A Kommunikáció és médiatudomány szakon nem szokatlan, hogy nagy hangsúly kerül a rendezvényekre, legyen szó a Dexpóról vagy a Kutatók Éjszakájáról, mindenben kiveszik a részüket a hallgatók és ezeknél az eseményeknél megismerik, milyen egy külső közönségnek kommunikálni. Viszont gyakran vannak olyan programok, amik nem a külső megfigyelőket veszik célba, mint a középiskolások vagy az egyetemi közönség. Ehelyett egyenesen egy belső közösséget szeretnének megmozgatni, akik a mindennapokban találkoznak egymással, együtt járnak órákra és találkoznak a szakesteken.
Mennyire is fontos a szaknak a közösség?
Nemrég volt szerencsém a Dexpón részt venni és megfigyelni azt, hogy hányszor kerül kiemelésre ez a szó: „közösség”. A legtöbb előadás során feltűnt, de még a szakos tájékoztatóban is jutott hely a kifejezésnek. Dr. Sebestyén Attila az előadása során többször is utalt rá, hogyan zajlik a munka a szakon – illetve milyen szépen kirajzolódnak évfolyamokon átívelő együttműködések. Ezzel kapcsolatban az ide érkező fiatalok is egyetértettek, és mikor azt kérdeztük tőlük miért érdekli őket a szak: többen válaszolták, hogy a közösség és a kapcsolatok miatt érkeznének a jövőben.
Persze, volt, aki azért jön, mert nincs matek, de sokan egyet rthetnek azzal a kijelentéssel, hogy a kapcsolataid nélkül nem mész sokra.
Valójában ezt lehet kiolvasni a sorok között: egyszerre kommunikálunk és gondolkodunk együtt mint szak, és vonjuk be ebbe a beszélgetésbe a tanszéket és oktatókat. Hogyha sikerül mindenkit a belső kommunikációba bevonni, akkor jöhet a külső kommunikáció – felkeresések a város minden pontjáról. Dr. Sebestyén Attila foglalta össze a legjobban: „Két szemponttal is találkoztatjuk a hallgatókat, az egyik, amikor saját maguk közönségcsoportjának szerveznek programokat: Tehetségnap, Szakhét, egyéb szakos rendezvények. Ezek arra is kényszerítik a hallgatókat, hogy külső közönséget megszólítva, bevonzva gondolkozzanak, szervezzenek meg eseményeket.”
A vízválasztó Covid
Mindenki egyetért abban, hogy a Covid ideje alatti bezárások határt jelentettek a közösségek számára. Legtöbben elszeparálva töltötték a mindennapokat és próbáltak az otthon kényelmében megoldásokat találni a magányra. 2020-as évünket ez határozta meg, ezért is meglepő, hogy a visszatérés után a debreceni tanszéken elindult az élet. Énekes András így számolt be emlékeiről és elmesélte nekem, miként osztotta tapasztalatait a Pécsi Egyetem egyik oktatójával, akiknél a 2020-as évfolyamnál igencsak visszaesett a szocializációs hajlandóság. „Én azt láttam – és ezt meséltem neki is, hogy nálunk érdekes módon az ellentettje történt meg: volt egy Covid-évfolyamunk, és amikor ők visszajöttek másod-, harmadéves korukban, volt egy erős igény részükről, hogy ha már eddig nem jött össze a közösség, akkor most ez megtörténjen, és ők voltak a megalapozói annak, hogy most a rájuk következő néhány évfolyam is ebben a szellemiségben éli az életét a szakon.”
A Covid tehát meghozta a kedvet arra, hogy hosszú idő után újra kinyisson az emberek egy része és messzire eldobva az eddigi bezárás gondolatát az belevesse magát az életbe.
De pontosan mióta is beszélünk a tanszéken ezekről a programokról? Mióta van beépítve a tantervünkbe a közösségépítés? Egyáltalán milyen programok segítenek ebben?
10 éves évforduló…
Nem tudjuk ugyan pontosan visszakövetni, mikor született meg a gondolat a tanszéken, hogy szükségünk van rendezvényekre, amik közelebb hozzák a szaktársakat egymáshoz. De szerencsére az évek alatt több oktató is kivette a részét a szervezésből, ezért könnyebben jutottam a válaszhoz.
