A Kék Pelikan egy 2024. áprilisában megjelent magyar animációs dokumentumfilm, ami a rendszerváltás és a vasfüggöny leomlása előtt egy évvel játszódik, 1988-ban. A film rendezője Csáki László, aki három, húszas évei elején járó barát igaz történetét meséli el. Csákinak ez az első nagyjátékfilmje, korábban is alkotott már animációs stílusban, de reklámokat, fikciós- és rövidfilmeket is láthattunk már a kezei közül kikerülni.
Az ötlet megszületésekor még játékfilmként élt Csáki fejében a film tervezete, csakúgy, mint Török Ferenc Moszkva tér című alkotása. Ahogyan Gyenge Zsolt írta: „Csáki László a magyar film és képzőművészet (mindezen belül különösen az animáció) egyik legkreatívabb alkotója, akinek munkáit egyszerre hatja át felszabadult játékosság és a szó igazi értelmében vett experimentalitás, ami a formai kísérletezéssel és a mondhatóság/ábrázolhatóság/rajzolhatóság határainak állandó feszegetésével, továbbá a narratíva képbe fordíthatóságának kutatásával jár együtt.”
A film Kádár János (Kálmánchelyi Zoltán) beszédével kezdődik, ami már alapjaiban megteremti a korszak hangulatát. A három főszereplő, Ákos (Lévai Norman), Laci (Kenéz Ágoston) és Petya (Tegyi Kornél), akik előtt – többek között – megnyílik az utazás lehetősége, és ami még inkább szenzáció, hogy nyugatra is tudnak ezáltal utazni. Pontosabban tudnának, hiszen a turistáskodásnak egy nagy akadálya van, mégpedig az, hogy három fiatal, szegény srácról beszélünk, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy távoli országokba vegyenek maguknak jegyet, mert a külföldi vonatjegyeket átszámolva magyar forintra, horribilis összegeket kér(né)nek el az utazóktól.
Ahogyan Baski Sándor fogalmazott: „1989 előtt a vasfüggöny szigetelte el Európa nyugati felét a magyar turistáktól, a határok kinyílása után pedig a jegyárak.” Szerencsére a fiúk elég talpraesettek, így rájönnek, hogy a Kék Pelikan indigóval írt vonatjegyeket igen könnyen meg lehet tisztítani (az újonnan kapható Domestos felhígításának segítségével), ezáltal megnyílik előttük a világ. El is hangzott egy párbeszéd a háttérinterjúkból, ami így szól:
„– A Kék Pelikannak köszönhették az emberek a szabadságukat.
– Meg nekünk”
Amint elterjed az ismerősi körben, hogy képesek olcsó és viszonylag biztos utazási lehetőséggel szolgálni, kezdődik is a történet bonyodalma, ami végül egy sokáig elkerülhetőnek tűnő büntetőeljárással zárul, de ennek felderítését az olvasóra hagyom.
A film 2014-ben készült háttérinterjúk és hosszas beszélgetések alapján készült, ami meg is látszik a végeredményen, hiszen logikusan és következetesen építi fel a történetet és ezzel párhuzamosan egyre jobban fokozza a nézők kíváncsiságát, hiszen tűkön ülve várjuk, hogy vajon lelepleződik-e az illegális, de jótékony biznisz, elkapja-e őket a hírhedt Bohóc? (A Bohóc a vasúttársaság akkori legszigorúbb kalauza, aki képes észrevenni a hamis jegyeket, de nagyon hasonlít egy cirkuszi bohócra – innen ered a beceneve is.)
Eközben egyre nagyobb hangsúlyt kap Ákos betegsége, és az, hogy emiatt emigrálnia kell, mert Magyarországon nem juthat hozzá ahhoz a szerhez, ami megkönnyítheti az állapotot, amibe élete végéig kényszerült. A film végén fény derül arra, hogy az interjúk után, 2017-ben Ákos hosszas betegség után elhunyt, a másik két férfi pedig nagyvállalatoknál dolgozik jelenleg.
„A film azonban szinte tudat alatt sokkal többről szól, mint ami a történetben, a felszínen ott van. A Kék Pelikan beszél a szabályokat szabadosan értelmező magyarságról, a szabadság illúziójáról és arról, hogy valójában sosem volt itt remény az igazi változásra. Csak résnyire nyílt az a bizonyos ajtó, és bár volt egy rövid időszak, mikor ezen ki lehetett slisszanni, végül bezáródtak a kapuk.” – írja Vigh Martin.
