A Vox Machina Legendája nem egy egyszerű animációs sorozat. Sosem volt az, és sosem akart az lenni. Már a kezdetektől fogva kiemelkedett a komplex történetmeséléssel, a gazdag világépítéssel és az egyszerre hétköznapi és rendkívüli karakterekkel. Már az első két évad is nagy sikerre tett szert, hűséges rajongótábor jött létre, épp ezért magas a léc, melyet a folytatásnak most meg kell ugrania. A kritika megírásának pillanatában féltávnál tartó harmadik évadnak nem csak megfelelnie kell a közönség elvárásainak, hanem felülmúlnia azokat, és bizony a készítők bátran feszegették a határokat, amit egy animációs sorozat, különösen egy, az asztali szerepjátékra alapozott széria képes elérni, mindeközben megőrizte azt az esszenciát, ami az előző évadokat kedveltté tette.
Ha egy olyan világot alkotunk, ahol legendás hősök rendkívüli kihívásokkal néznek szembe, közben körbeveszi őket a mágia, a készítők képzelete szabadon szárnyalhat – talán emiatt a határtalan szabadság és kötetlenség miatt jár annyi kihívással ez a műfaj. Kényes egyensúly áll a humor és a komolyság, a képzelet és a realizmus, az egyszerűség és a komplexitás között, és ha már tényleg semmi sem köt a földhöz, könnyű elfeledkezni ezekről. Van azonban A Vox Machina Legendájának egy nagy előnye ezekkel szemben: hogy adaptáció. A történetet ugyanis egy Dungeons and Dragons kampány alapján készítették, melyet 2015-től a Critical Role nevet viselő, szinkronszínészekből álló csapat osztott meg a nagyvilággal. Bár az adaptációknak is megvannak a sajátos kihívásai – főleg hogyha többórányi streamelt tartalmat kell átalakítani egy teljesen más formába –, az imént említett egyensúlyok finomhangolása sokkal egyszerűbb folyamat lehet. Ezt bizonyítja A Vox Machina Legendája harmadik évadának első hat része.
A történet ott folytatódik, ahonnan a második évad átadta a stafétát. A fő antagonista, Thordak, az isteni erővel bíró sárkány és csatlósai továbbra is terrorban tartják Tal’Dorei földjét. Főhőseink, a hét tagú Vox Machina kalandorcsapat igyekszik megállítani őket, hogy megvédhessék szeretteiket, még ha a pokol legmélyebb bugyrain kell is keresztül menniük – szó szerinti és átvitt értelemben is. Azaz van egy nagy gonosz, akit le kell győzni egy különleges eszközzel, amit kalandozás útján szerezhetnek meg – ez egy elég gyakran használt alap, főleg, ha a D&D kampányokat nézzük.
Bár a sorozat egy klasszikus struktúrára épít, A Vox Machina Legendájának varázsa nem is a történet forradalmi újdonságában rejlik, hanem abban, hogy miként tálalja ezt.
Ahogy az imént említettem, sok olyan, érzékeny egyensúlyban álló aspektus merül fel, amikkel óvatosan – vagy még inkább okosan – kell bánni, különben nagyon elronthat egy történetet. A komoly, sötét narratíva és a könnyed humor is ilyen. Ha nincs meg az adott történethez illő finom egyensúly, mindkettő könnyen tűnhet erőltetettnek. Mivel a sorozat valós emberek valós reakcióin alapul, melyet valós időben éltek meg a játék során, A Vox Machina legendája nagy előnyt élvez ebben a kérdésben, és szerencsére ez nem veszett el az adaptáció közben. Még a legsötétebb pillanatokban sem téveszti szem elől azt a játékos pimaszságot, ami meghatározza a főszereplőket. A sorozat, hogy megtörje a feszültséget, a legjobb pillanatokban dobja be a humort, ezzel elkerülve, hogy túl komolyan vegye magát. Scanlan kacér dalai, Grog naiv megjegyzései vagy Vex és Vax testvéri adok-kapok beszólásai nemcsak arra szolgálnak, hogy fellazítsák a nehezebb jeleneteket, hanem elmélyítik a karakterek közötti köteléket is. Emlékeztetik a nézőt arra, hogy még a borzasztó körülmények ellenére is ez egy egyszerű baráti társaság, akik törődnek egymással.