„Olyan 2014-2015 körül kezdődhetett, tehát jó 10 éve. Most, a 2024-es őszi félévből visszatekintve érdemes elmondani, hogy kezdetben dr. Fodor Péter és dr. Oláh Szabolcs alakították ki ennek a tantermi órának a megfelelő formáit, amelyet aztán megerősített dr. Kálai Sándor és Mészáros Péter tavaszi kurzusa, ezek őszi-tavaszi váltásban következtek, én a Covid előtt nem sokkal, 2019-ben kapcsolódtam be, de előtte is már láttam és részt is vettem ilyen eseményeken.” – emlékezett vissza Attila, mikor a kezdetről kérdeztem.
Mégis milyen órákról van szó? Az első alkalom, amikor megmérettetésre kerül egy évfolyam az a Fesztiválkommunikáció tárgy a tavaszi félév során, amikor is a feladat egy szakhét megszervezése. A szakhét, ahogy már a neve is magyarázza, egy olyan tematikus hét, amikor a szakunknak megfelelő programokat tervezünk és ehhez kapcsolódóan egyszerre folytatunk egy belső – szakon belüli –, és egy külső – meghívott vendégek – kommunikációt. A tavalyi visszaemlékezések során egyre tisztábban kirajzolódik, mennyire is fontos volt az emberek számára, hogy részt vegyenek valamin, ami a szokásos tantervi keretek közül előrángatja a megmaradt kedvet és újra, vagy talán elsőre felébreszti az érdeklődést valami iránt. Erre a bevált módszer a meghívott vendégekkel szervezett előadások és beszélgetések látogatása. Sőt, amennyiben lehetőség nyílik rá, a közvetlen beszélgetés is. Mindezek mellett előadásokat készítenek a hallgatók számára, gondoskodnak arról is, hogy szórakozzanak: interaktív játékokkal és különleges bemutatókkal.
A következő ilyen program az őszi tantervbe illeszkedő Kampánytervezés, aminek a keretein belül több programot is menedzselni kell a harmadéveseknek. Az idei felhozatalban a évente megrendezésre kerülő Malter filmfesztiválon és a Dexpón volt a fókusz. Mindkettő esetében a Kommunikáció- és Médiatudomány szak prezentálása és a külső partnerrel való párbeszéd került előtérbe. A másik hangsúly pedig a szokásos, évente megrendezésre kerülő síkfőkúti tehetségnapokra esett – az adott probléma csupán az volt, hogy a helyszín felújítás miatt zárva tart hónapokig. Ezért a kiadott feladat a hallgatók részére ennek a rendezvénynek az újragondolása volt. A rendezés során olyan nehézségekbe ütköztek, amire nem számítottak. A feladatleírás során szinte teljes mértékben szabad kezet kaptak a szervezést illetően, viszont az első körben kitalált terv közel sem nyerte el mindenkinek a tetszését.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha a hallgatók szabad kezet kapnak egy feladattal kapcsolatban, miért vannak mégis korlátok? Természetesen az akkor kialakult közhangulat nem teremtett jó talajt a későbbi munkához, de az egyik legnagyobb feladatnak a megtorpanáson való továbblendülés tűnt. Úgy figyeltem meg, hiába történt egy visszautasítás – az emberek ezen felbuzdulva kaptak új erőre, hogy megszülethessen a Tehetségnap.
A Tehetségnap ötlete hirtelen volt és kiforratlan, szinte teljesen nulláról kellett eljutni egy szűk egy hónap alatt a teljes rendezvényig. Az óra és telefonos beszélgetések során összegyúrt terv pedig nem is sikerült rosszul, de finomításra szorul. A célja szinte már az elsők között megvolt: szeparáljunk el egy kisebb közösséget, akiknek felajánljuk a lehetőséget, hogy kipróbálhassanak olyan dolgokat, amiket előtte nem, valamint építhessenek évfolyamokon átívelő kapcsolatokat. Ez a koncepció a síkfőkúti tehetségnapokat idézte meg nem titkolt módon. Mindent összefoglalva, nem meglepő, hogy a közösség megerősödik, amikor lehetőséget kap egy csoport, hogy rajtuk túlmutató eseményeket hozzanak létre. András a kérdésemre, miszerint miért fontos, hogy ezeket létrehozzuk, egyszerűen nyilatkozott.
