Az Elefánt zenekar a mai Magyarország egyik legmeghatározóbb alternatív, underground jellemzőket viselő, de mégis mainstream bandája. A zenekar a 2012-es alapítása óta folyamatos új megjelenésekkel tartja fenn a figyelmét az elvont szövegeket, elektronikus hatásokat és a rockos pörgést kedvelő zenerajongóknak.
A skatulyába nehezen bepréselhető alkotók magukra is a következőképp hivatkoznak: „Én a múltkor azt találtam ki, hogy az Elefánt zsánere a kiszámíthatatlanság.” (HVG, 2024 május). Már 2012-ben olyan singel-ekkel léptek fel mint a Pici nyúl és a Magányos, ebből lett később a Kék szoba című albumuk. Azóta négy lemez jött ki a zenekar kezei közül, az egyik a Vérkeringő amiről így nyilatkoztak: „A Kék Szobát a korai duettekből hangszerelt melankolikus, steril elgondolkodtatásnak szántuk. Ezzel szemben a Vérkeringő lesz az a lemez, ahol a nyugalmat megtöri a düh” (Lángoló gitárok, 2013).
A későbbi albumok, mint a Gomoly, vagy a Minden és az El egy tudatos építkezésnek a szülöttei. Most pedig megjelent a legfrissebb alkotásuk, a Semmi, ami kiegészíti ezt a hatalmas univerzumot. Mindezek mellett az időközben megjelent számok, mint a Kár vagy az önmagát kereső Én is tökéletesen belepasszol az életműbe. Visszanézve az elmúlt 12 évet a zenekar adott lehetőséget a rajongók számára, hogy legyen min gondolkodni. Az Elefánt létrehozott egy univerzumot, amit rétegről rétegre olvashat az ember, ha valóban belemerül a végtelen térbe amit kínálnak. Az együttes magának tudhat egy hatalmas rajongóbázist, teltházas koncerteket és 2022 legnépszerűbb albumának címét, dupla platinalemezt, platina kislemezt és több Fonogram-díjat is jegyeznek. Az Elefánt 2018-ban az Év Könnyűzenei alkotója lett.
Az új anyag a nyár elején robbant be a zenei világba – és én egészen sokáig nem mertem meghallgatni. Úgy kerültem, mint a tüzet. Az egyik kedvenc zenekaromnak nem tudtam volna megbocsátani, ha elrontják. Nem felejtem el az őszies estét, amikor elsőnek kapcsoltam be a teljes lemezt. Legyökereztem és arra gondoltam: Én ezt nem tudnám kimondani. Olyan erős érzelmi dühöt és csalódást adott át az album, ami minden ember számára megfogalmazhatatlan. Leginkább arra hasonlít, mikor tehetetlenül bámulod a plafont.A Semmi a Minden album párjaként született meg. A számokban ez a kettősség halad végig, van a minden és van a semmi. Nehezen magyarázható, nehezen értelmezhető, inkább csak „érezhető”. A lemezen szereplő tizenegy dalból négynek van egy párja a diszkográfiában, melyek a címükben ellentétesek, de a témájuk jobban összecseng mint gondolnánk. Semmi-Minden, Kösz-Bocs, Nincs harag-Van harag, Baly-Minden rendben. Valószínűleg ahhoz, hogy a teljes szöveguniverzumot feltárjuk, több idő kell, de észrevehetjük a keresztbeutalásokat, egybecsengő mondatokat a számok között. De függetlenül a Minden-től…
Mi is a Semmi?
A Semmi egy hullámvasút, tele hegyekkel és lejtőkkel. Düh és szomorúság keveredése. Szorongások kivetülése.
A ‘Szoba’ című számmal nyitnak. Mintha valaki csak a klub bejáratában állna; elsőként csak a mélynyomókat hallani, az állandó zúgást. Érthetetlen szövegfoszlányok szépen lassan kitisztulnak, ahogy a szoba felé haladunk. A szám erőteljes metálos hangzása, a torzított gitárral, erős dobbal egy jó adrenalint ad kezdésnek. Felhúz és dühössé tesz.
A ‘Bocs’ az említett ‘Kösz’ párja, ebben az erősen melankolikus dalban érződik leginkább, hogy Szendrői Csaba hangja mennyire megérett. A hangszerelése egyszerűen indul és szerintem az egyik legjobb szám az albumon. Olyan – általában – kimondatlan gondolatok vannak benne, amivel gyakran találkozik az ember. Az irodalmiság (a track versre hajazó szövege) valóban felteszi a kérdést, hogy a szövegírókat tekinthetjük-e költőknek? „Nem keresem az értelmét többé! Történt, ami megtörtént/ Nem haragudhatok rád örökké! Eddig kísértett, innentől kísérj/ Megbocsátom azt, hogy egyszer minden véget ér/ Megvárjuk egymást a legvégénél”
A következő meghatározó darab a ‘Szerelem’ volt, az első elektromos alapokkal kombináló alkotás. Szépen lassan kúszik be, szinte fel sem tűnik első hallásra a gitárok mellett. Témáját tekintve igazán nagy klisékkel dolgozzák fel a szerelem múlását és az összetört kapcsolatokat. „Úgyis beborul, kiderül, hogy eltörik, elakad. Egyedül akarom. Szerelem, szerelem… Nem is én, nem is ő,/ Ki vagy és mit akarsz? /Hülye vagy, belehalsz. Szerelem, szerеlem…”
Alanyt sosem érzünk a dalok mögött, olyan mintha féktelenül öncélú lenne, nem valaminek szólna, hanem a semminek.
