A csúf igazság

Az elmúlt években számos alkotás próbálta feltámasztani a 2010-es évek disztópikus young adult hullámát. A műfaj népszerűsége viszont nem folytatódott az új évtizedben, és hiába aratott sikert 2023-ban Az éhezők viadala: Énekesmadarak és kígyók balladája, ha a társai sorra buknak el. Ezen a tendencián nem segített a Netflix 2024-es Csúfok című filmje. A legtöbb hasonló, disztópikus kalandfilmmel egyetemben regényadaptációról beszélünk, de lehetne akármilyen remekmű Scott Westerfeld 2005-ös alkotása, ha a filmnek nem sikerül megragadni a mélységét és az esszenciáját. Bár a másfélórás kalandtörténet érdekes témákat tárgyal, a legfőbb kérdés ezúttal inkább az, hogy vajon méltó örököse-e a disztópikus young adult műfajnak?

A YA disztópiák mindig is különleges műfajt képviseltek – a közönséget is nagyban megosztják, mert míg az egyik néző mesterműnek tarthatja, a másik számára talán élete legrosszabb filmje. Ez eredeztethető onnan, hogy

a kalandfilmek, és azon belül is a negatív, tragikus jövőképeket bemutató művek alapvetően megosztóak, viszont, ha ehhez még a young adult műfaj is keveredik, hoz magával még pár olyan összetevőt, ami csak bonyolítja a befogadást.

Elsősorban ilyen a legtöbbször fiatalkorú és túlidealizált főhősnő, aki semmiképpen sem olyan, mint a többi lány, épp ezért bármelyik hétfő reggel képes lenne megdönteni egy kormányt még az első csésze kávé előtt. Ide tartoznak még a mélységet nélkülöző szerelmi szálak, a barátság erejével győzedelmeskedő lázadók, a gonosz, népet alárendelő felsőbb hatalom, a túltengő erkölcsi filozofálgatás, a többé-kevésbé rejtett tanulság és persze a világépítést illető jókora logikátlanság és magyarázatnélküliség. Mindez viszont egyáltalán nem baj. Ezeknek a filmeknek pontosan ilyeneknek kell lenniük, hisz ez a tökéletes recept, ha a nézők egy nagyon specifikus rétegét szeretné megfogni az ember, akik történetesen a fiatal felnőtteknek szóló műfaj célközönségét alkotják. Azaz a 12-18 éveseket, azon belül is többnyire a lányokra koncentrálva. A való élettől elszakadva, a YA disztópiák olyan világokat mutatnak be, melyekben olyan karakterek szerepelnek, akikkel könnyű azonosulni, teljesen más környezetben küzdenek teljesen más problémákkal, mint a célközönségük, de közben számukra is fontos témákat tárgyalnak.

A Csúfok egy ehhez hasonló futurisztikus világot mutat be, ahol a társadalmi problémákra azt a megoldást találták ki, hogy kötelező kozmetikai műtéttel tesznek mindenkit egyenlően széppé. Fejlődő, „csúf” éveikre egy kollégiumba zárják a fiatalokat, amíg a 16. születésnapjukon átesnek a műtéten, ezzel „széppé” válnak, vagyis a társadalom teljes jogú tagjává. Főszereplőnk, a 16. életévéhez rohamosan közeledő Tally, már alig várja hogy „szép” legyen, de természetesen nem megy minden olyan simán, mint ahogy elképzelte. Miután legjobb barátja átesik a műtéten, Tally rájön, hogy ez a beavatkozás nem csak az ember külsejét változtatja meg, de a lelkét is. Egy új barát ismerteti meg őt azzal, hogy van más opció is, ugyanis van egy csoport, akik megszöktek a műtét elől, hogy harmóniában és elfogadásban éljenek a saját bőrükben, de a „szépek” városa ezt persze nem hagyhatja szó nélkül.

A cselekménynek ez még csak egy nagyon apró szelete, de nem érdemes tovább ecsetelni, elsősorban azért, mert rendkívül kiszámítható.