„Az egész szak arculatához hozzátartozik, hogy a hallgatók aktív résztvevőként szerepelnek és a szakos élet hozzájárulóiként tekintünk rájuk.”
A szakhét már régóta ebben a formában zajlik le: minden évben az aktuális másodév (régebben harmadév) aktívan és új ötletekkel telve fordul a rendezvény megalkotásához. A Tehetségnap András szerint egy kivételes, de szerencsés módon valósult meg, főleg hogy a síkfőkúti kutatóház felújítása megakasztotta a szokásokat. “Viszont az, hogy ezt ilyen alulról szerveződő módon a harmadév találta ki a Tehetségnapot, túlmutat egy átlagos szaknak a mindennapjain.” Természetesen eddig nagyon befelé forduló módon arról írtam, mi a jó ebben a közösségnek, de van egy másik aspektusa a programnak: mi a jó az egyénnek?
Én és a közösség
Az utóbbi napokban, mindazok mellett, hogy kerestem a választ rá, hogyan lett szorosabb a kapcsolat köztünk, nyitottam egy kitekintést arra is, hogyan állunk egyénként a szakos rendezvényekhez, valamint mi a jó nekünk abban, hogy néha vért és verejtéket izzadva létrehozunk valami újat. Önző a kérdés, de mérlegelésre szorul.
Milyen kapcsolatokat tudunk építeni a rendezvények segítségével?
Az egyéni fejlődés mellet természetesen lehetőségük van a hallgatóknak a kapcsolati hálót is tágítani – írta nekem Nagy Orsolya, oktatónk.“Jelentős kapcsolatokra tesznek szert, ugyanígy bővíti a tanszék is a kapcsolati hálóját” – a tanszék nevének öregbítése és a szolgáltatókkal, kulturális helyszínekkel kötött együttműködések ugyan nem feltétlen cél, de pozitív hozadék. Erre egybehangzóan kaptam választ más oktatóktól is „ Ha csak abba gondolunk bele, hogy a mostani tehetségnapon négy városi intézménnyel vették fel a kapcsolatot a hallgatók, és beszéltek a képviselőkkel, szervezték le a programot, és a közösségi médiában ennek elég nagy visszhangot is csináltak, az szerintem önmagában már egy bizonyíték rá hogy, előre viszi az egyént” – főképp ha belegondolunk, hogy sok volt hallgató esetenként egy-egy pozícióban köszön vissza a későbbiekben. Ezt felírhatjuk a szakunk számlájára.
Az oktatói vélemények mellett természetesen megkérdeztem azokat, akik első kézből tapasztalhatták meg, milyen részt venni a munkafolyamatban, a szervezésben és a kommunikációban hallgatóként. Tóth Orsolya, harmadéves szervezeti kommunikátor volt több ízben is felelős a kapcsolattartásért és tapasztalatait meg is osztotta velem:
„Rengeteget fejlődtünk ezáltal, egyrészt a felelősségvállalásban, másrészt a kudarctűrésben.”
„A tehetségnap előtt például, amikor az első pitchet bemutattuk, és nem úgy sikerült, ahogy gondoltuk. Ezekben mind tudunk fejlődni és ráadásul kipróbálhatjuk azt, amiket amúgy is tanulunk. Például a social media használatát, a dokumentálást és kapcsolattartást.” Tehát van lehetőség és nyitottság a városi terekkel való interakcióra, illetve egyénenként a potenciálok felfedezésére.
Az interjúimban részt vett hallgatókat megkérdeztem arról is, milyen volt szervezőként dolgozni, miként pozícionálták magukat az eseményen. Mert a szervezés mellett természetesen azt is be kell ismerni, hogy szórakozásra hozták létre a Tehetségnapot. Ezzel kapcsolatban szinte mindenkitől egyhangú válaszokat kaptam – jól érezték magukat, szívesen tekintenek vissza arra a munkára, amit elvégeztek. A véghez vitt feladatok, valamint a visszajelzések alapján elmondható, hogy sikeresek a szakos rendezvények, amiket a hallgatók készítenek elő és bonyolítanak le. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a jövőhöz való hozzáállás és az új célok kitűzése?