Az ‘Én’-ben van egy hasonló, belső monológra hasonlító érzetünk. “Vágóhíd a koponyám,a szívem kápolna.”/ “Húzd magad össze, hogy nem férsz a bőrödbe?”.
A ‘Paripa’ vágja ketté az albumot, bizarr megvalósítással hozza közelebb hozzánk a kazettás időszakokat: mintha töménytelen mennyiségben másolták volna át a szalagot, úgy recseg. De ha nem lenne elég a retro hangulat, egy népzenei vonalat is hallhatunk a zaj alatt.
A ‘Van harag’ dühössé tesz és kényszerít, hogy mondjuk ki mi is: hogy felbasz. Felbasz, hogy pontosan mi is? Azt nem tudjuk meg. A semmihez beszélünk de egyszerre a mindenhez. Egy tömeghez, amit nem tudunk megnevezni.
Az albumnév után szabadon a ‘Semmi’ című dal következik, kifejezetten szomorú hangulatot üt meg. A szöveg mélyreható-
“Én se, Te se, Ti se, se Ők, se mi! SEMMI!”
–, folytatja az önreflexiót és a társadalomhoz való helykeresés. Az ezzel kapcsolatos zavart pedig a dallamokban is meghallgathatjuk: erős, elektronikus alap (szinte már zajszerű) kísérleti zene vegyül az előadó emelkedő hangerejével, ami végsősoron kiabálásba torkollik. A tér zenei ábrázolása egy spirálban végződik.
A ‘Szeráf’ magasan filozofál – a halálról és a felettünk ítélkező szemekről próbál többet megérteni. Minden mondatát külön értelmezni lehet, a szavak tagolásával a slam poetry világát idézi meg számunkra. A hang torzítása különös lehetőségeket nyit arra, hogy sajátos párbeszéd jöjjön létre a számon belül. A zenekar istenkereső motívumaiba kiválóan beleillik.
A ‘Kezdődik’ egy akusztikus zenei kezdéssel – még a zongora jellegzetes zúgása is hallható leütés után – indul be. Közben lép be a gitár és néha recsegéssel jelzi az elektronika, hogy ott van. A címmel ellentétben tökéletes levezetés az albumhoz. Az utolsó mondatok is jelzik: „vége van”.
Minden alkalommal egy kicsit mást érzek az albummal kapcsolatban. Hallgatás közben felfedezek valamit, amit eddig nem figyeltem meg. Úgy érzem, újra és újra hallanom kell a mondatokat: „Történt, ami megtörtént, mond ki hogy felbasz, haragszom rád”. Segít megélni a dühöt, amit érzel és elfogadni a szomorúságot, amit jól ismersz. A zenekar tagjai felnőttek a többi banda mellett, amihez hasonlították eddig őket, az Elefánt meg tudta mutatni egy új oldalát. Valami megfoghatatlant, amit eddig nem ismertünk.
Az lemez egyik hibája lehet a hullámzása: kizökkent és megdöbbent, nem könnyű felvenni a hangulatot, hogy olyan számok követik egymást, amik nem ugyanolyan érzelmi síkon szólnak hozzánk. Érdemes inkább számonként hallgatni – nem album formájában. Az irodalmiság számomra nagyon passzol a zenei stílusokhoz, nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy Szendrői Csabi verseket is ír. Ez egyértelműen tükröződik a dalszövegekben, melyek viszont néha elvesznek a zajban, nem mindig érthetőek.
Sok energiát igényel a textus megértése melyből érződik, hogy több területről hoz anyagot: az irodalomból, a popkultúrából, vagy épp a bibliából. Ebből kifolyólag az album belefeledkezőssé, „kutatóssá” válik, megmutatva underground jellegét.
Ami meglepett, az a sok poppos hatás, különösen a ‘Hol voltál’ alatt éreztem, hogy limonádés, énekelhető. Vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy eladható? Mindenesetre nem akar többet adni, mint amit tud – a többi számhoz képest. A ‘Buta’ különösen nem illik az albumba, hiába az ingázás a hangulatok között. A körülöttünk élőkre való kitekintés nem passzol a mély önvizsgálatba. A szám nem adott át számomra semmit. A ‘Baly’ pedig zeneileg hozott is, vitt is. Nagyon erősen ragaszkodtam, hogy benne legyen a kritikámban, viszont nem éreztem, hogy kiemelkedne, pont a határt képviseli az új album számai között.
Nem tudom elengedni a gondolatot, hogy a zenekar feladott magának egy új feladatot; a megvalósíthatóságot. Természetesen a track nagyon jól szól otthon, a kocsiban, utazás közben. Mi lesz viszont az élő fellépésekkel? Ez a kaotikus, már-már zajzene hogyan konvertálható át élőben egy hosszú zongoraszóló mellé?
Mindent összevetve sokszor kell meghallgatni, hogy megszeresd – kell egy időszak, amikor nem is gondolsz rá, majd előveszed dühösen és megérted.
Kevés olyan szöveggel találkozunk manapság ami képes hitelesen elénk tárni az emberi gyengeségeket, mindenféle álca nélkül. Segít az Én megértésében és útkeresésében egy fura zenei háttérrel ami képes kizökkenteni a hétköznapokból. A ‘Semminek’ sikerült valahogy mindent magába foglalnia.
Képek forrása: Sinco, az Elefánt zenekar hivatalos oldala
