Tavaly volt 30 éves a Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház. E neves ünnep alkalmából Beregszászban egy hetes színházi fesztivált tartottak, Budapesten pedig „Színház a határon” elnevezésű négynapos programsorozatot, amire bárki ellátogathatott.
A nézők olyan darabokat láthattak, mint a Tóték, Háztűznéző vagy Csehov Egyfelvonásos komédiái. Ezeken kívül részt vehettek filmvetítéseken, közönségtalálkozókon vagy épp kerekasztal-beszélgetéseken. Erről az eseményről, a látott előadásokról, illetve tágabb perspektívában a színház életéről, jelenéről, a háború okozta nehézségekről és jövőbeli tervekről mesélt Sin Edina, a színház jelenlegi igazgatója.
Egy színház, ami már megannyi nehézséget megélt ősszel a 30. születésnapját ünnepelte.
A beregszászi kiemelkedő helyet foglal el a Kárpát-medence színházainak sorában, ez a kerek szám pedig még háború sújtotta időkben is okot adott az ünneplésre, szórakozásra.
Két helyen is éltették a színházat, először Beregszászban, egy teljes héten át tartó fesztivállal, majd Budapesten, ahol a Nemzeti Színház adott otthont a négy napos eseménysorozatnak.
Több nagyszínpadi előadással, filmvetítéssel, beszélgetéssel készültek a szervezők és a társulat tagjai. Olyan ikonikus darabokra látogathattak el az emberek, mint a Tóték, Fodrásznő, Tündöklő Jeromos, Egyfelvonásos komédiák, A helység kalapácsa vagy a Háztűznéző. Utóbbit most mutatták be Magyarországon – néhány változtatással az eredetihez képest. Ám ez a csavar talán csak még érdekesebbé tette az előadást, hisz hét nő és egy férfi játszotta el Gogol kétfelvonásos darabját. A jelenlegi politikai helyzet miatt kényszerültek erre a megoldásra, azonban sikerült úgy megoldaniuk a szereposztást, és átadni a történet mondandóját kiélezve a „menni vagy maradni” kérdésre a végét, hogy minden néző szemébe könnyeket csaltak.
Nem csupán a színházra helyezték a hangsúlyt, olyan filmvetítésekre is beülhettek az érdeklődők, amelyekben kárpátaljai színművészek szerepelnek, mint Színház a határon, Piknik az Út szélén vagy a Szarvassá változott fiú. Ezeket legtöbbször közönségtalálkozók és kerekasztal-beszélgetések követték, amelyeknek résztvevői kiemelkedő munkássággal rendelkeznek. Ilyen volt például az egyik délután, amikor Kozma András dramaturg moderálásával beszélgettek a beregszászi színház életéről és jelentőségéről. Részt vett ezen az alkalmon Bérczes László, Verebes Ernő, Sin Edina, Pál Lajos, Brenzovics László, és a színház alapítója, Vidnyánszky Attila is. Szó esett a kezdetekről, hogyan is lett a magyar színház, hogyan csalogatták el az embereket az első előadásokra. Majd arról is, hogyan alakult az elmúlt években a társulat, hogyan élik meg a jelenkor nehézségeit, miként tudnak megmaradni ilyen sötét időszakokban is.
Sin Edina példaként említette Andrej Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmdrámáját, pontosabban egy jelenetét, amikor a kisfiúnak harangot kell öntenie. Hatalmas feladat volt számára, rengeteg kemény munkával. Megkérdezik tőle, miután megkongatták a harangot, honnan tudta, hogy meg fog szólalni, s a kisfiú annyit válaszol, nem tudta. A történet után Edina hozzáteszi:
„Aki látta a filmet, tudja mekkora jelentőséggel bír a jelenet. Mi is abban a hitben vagyunk, hogy meg fog szólalni a harang.”
Elmondta, hogy jelen pillanatban egyet tudnak tenni, mégpedig azt, hogy a legnagyobb odaadással, szorgalommal és fegyelemmel végzik a munkájukat, a rájuk bízott feladatot.
Az ünneplés Beregszászban kezdődött, itt voltak első körben láthatóak a színdarabok, oda szervezték a különböző programokat, mind a magyar, mind az ukrán érdeklődők számára. Erről kérdeztem Sin Edinát, a színház jelenlegi igazgatóját.
„Tavaly (2022-ben – a szerk.) a kezdeti rendetlenség után, amit a háború okozott, az az igazság, hogy el sem tudtuk képzelni, hogy idén mi fesztivált rendezhettünk. Ezzel szemben nem egyet ünnepeltünk, hanem kettőt, mert hogyha harminc éves valami, az mégiscsak nagyon nagy dolog.”
Illik megemlékezni róla, megállni fölötte, értékelni, számot vetni, mert abból erőt lehet gyűjteni a jövőre nézve. Egy óriási pozitív tapasztalás volt számukra az, hogy magyarországi előadók közül nagyon sokan maguktól ajánlkoztak, amikor meghallották, hogy készülnek valamire. Tudták, hogy nehéz a határon beutazni, áramszünet is lehet és légiriadó is, de nagyon sokan vállalták ennek a kockázatát.
