Katy Perry neve a legtöbbeknek bizonyosan ismerős lehet, hiszen a 2010-es évek eleje óta prominens név a popzene világában, olyan slágerek fűződnek a nevéhez, mint a “Roar”, “Teenage Dream”, “Dark Horse”, “Firework”, “Hot N Cold” vagy éppen a “Last Friday Night (T.G.I.F.)”. Az érdekes ezekben a dalokban és valószínűleg bármely másikban, amit meg tudunk nevezni tőle az, hogy mind az első három, a 2008-as One of the Boys, a 2010-es Teenage Dream (2012-ben újra kiadva Teenage Dream: The Complete Confection-ként) és a 2013-as PRISM albumain található. Sem a 2017-es Witness, sem a 2020-as Smile nem alkotott maradandót, és olybá tűnik, hogy az idén megjelenő 143 sem fogja Perry karrierjét visszaemelni egykori magasságába.
Ne kerülgessük a forró kását, már most leszögezném: a 143 nem jó. Ha az egyetlen megjelenő popalbum lenne 2024-ben sem számítana annak. Ám a tény, hogy olyan más alkotások között jelent meg, mint Sabrina Carpenter Short n Sweet, Taylor Swift The Tortured Poets Department, Ariana Grande Eternal Sunshine vagy Beyoncé Cowboy Carter című kifejezetten erős albumai, még erősebben kiemeli, hogy Katy Perry stílusának – feltételezve, hogy van neki – nincs létjogosultsága a 20-as évek popkultúrájában.
Az album első száma tökéletes nyitódal: előrevetíti, hogy mire számíthatunk a továbbiakban, összefoglalja, hogy miről fog szólni ez a zenecsokor. Ugyanis a “Woman’s World”, a 143 mind a tizenegy dalával egyetemben (egy-két kivétellel), egy repetitív, idejétmúlt dallammal operáló, sok szóval semmit mondó, üres ötlethalmaz érzését kelti. A cím egy női szemszögből elmondott, a női identitásról értekező dalt ígér, cserébe azonban a téma felderítése csupán olyan mélységig jut el, mintha egy csoport nyolcévest kérdeznénk meg arról, mit jelent nőnek lenni. Amint Perry végeláthatatlan felsorolásban jellemzi saját nemét, mint „sexy, confident, so intelligent, she is heaven-sent, so soft, so strong” egy dolgot felejt el csupán: bármi újat vagy érdemlegeset mondani. A “Woman’s World” nem tesz extra lépést annak érdekében, hogy értelmezze is a jelenséget, amiről állítólag szól, csupán fogja a tételmondatát és addig ismételgeti, míg valaki el nem hiszi, hogy ért ahhoz, amiről beszél.
A nyitódalt követő “Gimme Gimme” a “Woman’s World” összes megkérdőjelezhető jellemzőjét fokozza, sikeresen alulmúlva a gyengén közepes kezdést. A dal zeneileg még unalmasabb, a dalszöveg még bugyutább, sőt kifejezetten agyzsibbasztó. A kishíján 3 perces szám instrumentális aláfestése ugyanazon 5-6 másodperces szekvencia folyamatos ismétlődése, ami nagyjából fél perc után unalmassá válik.
Az olyan mondatok, mint a „maybe you can be crawlin’ on mе like a centipedе”, azaz rám mászhatnál, mint egy százlábú nem vicces cserében nevetséges.
A “Gimme Gimme” központi témája a vágyak megélése és (21 Savage londoni rapper közreműködésével) a férfi és női nem közötti macska-egér játék. Tehát, mint az előző dal, ez is egy érdekes dinamikát, témát vázol fel, amellyel aztán kínosan nem kezd semmit, egy helyben toporog, sem a beat, sem a szöveg nem mozdul el a kiindulási ponttól, így a 3 perc örökkévalóságnak tűnik. Persze ez értelmezhető metaforaként is: egy örökkévalóságnak tűnő egyhelyben toporgó, unalmas, de soha véget nem érő játszmaként azonosítja a két nem közti macska-egér játékot, és ennek érzését adja vissza dalban. Ám hiába érzékletes a metafora, ha a zeneszám élvezhetőségének rovására megy, ami a populáris kultúrában kifejezetten kontraproduktív.