A sorozatra összességében jellemző, hogy a mindent összekötő szál – ami esetünkben a sárkányok elleni harc – mellett a főhősök szembesülnek saját konfliktusaikkal, amik még inkább elmélyítik a kalandot. Az első két évadban már mind a hét karakter háttértörténete terítékre került, és lezárulni látszott.
Ha az ember azt hinné, hogy mivel egyre nagyobb a tét a központi történetben, és egyre inkább a fő konfliktusra koncentrál a sorozat, a személyes szálak ezzel nem is jönnek elő többet, az hatalmasat téved.
Ezek ugyanis még csak most kezdték igazán kinőni magukat. Elsősorban a csapaton belüli kapcsolatok fejlődése vett nagy lendületet, ez talán a legnagyobb különbség, ami elválasztja ezt az évadot a többitől, hisz az első hat epizódban többet alakultak, mint eddig összesen. Egyre több betekintést nyerünk a három alakulóban lévő páros viszonyába: Vex és Percy kezdetben kiteljesedni tűnő fellángolása egyre csak bonyolódik, Keyleth és Vax érzéseit megmérgezi a félelem, Pike és Scanlan pedig egyelőre a nagy vallomásokra várnak.
A romantikus kapcsolatok, egyszerre és hirtelen kerülnek előtérbe, ez erős váltás az eddigiekhez képest.
Szem előtt tartva viszont, hogy a történet hűen adja vissza azt, ahogy a kampány alatt alakultak a játékosok közti kapcsolatok, egy szavunk sem lehet. Eltekintve attól, hogy a korábbi évadokhoz mérten szokatlan a burjánzó szerelem a főszereplőket illetően, egyik sem erőltetett, mind alapos felvezetést kapott. A romantikus kapcsolatokon kívül egyéb lélektani elemek is elmélyülnek a harmadik évadban. Bár tematizálódtak szálak, melyek érkezésére számíthattunk az előzményeket figyelembe véve – például Scanlan családi drámája –, sorra kerültek olyanok is, melyekről azt hihettük már rég, még az első évad során lezáródtak. Percy és Pike háttere is váratlan fordulattal tér vissza, különösen utóbbi, akinek szerepe és származása teljesen megkérdőjeleződik a nézőben a negyedik epizód végén.
A főhősök mellett mindenképpen említésre méltók a mellékszereplők is, hiszen döntő szerepet játszanak a történetben. Nem csak segítik és támogatják a csapatot, de mindegyik karakter egyedi vonásokkal gazdagítja a világot. A különc kereskedőtől, a rejtélyes, renegát szövetségesen keresztül, a kéjenc zenész lányáig, a Vox Machina útjuk során sokféle szerzettel találkozott, akik nem csupán háttérfigurák, hanem a csapat dinamikájának szerves részei. A legjobb példa erre Allura és Kima párosa, akik a pokol kapujához kísérték a csapatot, közben a saját történetükre is fény derült.
Azonban nem csak a drámai, érzelmes szálak szövögetéséből áll a történet;
ahogy azt A Vox Machina Legendájától már megszokhattuk, tele van váratlan fordulatokkal és izgalmas harcjelenetekkel, mindezt egy látványos és részletes világba csomagolva.