Örömmel vitték el ahhoz a beregszászi színházhoz az előadásokat, amelyről tudták, hogy nagyon nehéz helyzetben van, mert ezt valahol össznemzeti feladatnak is tartották.
Nem rettentek vissza és ez Edina elmondása alapján őket is megerősítette. Így történt meg az, hogy tulajdonképpen hétnapos fesztivál alakult ki, és olyan fellépők tisztelték meg az ünneplést előadásukkal, mint a Cseh Tamás Esttel érkező Vecsei H. Miklós és Szabó Balázs.
A hét Berecz István és barátainak nagyszerű táncelőadásával folytatódott, amely táncházzal zárult. Külön öröm volt számukra, hogy a magyar kultúrát ilyen módon több ukrán család is meg akarta ismerni, és el is mentek ezekre a programokra, magyar táncokat tanulni.
Végül a beregszászi napokat a háború első időszakában bombatalálatot szenvedett mariupoli színház előadásával zárták. Valójában ez is szimbolikus, hogy éppen őket hívták el ide, hiszen az a társulat azóta ezerhatszáz kilométeres távolságból menekült Kárpátaljára, és ott folytatják a munkásságukat.
A kultúra a híd szerepét tölti be a nemzetiségek és a nemzetek között.
Hiszen szavak nélküli, az általános európai drámairodalomhoz vagy színházi kultúrához kapcsolódó előadások révén tudnak szólni nyelvtől és nemzetiségtől függetlenül a kultúrára nyitott érdeklődők felé. Ebben pedig mi közösek vagyunk, egyek tudunk lenni más nemzetiséghez tartozókkal is. Ezt meg tudtuk élni ezeken az estéken. Így zajlottak ezek a programok, arról még nem is ejtve szót, hogy minden nap meseelőadással készültek a gyerekek számára. “Amikor láttuk, hogy milyen jól sikerült, több mint kétezer ember jött el erre az egy hetes programra, akkor jó volt megnyugodni abban a tudatban, hogy él a magyar nyelvű kultúra Kárpátalján. Az ember számot is vetett azzal, hogy ezt nem szabad feladni, nem szabad félbehagyni, hiszen, ha ennyi embernek fontos ez az ügy, akkor nekünk itt dolgunk van.” – mesélte az igazgatónő.
S hogy azok is részt vehessenek az ünneplésben, otthon érezzék kicsit magukat, akiknek el kellett hagyniuk szülőföldjüket, Vidnyánszky Attila javaslatára Budapesten is megrendezték a beregszászi napokat. A Nemzeti Színház több termében és a nagyszínpadon is négy estén át folytak az előadások. Idősek, fiatalok, családok, iskolai csoportok váltották meg jegyeiket, s mentek el a különböző darabokra. Ezen a hétvégén adták át a 2023-as Fedák Sári díjakat, melyekben idén Varga Zsuzsa kaposvári és Bakota Árpád debreceni színművészek részesültek. „Számunkra nagyon fontos, hogy színházi vonalon összekössük Beregszászt más városokkal is. Erre a díjra olyan színészeket választunk ki, akik számára nem közömbös a közösségük, a társulathoz való hűségük, illetve előadásaiknak, tevékenységeiknek köszönhetően tesznek az összmagyarság nemzeti érdekeiért.” – mesélte Sin Edina, a Tótékat követő díjkiosztó estén.
Óriási öröm és megkönnyebbülés volt a színház számára, hogy ennyien fontosnak tartották azt, hogy részt vegyenek ezen a nem mindennapi ünneplésen, még ilyen borús időkben is. Az épp két éve tartó orosz-ukrán háború minden kárpátaljai magyar életét megváltoztatta, s ilyen terhes időkben a kultúra, a szórakozás a fontossági sorrend végére kerül. Azonban ez a színház, annak társulata és dolgozói számára is komoly gondokat okoz. Mindemellett erről is kérdeztem Sin Edinát, aki mesélt az elmúlt időszak nehézségeiről, hogyan vészelik át.
Semmi nem úgy működik, ahogyan addig működött.
„Egyrészt az országban is gyökeres változások történtek, gondoljunk csak a lakosságcserére. Az ideáramló belső-ukrajnai menekültekre, illetve a tőlünk elvándorló magyarságra, akiket igyekszünk visszatartani vagy legalábbis mi magunk próbáljuk az irányukba sugározni azt a hitet, hogy itt vissza lehet szervezni az életet a maga kerékvágásába.”
Ha kulturális programot tudnak biztosítani, az is lehet egyfajta megtartó erő az ember életében, hisz minőségi életet képesek biztosítani, ami legalább olyan fontos, mint az anyagi megélhetés. A magyar közösség ezáltal azt érezheti, hogy nincs minden veszve és Kárpátalján is lehet magas színvonalú életet folytatni. Talán ez az egyik legfontosabb szempont a háború óta működésüket tekintve, hogy a kárpátaljai közösség számára megőrizzék a magyar színházat. Úgy is mondhatnám, ennek rendelnek alá mindent. Az új és régi előadásokat próbálják helyben biztosítani az emberek számára, illetve kárpátaljai utazásokat szerveznek, amely a földrajzi távolságok miatt nem olyan egyszerű megoldás.
