Az emberek általában nem szeretik, ha vége van valaminek, kivéve ha az a valami harminc másodperc plank, vagy matekóra, vagy megfázás, vagy szobafogság. Na jó, mégis egész sok dolog van, aminek örülünk, ha annyi.
Viszont vannak azok a dolgok, amik miatt szomorúak vagyunk, ha véget érnek, elfogynak. Én például nagyon nem szeretem, amikor kifogy a hajbalzsamom, vagy amikor a fagyis doboz vagy a boros üveg aljára érek, vagy amikor váratlanul elfogynak a lapok a füzetemben, vagy amikor a lila hajfesték csak az egyik tincsemre elég.
De még ezeknél is jobban utálom, ha az idő végére érek, ha az csak egyszerűen elfogy. A hajfestéket, a fagyit, a füzetet újra tudom vásárolni, de akármennyire is dühít, időt nem tudok venni.
Így csak maradt az, hogy lekésem a villamost, hogy szomorúan távozom egy koncertről, hogy sírok egy idegen halálán, hogy idegesen nézegetem az álláshirdetéseket, hogy új cipőt veszek és elképzelem, hogyan fog kinézni a talárral.
A távolodó villamost nézve, a halott énekes zenéjét hallgatva, a cipőben sétálgatva sokkal kétségbeesettebb vagyok, mint amennyire azt be merem ismerni.
Mert ez csak ennyi.
Vége.
Fotó: unideb.hu (Sajtóközpont)
