A YoUDay immár negyedszer szerepelt a Debreceni Egyetem programpalettáján, és mint az előző években, idén is főzőverseny vezette fel az esti show-t a Nagyerdei Stadion parkolójában.
– Hámozhatod is a krumplit! – kapom azonnal az utasítást a helyszínre érkezve, hiszen – bár mellettünk három srác még a tűzrakással bajlódik, egy másik pedig éppen átveszi bográcsát a szervezőktől – a társaság, amelyhez érkeztem, már javában készíti a slambucot. A Debreceni Egyetem Hallgatói Önkormányzata (DEHÖK) előzetesen megszabta a jelentkezőknek, milyen ételeket készíthetnek: csak gulyáslevest, slambucot, paprikás krumplit vagy chilis babot rakhattak a tűzre. További feltétel volt, hogy legalább hat főt számláló csapat induljon, így elsősorban baráti társaságok vagy éppen összeálló szaktársak töltötték ki a nevezési lapot. A feltételekhez alkalmazkodva, tízen gondoltuk jó választásnak a slambucot.
A kezdeti a lendület gyorsan alábbhagy, az előbb még kést és fakanalat forgató brigád tagjai inkább a szomszédos asztalnál helyet foglalókkal társalognak, rosszabb esetben még távolabb találnak maguknak beszélgetőpartnert, de van, akit már nem is látok a sokaságban. Levente egyedüliként áll a bogrács mellett, s miután találkozik a tekintetünk, csak egy keserédes mosollyal tudatja, mit is érez.
– Sajnálom, hogy egyedül hagytak. Így alakult, ha én nem maradok itt, akkor vége az egésznek. Mindegy, hoztam finom házi szalonnát, abból is bőven tettünk bele, legalább így folyamatosan ellenőrizhetem, nem megy-e pocsékba végül – mondja valamivel később. Járok egy nagyobb kört, és bár többnyire csak füstszagot érzek – és olykor a szürke „felhőn” kívül nem is látok mást, talán a nedves tűzifa teszi -, meglepődve tapasztalom, mennyien készültek előre gulyásleveshez, ami időigényesebb étel a slambucnál. Többen is magányosan kavargatják a tucatnyi embernek való ételt – hogy a nagy meleget bírják, némelyikükhöz odalép egy gondoskodó csapattag valami frissítővel.
Néhol teljes asztaltársaságok beszélgetnek önfeledten, máshol körben állva diskurálnak a fiatalok. Az egyik ilyen csapatban régi ismerőst fedezek fel, odalépek hozzá. Egy-két tiszteletkör után elmondja, elsőévesként van itt a csoporttársaival, vacillált, hogy eljöjjön-e, most viszont elégedett, hiszen kötetlenül tud mindenféléről beszélgetni azokkal, akiket a tanévkezdés óta eltelt rövid idő alatt alig volt lehetősége megismerni.
– A gólyatáborból ismertem kettőjüket, a többiekkel jobb esetben két-három szót beszéltem, most mégis jól elvagyunk így együtt – szól közbe az egyik barátnője.
Könnyes szemmel és vörös arccal rohan el mellettünk egy fiú, messziről mutatja az egyik asztalnak: vízre van szüksége. Először nem értjük a jelenetet, aztán feltűnik: elkezdődött az eszement verseny, ahol többféle chiliszósszal tömött hot-dogokat kell megenniük az indulóknak. Hamar körbeállja őket a tömeg egy része, nem veszik észre, hogy a közelükben a zsűri sátrát is kezdik berendezni a kóstolásra.
– Csak egy fair versengést akartunk. Az volt a célunk, hogy minden csapat egyenlő esélyekkel induljon – árulja el az egyik zsűritag, amikor arról kérdezem, miért határoztak meg előre négy lehetséges ételt.
A főzőversenyben résztvevők másik fele már az adagok elosztásával törődik, a bográcsok mellett töltik a tányérokat, az elsőt a zsűrinek. Csakhogy a zsűri nem akar felbukkanni.
– Most mi történik? Nincs is verseny? – teszi fel egy csapattársam a kérdést. – Én nem tudom, úgysem az volt a lényege. Szerintem senkit nem érdekel a helyezés. – érkezik hamar a válasz egy másiktól. És a többség bólogatással jelzi, egyetért ezzel.
– Teljesen füstszagú mindenem, még le akarok fürdeni az este előtt – szól egy hang a másik asztalnál, és követi egyre több egyetértő megjegyzés. Egy asztal hamar meg is üresedik, majd még egy, és egyre csak többen indulnak el hazafelé. Néhányan azt beszélik, kóstolt a zsűri, azonban ezt csak kevesek tudják megerősíteni. Biztos állásfoglalás nincs az ügyben, ami sajnálatos, mivel a résztvevők megérdemeltek volna egy jól megkoreografált zsűrizést.
