Napjainkban már nem meglepő, hogy női vezetőkkel találkozunk olyan
munkakörökben, amelyekre korábban ez nem volt jellemző. Nehézségek továbbra is
fennállnak a nők helyzetét tekintve, ők viszont hittel és bizalommal tartanak előre az
egyenlőség felé.
A 21. században nem egy munkahelyen jelentek már meg nők is a férfiak mellett. Idővel
egyre inkább megszokottabbá válik, hogy a hölgyek több pozícióban is helytállnak. A lelkészi
hivatást tekintve azonban érzékenyebb pontot érintünk: itt a nőknek még most is kisebb-
nagyobb egyenlőtlenségekkel kell megküzdeniük. De miért is van ez?
A kérdés megválaszolásához messzebbről kell elindulni. A reformáció előtt csak férfiak
tölthettek be papi szerepet, és ennek bibliai alapjai is fellelhetőek. A protestáns egyházak
megalakulásával azonban a nők is lehetőséget kaptak a lelki szolgálatra, melynek szintén
megvannak a bibliában található kiindulópontjai.
Az első teológiára jelentkező női hallgatók 1917-ben kezdték meg tanulmányaikat úgy is, hogy tudták: csak korlátozottan végezhetnek majd el bármilyen feladatot.
A világháborúk miatt sok munkaképes férfitól esett el az egyház, és egyre kevesebben töltöttek be lelkipásztori pozíciót. A nők hiánypótlókként az 1976. évi zsinati III. törvénycikk alapján már vállalhattak lelkészi és segédlelkészi szerepkört, bár nem oszthattak úrvacsorát, nem eskethettek és nem temethettek, valamint palástot sem viselhettek.
Mindezek ellenére a teológiára jelentkező hölgyek száma folyamatosan gyarapodott.
Tudták, hogy nem lehetnek teljes jogú lelkészek, és biztos megélhetést sem remélhetnek, de a magas szintű teológiai tudás és elhívásuk fontosabb volt számukra, így nem adták fel.
Az 1970-es és 80-as években több vita is kerekedett a fennálló helyzettel kapcsolatban –
voltak férfiak, akik támogatták a női lelkészeket, és voltak, akik erőteljesen ellenálltak. A
lelkészhiány azonban továbbra is probléma volt. Az 1967-es törvényben foglaltakat több
lelkésznő is megszegni kényszerült a különböző sákramentumok osztásával a férfi
lelkipásztorok csekély száma miatt. Ezt követően a női teológusok összetartó munkájából
adódóan az 1981-es Zsinat módosította a korábban elfogadott törvényt, ezzel új fejezetet nyitva a lelkésznők számára. Innentől kezdve jogi értelemben teljes értékű lelkipásztorok
lettek az asszonyok is, azonban emberileg továbbra is megpróbáltatások elé néztek.
A nehézségek a kétezres évek elejére sem akartak eltűnni. Habár az ide kapcsolódó példa a
Kárpátalján szolgáló női lelkipásztorok helyzetét ábrázolja, mégis fontos megemlíteni.
A 2005-ös Kárpátaljai Református Egyházi Zsinat azt a határozatot hozta, hogy a Kárpátaljai Református Egyház nem alkalmaz női lelkészeket – azaz minden addigra kiharcolt jogot visszavontak a hölgyektől.
A teológiai tanulmányokat nem tiltották meg számukra, viszont nem is támogatták őket. Férfi lelkipásztorok mellett pedig feleségként munkálkodhattak a gyülekezetek életében, azonban ezért elismerés nem érkezett. A lelkészhiány továbbra is probléma volt, viszont a Bibliában található igeversekre hivatkozva a női lelkipásztorok kérdése akárhányszor előjött, idővel el is vetődött. Az eszme, miszerint a nőnek csakis a férje mellett van a helye, feladatai pedig a gyermeknevelés és a háztartásvezetés, erősen érezhető volt még úgy is, hogy eddigre megannyian bebizonyították, hogy mindezek mellett a lelkivezetésre is képesek.Azóta már 2024-ben járunk, és jogilag bebiztosítottnak mondhatjuk a női lelkészeket.
Lehetőségeik adottak, egyházi támogatásban részesülnek, pozíciójuk elismertsége azonban
továbbra is vitatható.
Romániában például mai napig fellelhető az a korlátozás, miszerint egy évben csak két női hallgatót vesznek fel teológiai képzésre.
Néhány kárpátaljai gyülekezetben pedig folytatólagosan fennáll a női lelkészek elfogadottságának megkérdőjelezése.
Mindezek mellett az biztosan kijelenthető, hogy húsz év alatt sokat változott a női lelkipásztorok helyzete – és hála Istennek pozitív irányba. A fentebb említett példák, valamint az, hogy a női lelkészeknek továbbra is becsúszó odaszólásokat és szúrós tekinteteket kell mosollyal az arcukon fogadniuk, eléggé elszomorító. Hiszen jogosan hihetnénk azt, hogy ezekben a körökben már igazán másra számíthatunk.