A harmadik track, a “Gorgeous” kicsit pozitívabb hatást kelt, ugyanis, bár szövegileg továbbra is erősen megkérdőjelezhető és monoton, a dal melodikus síkja kicsit fentebb emeli a lécet. Messze áll attól, hogy kiemelkedő legyen, de egy erős átlagos ritmus már az előző két szám felé emeli.
A negyediktől a hatodik dalig szinte semmi érdemleges nem történik az albumon, az “I’m His, He’s Mine”, a “Crush” és a “Lifetimes” is egy felszínt kapirgáló, tízéves gyerekek naplóbejegyzéseinek mélységét tükröző dalszövegekkel tűzdelt háttérzaj, amiket ugyan senki nem hallgatna szándékosan, de egy áruházba belépve vagy hajnali ötkor egy szórakozóhelyen, ahol azt várják, hogy mindenki hazamenjen, tökéletes töltelék hangsáv. Sőt, a “Lifetimes” kifejezetten úgy hangzik, mintha egy 2003-as Nokia csengőhang lenne, de legalábbis olyan zene, amiért talán 2007-ben fizetett volna az ember 100 forintot, hogy így csörögjön a mobilja, de 2024-ben semmilyen létjogosultsága nincs.
Retrónak még túl friss, frissnek túl retró.
A 143 első valóban kiemelkedő dala – természetesen csak az album kontextusában értékelve – a hetedik track, az “All the Love”. A fülbemászó dallam, ha nem is tesz le semmi újat az asztalra, de nem is fullad totális érdektelenségbe. A szövegről ugyanez mondható el, sem a teljes popzenei kultúrát, sem Katy Perry munkásságát tekintve nem mutat semmi újat, de egy régi jól bevált recept újrahasznosításaként egy egészen kellemes végeredmény született, amelyben az énekesnő korábbi összes szívfájdalmát elfeledteti a gyermeke által kapott szeretet és boldogság. Kifejezetten jól áll Perry-nek, hogy egy eddig nem ismert oldalát mutatja meg, hiszen anyai szerepben eddig nem tetszelgett dalai túlnyomó részében. Rengeteg potenciált látok a témában, hogy milyen érzés világhírű popénekesként gyereket nevelni, amihez ha – egyelőre legalábbis – nem is ér fel az énekesnő ebben a dalban, ha ebbe az irányba mozdítaná karrierjét, talán fel tudna emelkedni hamvaiból.
Az “All the Love”-ot követő “Nirvana” visszaesik a fájdalmas középszerűség talajára. Ugyan az album elején domináló monoton, egysíkú zenei katasztrófák szintjére nem zuhan vissza, hiányzik belőle valami plusz. Hiányzik belőle a szenvedély. Olyan hatása van a dalnak, mintha csak azért létezne, hogy létezzen. Mintha a stúdió ráparancsolt volna Katy Perry-re, hogy márpedig tizenegy dal lesz az albumon, úgyhogy gyorsan csinálj még egyet. Ő pedig eleget tett ennek, de nem született általa semmiféle érték. Csupán van, annak érdekében, hogy legyen.
