Idén ősszel megérkezett a Joker várva várt folytatása, mellyel Todd Philips másodszorra is komolyan meglepi a közönséget. Ebben a műfaji kavalkádban egyaránt találkozhatunk lenyűgöző alakításokkal, szürreális musicalbetétekkel és nem megfelelően felépített mondanivalóval, melyek együtt egy sokkal zavarosabb és megosztóbb összképet adnak, mint a nagy előd esetében.
Valami újszerű, mégis egy jól ismert arc, jól ismert vigyorral: ezt kínálta a 2019-es Joker a nézőknek. Todd Philips filmje új szintre emelte a DC-képregények egyik legikonikusabb antagonistájának karakterét. Megfosztotta a szokott körítéstől, hiszen nem volt jelen a történetben sem Batman, sem más köpenyes igazságosztó vagy szupergonosz.
Adott volt egy független világ, s benne egy jelentéktelen senki, Arthur Fleck, aki a társadalom nyomására és az őt érő sorozatos szerencsétlenségek miatt kiszámíthatatlan őrültté válik. Joaquin Phoenix lenyűgöző alakításának hála ugyanis egy olyan Jokert láthattunk, akit sokkal inkább tudott a néző sajnálni, mint gyűlölni.
A film a korábbiaktól radikálisan eltérő megközelítése miatt igencsak megosztotta a közönséget, de a többség egyetértett abban, hogy Phoenix játéka folytatásért kiált. A rendező ugyan többször is azt nyilatkozta, hogy nem tervez második részt, hamar jött a bejelentés: érkezik a folytatás, mely valójában musical lesz, és fontos szerepet kap benne Harley Quinn, Joker hasonlóan tébolyult szerelme, akit a színészi kvalitásait már többször megcsillogtató Lady Gaga alakít majd. A váratlan műfajváltás egy még megosztóbb filmet vetített előre, mint az első rész, s immár bátran kijelenthető, ebben a tekintetben bőven felülmúlja elődjét.
A Kétszemélyes téboly alcímű epizód története két évvel az első rész után veszi fel a fonalat. Arthur (Phoenix) az Arkham Elmegyógyintézetben raboskodik, s már-már teljesen elnyomta magában a Joker-perszónát, melyet világszerte hősként ünnepelnek és valóságos sztár vált belőle. Egy nap viszont találkozik Lee-vel (Gaga), akivel végzetesen egymásba szeretnek, és kezdetét veszi a címbéli kétszemélyes téboly, Fleck pedig választani kényszerül két énje, az örök vesztes Arthur és messiásként ünnepelt Joker között.
A folytatás sokat vállal, hiszen egyszerre próbál több műfaj elvárásainak is megfelelni: a már említett musical mellett a börtönfilm és a tárgyalótermi dráma zsánereit vegyíti, illetve rajzfilmes elemeket is kölcsönöz, mindezek pedig abszolút működőképesek is együtt.
A zenés-énekes betétek nagy része kifejezetten jól van komponálva, szépen illeszkednek az adott jelenetbe, bizonyos esetekben pedig élvezhetőbbé is tesznek egy-egy eseményt vagy dialógust.
Gaga énekhang tekintetében hozza a tőle elvárhatót, és elsőre meglepőnek tűnhet, de Phoenix az énekesnő méltó duettpartnere a közös jelenetekben. Ezek főleg a film első felében mutatnak kreativitást, idővel ugyanis kezdenek ismétlődni. Amikor viszont férfi főszereplőnk szólóban fakad dalra, az kivétel nélkül jól működik, remekül átadva a karakter belső vívódását és identitáskeresését.
A másik két zsáner elemeit kiválóan sikerül vegyíteni a musicallel, a tárgyalóteremben játszódik például a legjobban sikerült zenés jelenet is, de a börtönfilm sajátosságaihoz is remekül tud kapcsolódni a zene, ez a stílusokkal való játszadozás pedig kétségkívül a legnagyobb erőssége a filmnek.
A műfajok sikeres vegyítése mellett külön kiemelendő a bámulatos színészi alakítás. Joaquin Phoenix ismét viszi a hátán az egész alkotást, egyszerre tud teljesen ambivalens érzelmeket megjeleníteni, és minden jelenetben uralja a vásznat, egyszerűen lehetetlen nem rá figyelni. Amikor karaktere megtudja, hogy az ügyészség halálbüntetést akar kiharcolni az ügyében, olyan szívszorítóan játszik, hogy az garantáltan belegázol a néző lelkébe.
Gaga a partneréhez képest kissé háttérbe szorul, de stabilan hozza azt a szintű alakítást, melyet már korábbi szerepeinél megszokhattunk, jól hozza a manipulatív Lee-t. A további szereplők közül kiemelendő Brendan Gleeson Jackie Sullivanje, akinek biztonsági őrként az Arthurral való interakciói üde színfoltjai a filmnek. Leigh Gill Gary Puddles az első részhez képest nyúlfarknyi szerepében szintén emlékezeteset alakít, Phoenix-szel közös jelenete a bíróságon pedig az egyik dramaturgiai csúcspontként is funkcionál.
Fleck védőügyvédje, Maryanne Stewart és az államügyész Harvey Dent mindketten feledhetőek. Utóbbit a képregények olvasói egy másik ikonikus DC-gonoszként, Kétarcként is ismerhetik. Erre az alteregójára viszont csak halovány utalás történik, a karakter pedig nem kap elég játékidőt ahhoz, hogy kellően ki tudjon bontakozni.