Még mélyebbre merülünk Exandria világának titkaiba: a már ismert városok és birodalmak mellett egyre több új táj, lény és legenda tárul fel, és mind egyedi atmoszférát hoz az évadba. Az új környezeti elemek különlegessége abban rejlik, hogy nem csupán esztétikai célt szolgálnak, hanem tematikailag is gazdagítják a világot. Minden új lény és helyszín szerves része és alakítója a történetnek, hozzájárul a karakterek fejlődéséhez vagy a cselekmény kibontakozásához. Ott van például a második epizódban megjelenő Ank’Harel városa és rejtélyes úrnője – feltűnése új dilemmákat, konfliktusokat és szövetségeket szül. Persze ahhoz, hogy a világépítés és a narratív elemek egy valóban élvezetes sorozatot alkossanak, elengedhetetlenek a megfelelő audiovizuális eszközök. Az élénk színpaletta és a részletes, de egyszerűségre törekvő kidolgozás látványos, de mégsem túlzó vizuális élményt nyújt – egy szóval esztétikus. A mágikus birodalmak grandiózus tájaitól a részletgazdag, nyüzsgő városokig az animáció megragadja a világ atmoszféráját, hogy átadja a kívánt hangulatot. Egy szép képsor viszont mit sem ér az azt körülvevő hangok nélkül, legyen az a hátteret életre keltő finom zaj, a jelenetekhez gondosan válogatott háttérzene, vagy a történet részét képező – főleg Scanlan szájából elhangzó – dalok. Ezek mind hozzájárulnak, hogy az esztétikus képi világ még komplexebb formában keljen életre a képernyőn. Ezen audiovizuális elemek kombinációja különösen a harci jelenetek számára előnyös. A csaták koreográfiája már eleve dinamikus, tisztán látszik ki, hol és mit csinál (nem úgy, mint sok film és sorozat akciójeleneti), de a pörgős animációval, drámai zenével és hatásos hangeffektekkel párosítva lesz igazán intenzív és filmszerű élmény, a néző az akció kellős közepén érezheti magát.
Van azonban a látványelemek közt egy, mely több kérdést is felvet: a világ 2D-s, rajzfilmes stílusával szemben a sárkányok 3D-s CGI technológiával keltek életre. Belegondolva, hogy a fenséges, bonyolult mozgású és részletesen kidolgozott lények 2D-s megvalósítása milyen kihívásokkal jár, érthető, hogy miért választották ezt a megoldást. A két eltérő technológia találkozása kizökkentheti a nézőt az élményből, mivel teljesen idegen a környezettől. Társíthatnánk ennek metaforikus jelentést is – például, hogy a sárkányok azért jelennek meg teljesen eltérő formában, mert ők maguk is más világból származnak –, ezzel akár újabb narratív dimenziót is teremtve.
A sárkányok 3D-s megjelenítése praktikus megoldásnak tűnik, de még ha narratív elemként is értelmezzük, látványosan eltérő a gyönyörű, rajzolt stílustól. Ez a vizuális kontraszt rendkívül zavaró lehet és könnyen kizökkenti a nézőt.
Röviden tehát az első hat rész látványos, izgalmas, érzelmes – minden, amit elvártunk tőle, viszont közel sincs vége a kalandnak. Kérdéses tehát, hogyan fejeződik be az évad. Azt már tudjuk, hogy megkezdődtek a negyedik és ötödik évad előkészületei, tehát nem kell örökké búcsút mondanunk a szeretett karakterektől és nem is kell grandiózus, minden szálat elvarró befejezésre számítanunk. A Thordakkal vívott harc viszont – ami már a második évad fő konfliktusa is volt –, lezárulni látszik, így az utolsó részekben akár egy epikus „boss fight” tanúi is lehetünk, ami alaposan próbára tenné a Vox Machina erejét és elszántságát. A megújult főcím bepillantást nyújthat az elkövetkezendő epizódokba: nagy szerepet játszhat még Vax kapcsolata a Raven Queennel, Percy egykori démona, illetve az első évad végén megjelenő sötét gömb. A karakterek kapcsolatai minden bizonnyal tovább fejlődnek majd, választ kapunk pár kérdésre, és remélhetőleg Percy és Pike személyes konfliktusai is révbe érnek.
Egy biztos, amennyi váratlan fordulattal szolgál a sorozat, az, aki nem ismeri a Critical Role eredeti kampányát, inkább ne készüljön kiszámítható eseményekre, mert az utolsó epizódok tartogatnak még számunkra izgalmat.
A Vox Machina Legendája különleges helyet foglal a fantasy műfajban. Teret ad a varázslatnak és legendás hősöknek, de nem csak arra épít: a szereplők személyes küzdelmei, fejlődő kapcsolatai és érzelmi mélysége megkülönbözteti a tipikus kalandtörténetektől, mindeközben megőrzi a finom egyensúlyt a humor és a komolyság, a képzelet és a realizmus között. Az első két évad sikerére építve a folytatás növeli a tétet – szebb, mélyebb és izgalmasabb próbál lenni az elődeinél, és ez sokszor sikerül is neki. Már csak az a kérdés, hogy az évad másik fele vajon hogyan zárja le ezt a legendás történetet?
Kép forrása: amazon.com