Az “Artifical” egy újabb csúcspont (bár csak kicsivel jobb a közepesnél) az albumon. Zeneileg egy Katy Perry munkásságát tekintve újító, kellemes ritmusú dalt kapunk, amely tematikájában is aktuális. A szerelem és a mesterséges intelligencia kérdéskörének egyvelege egy váratlan húzás, valamelyest mégis működik. Bár a Katy Perry-ség továbbra is jelen van, azaz a téma mélyebb feltérképezése teljesen elmarad, de az izgalmas koncepció elég ahhoz, hogy az “Artificial” működjön. A dal legnagyobb problémája az, hogy a tetőpont előtt ér véget. A zene fokozatosan egyre gazdagabbá válik, egyre több hangszer lép be, Perry hangjában nő a feszültség, a hallgató felkészül, hogy végre felér a hegy tetejére, majd hirtelen eltűnik az út és a dal véget ér. Csodákat tett volna plusz 30 másodperc ezzel a számmal, ahol a felépített feszültséget hagyták volna kibontakozni, ami egy instrumentális outroként is tökéletesen működött volna.
Az “Artificial” és a “Truth” között egy átmenet is van, ami kohéziós hatást kelthetne, ha működne. Ám a tény, hogy az átmenet csupán annyit jelent, hogy a kilencedik track utolsó másodperceiben kezdődik a tizedik eleje, inkább nevetséges, mintsem hatásos. A “Truth” talán a leggyengébb dal az albumon. Véletlenül sem a legrosszabb, de a legszürkébb, legsemmilyenebb. Annyira átlagos, hogy se nemtetszés, se tetszés érzését nem váltja ki a hallgatóból.
A 143 a “Wonder” című dallal ér véget, ahol Perry visszatér az “All the Love”-ban felvázolt témához. Ám ezúttal nem a kislányáról, hanem a kislányához énekel. A klisékkel teletűzdelt dal üzenete aranyos, de felszínes, míg az elején és a végén is közbeéneklő Daisy (Katy Perry gyermeke) egészen meghitt érzéssel engedi el a hallgató kezét és engedi útjára.
Mint korábban említettem, a 143 nem egy jó album. A túlnyomóan negatív kritikai recepciónak köszönhetően az énekesnő karrierjének legrosszabbra értékelt mérföldkövévé vált. A Variety kritikusa Steven J. Horowitz kifejezetten a dalszövegek közhelyességét emelte ki, mint az album legnagyobb gyengesége. Számomra is evidens, hogy
nincsenek erős sorok egyik dalban sem, de miért is várnánk el ilyesmit Katy Perry-től, akinek minden eddigi slágere is kliséktől hemzseg?
Sosem volt erős dalszövegíró, ez máig sem változott, így ez talán nem meglepő. Viszont pont a fejlődés, a megújulni vágyás és tudás teljes hiánya miatt nem tudott az énekesnő a csúcson maradni. Ugyanis a popzeneiparban az elmúlt években felértékelődött az identitás mellett a művészi erő, a komolyabb, borúsabb tematikákkal mélyrehatóan foglalkozó dalok. Ehhez Perry korosztályából többen tudtak alkalmazkodni: Lady Gaga, Taylor Swift és Beyoncé egyaránt. Eközben Katy Perry nem tudott kitörni saját maga árnyékából, de talán azzal sem nyert volna, ha így tesz. Ugyanis a cukormázas vizuális elemekkel, és a felemelőnek szánt, ámde hihetetlen módon általános és közhelyes szövegekkel elhíresült énekesnő hitelét vesztette volna, ha a relevánsnak maradás oltárán feláldozza integritását és mindazt, amiről ismertté vált.
Katy Perry az évek során a saját imázsának csapdájába esett, ahonnan kitörni nem egyszerű és egyelőre nem is sikerült neki, benne maradni viszont – ahogy az a kritikai és a rajongói fogadtatáson is meglátszik – nem éri meg az elmúlt tíz évben drasztikusan átalakuló popzeneiparban. A 143 egy identitászavaros, idejétmúlt praktikákkal operáló énekesnő kísérlettétele saját imázsának újraalkotására, amely azonban a világos útkijelölés hiányában nem tud több lenni, mint egy csapongó, unalmas, kevés kiemelkedő résszel rendelkező album, melynek minden pozitív aspektusára az egykori slágermágnás hatalmas árnyéka vetül.
Kép forrása: Jack Bridgland