Vizuális fronton szintén kreatív megoldásokkal találkozhatunk. A korai Disney-rajzfilmeket idéző nyitójelenet mellett az élénk és sötétebb tónusú képsorok váltakozása kellően feszültté teszi a film atmoszféráját. A musical-betétek során használt, szürreálisnak ható színvilág kétségkívül szórakoztatóbbá teszi az alkotás ezen részeit, a tárgyalótermi zenés jelenet a leginkább kiemelkedő e téren.
A Kétszemélyes téboly tehát rendelkezik számos pozitívummal, de minden erősségére jut egy-egy komolyabb probléma is.
Az egyik ilyen a két főszereplő közötti kémia. Bár a zenés jelenetekben Phoenix és Gaga jól működnek együtt az ének szempontjából, a köztük hirtelen fellobbanó, mindent elsöprő szerelem teljesen hiteltelenül van ábrázolva. Egyszerűen alig látni bármiféle vonzalom jelét a két színész között, ez pedig megnehezíti, hogy a szerelmet, mint központi témát igazán komolyan lehessen venni.
Lee a megszállottja Jokernek, így erről az oldalról megalapozottabb a vonzalom, de az nincs kellően kifejtve, hogy Arthur mi miatt szeret bele halálosan pár mondatnyi beszélgetés után a nőbe, aki jól láthatóan csak hasznot próbál húzni Joker hírnevéből, és Arthur maga nem is érdekli. Amikor együtt vannak a vásznon, az olyan, mintha egy kiválóan koreografált, szenvedélyesnek szánt tangót néznénk, amiből egy dolog hiányzik igazán: maga a szenvedély.
Itt pedig el is érkeztünk a film legmegosztóbb pontjához, ami a mondanivalója.
Az elejétől kezdve ígéretesnek tűnik a felvezetése annak a gyakran vitatott problémának, ami a hírnév árnyoldalához köthető. A 2019-es elődben egy felemelkedés történetét láthatjuk, Arthur egy senkiből válik valakivé, akire az új film kezdetére már rengeteg ember világszerte messiásként tekint, filmet készítenek és könyvet írnak róla, lényegében sztárrá válik. A folytatás kezdetén viszont ezt a karakterfejlődést semmissé téve a címszereplő ismét egy elnyomott, szürke kisemberként viselkedik, akibe mindenki belerúg, ő pedig ezt hagyja. Aztán, ahogy Lee belép a képbe, újra elindul a Jokerré válás útján.
A film fő mondanivalója az, hogy a sztárok privát énje és a nyilvános imázs mekkora különbségeket mutat, és mi történik, ha az egyiket vagy a másikat választjuk. Adott Arthur, akit mindenki semmibe vesz, láthatatlan és csak eltapossák, a másik oldalon pedig ott van Joker, aki mindenki fölött áll és tömegek istenítik. A címszereplőnek ezt a dilemmát kellene feloldania magában, rájönni, ki is ő valójában.
Eleinte ennek boncolgatása izgalmas, jól kezdik felvezetni, és a film utolsó harmadáig élvezetes nézni a vívódást, mely során a védőügyvédje és Lee próbálják Arthurt a lelkiismerete két ellentétes szegmenseként egyik vagy másik irányba terelni.
A főszereplő végső választása viszont kiábrándító, sőt mi több, megalapozatlan, és az eseményeket szinte zárójelbe teszi azzal, hogy visszatérünk a kiindulópontba.
Az utolsó jelenettel egy erős gyomrost visznek be a nézőnek, mely érdekes, mindkét filmet új kontextusba helyező kérdéseket vet fel. Mit jelent Jokernek lenni? Egy konkrét személyről van szó, vagy inkább egy olyan identitásról, amit szabadon bárki felvehet?
A részben nyitott lezárás a legtöbb kritika szerint az egyik legnagyobb erőssége a filmnek, szerintem viszont inkább hatásvadásznak érződik.
Csak részben kapcsolódik a lényegi mondanivalóhoz, nincs megfelelően körüljárva, így végeredményben két, részben egymástól független, nem kellően kifejtett gondolatot kapunk, ez pedig inkább csak elvesz a film értékéből, mintsem hozzáad ahhoz.
Minden jó megoldásával és minden hibájával együtt a Joker: Kétszemélyes téboly érdekes film. Tartogat meglepetéseket, kiválóan ötvöz stílusokat, jól egyensúlyoz a különféle műfajok között és érdekes alapgondolatot visz végig, így egyáltalán nem nevezhetjük rossznak. A főszereplők közti gyenge kémia, az utolsó harmad eseményei és a lezárás viszont elég kiábrándítóak, mely egy, az elődjénél sokkal vegyesebb összképet mutat.
Biztosan lesznek olyanok, akik az új hangulat és a musical-szerűség miatt fognak rossz szájízzel gondolni a folytatásra, és pont a lezárás hozza majd őket lázba. Talán mégtöbben azt kívánják majd, bár soha ne készült volna el a folytatás. Ami biztos, hogy Todd Philips újra egyedi filmet tett le az asztalra, mely egyaránt tartalmaz kreatív megoldásokat és kihagyott ziccereket, de mindenképp elgondolkodtat. Ha más nem, egy örökérvényű kérdés mindenképp felvetődhet a nézőben: szükséges-e minden sikeres hollywoodi filmhez folytatást készíteni?
Kép forrása: Warner Bros.
