 43 ezer forint a fizetésem egy hónapban. De ez csak akkor ennyi, ha nem megyek táppénzre, ami beteg embernél ritka – érzem, hogy szomorú történeteket fogok hallani. De beszélgetőrásamnak a 60. életévéhez közeledve legalább van esélye dolgozni.
A Tiszántúlon van egy nonprofit szervezet, ahol csak leszázalékolt, fogyatékkal élő embereket foglalkoztatnak napi 4 órában, sokaknak ez is megterhelő. Szerettem volna bejutni ennek a cégnek az egyik üzemébe, de titoktartási nyilatkozatot írattak alá a dolgozókkal is. A különböző üzemekben másféle munkákat látnak el, itt papírtáskákat és díszdobozokat állítanak össze. Mire vége a munkaidejüknek, visszamegyek, mert többen mondták, hogy név nélkül szívesen elmesélnek pár dolgot.
Amíg az egyik dolgozóval sétálunk az utcán, több munkatársa is elmegy mellettünk, van aki a buszhoz siet. Másik városból járnak át, reggel hétre már az üzemnél vannak, igaz fél nyolcig be sem mehetnek. De így jön a busz, nem tehetnek mást, várnak. Télen, nyáron, esőben, hóban, melegben. Nagyon sokan kerékpárral járnak, mert nem bírnak gyalogolni, van aki viszont nem mer a kövesúton közlekedni, mert nem lát jól. Van, akit délben a gondozója várja a kapuban, mint egy kisgyermeket az édesanyja, pedig szemlátomást már 40 is elmúlt a férfi. Ezeknek az embereknek nagy része még a szüleivel él, önállóan nem tudnának gondoskodni magukról. Nem ismerik a számokat, megtanították nekik, merre menjenek haza, másik utcán nem mernek menni.
Nagyon különböző életutakat jártak be. Akad olyan, aki betegen született, másnak a korral jöttek különböző betegségek. Sokféle történetet hallgatok végig, vannak szerencsésebbek, például egy fiatalabb nő csípőficammal született, nagyon nehezen mozog. Sokáig sem ülni, sem állni nem képes, menni is csak lassan. De már jobban van, pár éve megműtötték. Valakitől nem tudok megkérdezni semmit, mert hiányzik a dobhártyája, tudja mire vagyok kíváncsi, így mondja magától. Ketten élnek a testvérével, ő a házat sem tudja elhagyni, mert pár éve megvakult. Így az ő fizetéséből és a két rokkantsági nyugdíjból élnek. – Nem engedhetünk meg magunknak új ruhákat, csak használtat, de cégen belül segítjük egymást. Enni tudunk mit, amit tudok megtermelek én a kertben, így éppen kijövünk ennyi pénzből.
Arra a kérdésre, hogy milyen a munkahely és hogy érzik ott magukat, kettős válaszokat kapok. Általában figyelembe veszik, hogy beteg, sérült emberek dolgoznak ott, de azért a határidőket be kell tartani, ha jön a kamion, kész kell lennie mindennek. Mióta a mostani üzemvezető van, nem kérik annyira szigorúan a normát. Idén új munkajogi képviselője lett a dolgozóknak. Nagyon segítőkész, utánajár, ki igényelhet a betegségéhez adókedvezményt, szól, ha valaki valamilyen speciális segélyre jogosult. Aki előtte töltötte be ezt a pozíciót, nem figyelt oda ennyire rájuk.
Akik szellemileg egészségesek, nagyon aggódnak a jövőjük miatt. Ennél a cégnél nem maradhatnak, ha betöltik a nyugdíjkorhatárt, viszont a rokkantsági is megszűnik nekik. Egyre nehezebb elvégezniük a munkájukat, de próbálják a legtöbbet kihozni magukból, mert most még van hol dolgozniuk. Évek óta rebesgetik, hogy megszűnik az üzem. Akkor viszont tényleg nem tudják, miből fognak megélni.