A karakterek felépítése különösképpen nem érdekes, de ezt nem is igényli a film, hiszen nem egy fikciós történetet, hanem egy beszélgetést, vallomást jelenít meg a rendező. A szereplők inkább a kinézetükkel ragadják meg a nézők figyelmét, hiszen végig hangsúlyos a korszakra jellemző színvilág és (öltözködési) stílus. Például a háttérben és jelenetek előtereiben megjelenő ceruzával visszatekert VHS kazetta, vagy a zacskós, avagy sűrített tej is erősítik a szocialista Magyarországhoz kapcsolódó hangulatot.
Ezek miatt a képi elemek miatt is érdemes megnézni a filmet, mert ezek az animációs stíluselemek is azt erősítik a nézőben, hogy a film nézése közben otthon érezheti magát, a jó magyar valóságban.
A rendszerváltás körüli ikonikus zenekaroktól és a mai magyar alternatív zenei világból egyaránt merít a film (pl: Kispál és a Borz, Hiperkarma), hiszen Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós kiválóan hozzájárultak ahhoz, hogy a néző úgy érezheti magát, mintha újra átélné az 1989-2000-es évekig tartó időszakot.
Ez a dokumentumfilm nem véletlenül most jelent meg, hiszen olyan témákat dolgoz fel, amik manapság is relevánsak. Nagyon sok fiatal szeretne világot látni, de nem teheti meg, mert nincs rá lehetősége, ideje, pénze. Korosztálytól függetlenül is fennállhat ez a probléma, azzal egyetemben, hogy a gyógyíthatatlan betegek számára nagyon sok olyan opció nem adatott meg a mai napig, ami azt könnyítené meg, hogy minél könnyebben el tudják viselni az őket sújtó gyógyíthatatlan kórt. Ezektől függetlenül nagyon könnyen tud tömegeket lekötni a film, mert sok fiatalnak könnyíti meg a dolgát abban, hogy elképzelje, milyen lehetett akkoriban élni, de
az idősebb generációkra is mélyen tud hatni, mert azalatt a 79 perc alatt újra vissza tudnak utazni fiatalságukhoz, rövid időre nosztalgiázni.
„A rendszerváltás utáni, kora kilencvenes évekbeli Magyarország sűrítménye van ott az ő történetükben: a törvényeket kijátszó magánvállalkozások és az eufórikus nyugati utazások ugyanúgy hozzátartoznak ehhez a korszakhoz, mint a szocialista állam zombifikálódott intézményeinek – köztük a mai napig kísértő Magyar Államvasutaknak – a maradéktalan és indokolt megvetése.” – írja Kránicz Bence a filmről szóló kritikájában.
Csáki László dokumentumfilmje egy olyan alkotás, amivel kapcsolatban bátran ki lehet jelenteni, hogy formabontó és értékes mű, aminek helye van a magyar filmművészetben. Ezt alátámasztja az is, hogy számos külföldi filmfesztiválon is elismerő oklevelet és több díjat egyaránt bezsebelt, többek között Barcelónában, Tel Avivban és a környező országokban is. Szerepelt továbbá fesztiválokon, ー a teljesség igénye nélkülー, Kanadában, Írországban és Olaszországban is.
Az animációs filmek gyakran beleesnek abba a csapdába, hogy nem használják ki a műfaj adta lehetőségeket, tehát nem jelenítenek meg olyan elemeket, amik élőszereplős változatban (közel) lehetetlenek lennének. Nagy esélye van a Kék Pelikan című filmnek arra, hogy kultuszfilmmé váljon és rengeteg magyar ember számára egyfajta hazatérés lehessen. Hiszen, ahogyan Kránicz Bence is megfogalmazta: „A Kék Pelikan egy letűnt korszak egyszerre derűs és melankolikus megidézése, a kilencvenes éveké, amiről ez az eddigi legjobb magyar film. A vonatjegy-hamisítók történetében ott van mindannyiunk szabadságvágya, eufóriája és keserű csalódásai.” Egy régi magyar mondás is tartja:
Más embertől lopni bűn, az államtól és multinacionális cégektől dicsőség.
Kép forrása: Nemzeti Filmintézet