A jelen és a jövő
Megállapíthatjuk, hogy a múltban a rendezvények előrelendítették a kapcsolatok kialakulását, valamint a közösségi érzés elmélyítését. Emellett pedig bőven bizonyított, hogy egyénenként miként profitáltak a helyzetből, hogyan tettek szert új tapasztalatokra és tudásra. Viszont itt marad a kérdés, hogy hogyan érezték magukat a programokon a hallgatók és a tanszék oktatói? Szívesen vállalják a jövőben is, hogy ilyen mellszélességgel kiállnak a programok mellett? Lesz-e szakhét és Tehetségnap? László Petra harmadéves újságíró beszélgetésünk során reménykedve fordul a következő generációhoz, hogy folytassák a megkezdett hagyományokat, és sok sikert is kívánt az akadályok leküzdéséhez.
A Tehetségnapon való munka során többen már a a helyszíneken is jelezték, mennyire ötletes és érdekes feladatokat tudtak kitalálni a szervezpk. A legtöbben az utószinkronizálás feladatát elevenítettek fel, mivel volt benne kihívás és ténylegesen egy ismeretlen terület a legtöbbeknek. Egy olyan kaput nyitott meg véleményem szerint, amire eddig nem gondoltunk. Miért is ne szerezzenek tapasztalatot a hallgatók egy ilyen helyzetben? Szorosan kapcsolódik a szakhoz és egy kreatív módja, hogy gyakoroljuk a beszédtechnikát. Ilyen programokkal természetessé válik, hogy nő az érdeklődés és a részvételi arány a meghirdetett eseményeken. A visszajelzések is ezt mutatják.
Arra voltam elsősorban kíváncsi, ki hogyan viszonyul a szervezéshez és a részvételhez, de ilyen pozitív és helyeslő hozzáállást nem is vártam. Nagy Orsolya több alkalommal is írt róla, hogy – ugyan ő nem részese a tervezésnek – de közönségként, valamint szakmai támogatóként igazán felüdülésnek éli meg a rendezvényeket: ”így résztvevőként általában sokkal intenzívebb a hatás, én is a közönség részének érzem magam, aki a teljes programot akkor és ott látja csak maga előtt.” A megszólalók közül senki sem volt ugyan aktív direktora az eseménynek, de a részüket kivették és ezzel ők is a közösség tagjává váltak. Attila az egyik legfrappánsabb módon foglalta össze ezt.
„Én most kívülről látom igazán, hogy ez mennyire fontos a hallgatóknak és az oktatóknak is.”
És szerencsére az egyik tárgy oktatójáról is megemlékezett: “Például Péternél, hogy terhelten, de nagy élvezettel és megújult energiákkal jön ki a projektekből, de visszahúzódik a feladatoknál és a hallgatókra hagyja a teljesítést, hogy érzelmileg magukénak érezzék azt.”
A következő Szakhétre 2025 tavaszán számíthatunk, és felmerül a kérdés, hogy sikerülhet-e azt a bizonyos lécet feljebb helyezni? Tudnak-e újat kitalálni és felmutatni a most másodéves hallgatók? Ezek még a jövő kérdései maradnak. Viszont az elsőévesek már megfogalmazott véleménnyel állnak a folytatáshoz.
A Tehetségnap után kedvet kaptatok ahhoz, hogy bekapcsolódjatok a szervezési folyamatokba?
„Abszolút. A tehetségnap mutatta meg, hogy milyen jó kis programokat rendezhetünk a szak tagjainak. Inkább egyfajta félelem fog el ezzel kapcsolatban, hogy tudunk-e olyan ötletes, esetleg jobb szakhetet és tehetségnapot létrehozni, mint az előttünk lévők.” – hangzik az egyik válasz.
A jövőbe ugyan nem látok, de úgy érzem, a múltat sikerült közelebb hozni. Valamint leírhattam egy kis szeletét annak, milyen is részt venni a közösség- és rendezvényszervezésbe, ezzel bemutathattam a szakunk az egyik vonzerejét.
A hagyományok teremtése és fenntartása teszik igazán egyedivé a média szakos társaságokat,
és ilyenkor akár csak egy kis időre is, de elfelejthetjük a magányt, ami a rohanó mindennapok során betölti az időnk nagy részét. Remélem, a jövő évfolyamoknak is olyan üde színfoltot fog majd okozni a szervezés és maguk a szakos események, mint nekünk.
Fotók: Sipeki Bianka, Varga K. Gréta