Az áramszünetekre is felkészültek, már amennyire lehetséges ezekre készen állni. A színházon belül is vannak áramfejlesztők, azonban igyekeznek úgy összerakni az előadásokat, hogy ne legyen szükség energiaforrásra.
“A meseelőadásunkhoz például egyáltalán nincs szükség hang vagy fénytechnikára. Emberi énekhanggal helyettesítjük a zene lejátszások vagy a hangeffektusok hiányát, illetve Bíró Eszter rendezőnőnek köszönhetően, ha megszólal a légiriadó, akkor is le tudjuk vinni az óvóhelyre a darabot, mert elfér az ott kialakított színpadi térben is.”
A háború kitörése óta a Beregszászi Társulat férfi munkatársai (színészek, színpadi háttérmunkások, segédszínészek stb.) Magyarországról segítik a Beregszászi Színház munkáját, így lekettőzve a működésüket próbálnak eleget tenni mind a magyarországi, mind a kárpát-medencei felkéréseknek. Nagyon megterhelő ugyan ez a működés, de hisznek abban, hogy érdeklődésre tartanak számot mind a régi, mind az új darabjaik. Azokat “muszáj” játszaniuk a Kárpát-medencében, hisz gondoljunk vissza a majdnem húszéves Tótékra, a huszonöt éves egyfelvonásosokra.
Akár a háború alatt megszületett előadásaikra is, mint a Helység kalapácsa, melynek próbáiba a háború első napjaiban kezdtek bele, és ami összetartotta a társulatot, hogy ne hulljon szét.
Edina elmondása alapján óriási próbatétel volt számukra az elején, hogy ki merre keresi a jövőbeni boldogulását önmaga s családja számára. Egy nagyon fontos tapasztalás volt, hogy mindenki maradt a társulatnál. Így továbbra is mindőjük teljes értékű tagként vesz részt az előadások megvalósításában, ki amerről tudja.
A már említett Helység kalapácsa részben azért jött létre, mert Petőfi emlékév volt 2022-ben, és már a háború kirobbanásának évében úgy gondolták, hogy időben fel kell készülni, legyen egy olyan előadás, amelyet a 200. évforduló kapcsán játszani tudnak. Ezt a darabot ötvenhat alkalommal mutatták be ilyen „rövid” idő alatt, amely színházi viszonylatban is nagyon magas számnak számít.
Valóban hatalmas dolog volt, hogy ez az előadás abban a lelkiállapotban is színpadra vihető volt. Stressz és pánikhangulat uralkodott, hetekig tartó kétségbeeséssel kellett szembenézni. Az emberek elrettentek attól az életérzéstől, hogy mi lesz most?
Mi történik, ha nem térhetnek vissza az otthonaikba, ha a háború kiterjed fegyveres konfliktus formájában az ő életterükre is
Ezekben az embert próbáló pillanatokban is a színészeknek ott volt a szakmájuk. Ott volt a színház, mint egy elvarázsolt sziget, ahol napról napra akár tízórás munkában is tudtak a társulati tagok találkozni és alkotni. A nyugalom és a béke vette át a mindennapokban a fő helyet, és ez sokat segített nekik abban, hogy átvészeljék lelkileg is azokat a nehéz heteket, hónapokat. Ráadásul a színház épületében negyven kijevi ifjúsági színházi menekült kapott szállást, átadták nekik tulajdonképpen a játszóhelyüket. “Egy nagyon furcsa pillanat volt, s rá kellett jönnünk, mindig az a legfontosabb, hogy ember embernek segíthessen.”
A menekült színjátszók beregszászi tartózkodásuk ideje alatt összeraktak egy interaktív meseelőadást «Їжачок» azaz Sündisznócska címmel. Amint elkészült, a társulat kiutazott velük olyan helyszínekre, kárpátaljai árvaházakba, ahol a Luhanszk és Donyeck megyékből érkező árva gyerekeket szállásolták el.
Mindent összevetve az Illyés Gyula Nemzeti Színház tagjainak nincs ideje búslakodni, abból a helyzetből igyekeznek kihozni a legjobbat, ami épp van. Nagyon bíznak benne, hogy a pódiumelőadásukat 2024 elején, de tavaszán mindenképpen el tudják vinni a hozzájuk forduló érdeklődőkhöz. Nem csak nagyszínpadi helyszíneket jelöltek ki, hanem minden olyan civil szervezetet, egyházi közösséget, akár iskolai színpadot, ahová ez az előadás elfér. Továbbá jövőre tervezik a Radnóti halálának évfordulójára összeállítandó műsoruk bemutatását, amit szintén 2024 tavaszán készülnek megvalósítani. Sin Edina szavaival élve:
“Munkában vagyunk idehaza, s teljes gőzzel, minden lehetőséget megragadva próbálunk egy kis fényt és melegséget vinni az emberek életébe, ami egy áramszünetekkel tarkított időszakban talán még inkább fontossá válik majd az emberek számára.”
Fotók: Eöri Szabó Zsolt, Makó András