Narratív eszközei és fordulatai klisések, százszor láttuk már őket, a film ilyen értelemben nem mutat semmi újat, semmi meglepőt. A filmes könyvadaptációknak az az egyik sajátossága, hogy képes megmutatni mindazt, amit egy regény csak leírni tud, viszont a Csúfok nem élt ezzel a lehetőséggel és inkább a szájbarágós, magyarázó párbeszédek mellett döntött. Erre még rátesz egy lapáttal az, hogy rendkívül lassú az események folyása. Bár csak másfél óráról beszélünk – ami határozottan rövidebb, mint amit a mai filmeknél megszokhattuk –, már a félidőnél olyan érzést kelt, mintha két órája néznénk. Az eleje nagyon elnyújtott, fölösleges jelenetek tartanak hosszú percekig, amíg a fontosabb pillanatokra kevés idő jut, és a film második fele sem gazdálkodik jobban az idővel. Olyan sokáig építi a túlnyújtott jelenetekkel tömött cselekményt, hogy a végső nagy harc 15 perc alatt pörög le. Mindezek után pedig kapunk egy nyitott befejezést: nem tudjuk meg, hogy hogyan végződik a történet, mert az egyik legfőbb csatát lehagyták a végéről.

Bár nem fájt volna a filmnek az a plusz 15-20 perc, amit a valódi befejezés igényelt volna, talán jobb is, hogy megspórolták, mert ennyi játékidő is bőven sok volt belőle.

A forgatókönyv viszont nem csak ebből a szempontból sántít. Több olyan logikai bakit lehet benne felfedezni, ami az összecsapottság érzését kelti. Például amikor Tally követi új barátját, Shay-t az elszököttek táborába, aki úgy viselkedik (és úgy is kezelik), mintha egész életében, de minimum hónapok óta ott élne, amikor valójában csak pár nappal korábban érkezett.

A narratív keret tehát gyenge lábakon próbálja a hátán hordozni a filmet. A Csúfok nagymértékben próbál kölcsönözni a korábbi disztópikus slágerekből, mint az Éhezők viadala és a Beavatott szériák, de a már bevált eszközök használata mellett nem volt képes újítani, így a világépítés sekélyes, a konfliktusa pedig nem meggyőző. Az alapvető téma, amit diskurzusra bocsát, érdekes kérdéseket tárgyal, főleg a mai felületes, materializált világban. Míg a könyv a szépségideálokkal és a társadalmi kontrollal kapcsolatos erkölcsi és filozófiai kérdéseket hangsúlyozta, a film ezeket az elemeket a felszínen hagyja és ez a sok fontos párbeszéd gyakran elvész a kivitelezésben.

Annyit dilemmáznak a szépség és a szabadság közötti kérdésről, de még inkább annyira felszínesen, hogy egy idő után inkább tűnik üresnek, főleg, hogy végül nem azért választja a szabadságot a főszereplő, mert arra vágyna, hanem azért, mert a szépséges kormány megmutatta a foga fehérjét, és rájött, hogy a műtéttel a személyiségét is megváltoztatják. Ez a döntés így nem is a szabadság választása, hanem inkább az üres szépség elutasítása, ami helyett még a “csúf” szabadság is jobb – ez elég blődli lezárása egy ilyen fontos kérdésnek. A karakterek hasonlóan felszínes kivitelezéssel kerülnek képernyőre: egysíkúak, fejletlenek, kiszámíthatóak, nincs mélység a személyiségükben.

Valaki vagy szélsőségesen jó, vagy szélsőségesen rossz, nincsenek különösebb dilemmáik, életcéljaik.

Ami a fiatal karaktereket illeti, klasszikus szerepeket játszanak, mindenféle különlegesség nélkül: a főszereplő lány, a legjobb fiúbarátja, aki természetesen szerelmes belé, a lázadó deszkás csaj, a tökéletes srác, stb. A főgonosz Dr. Cable szimplán azért akar irányítani, mert irányítani akar, nincs semmi érdekfeszítőbb motivációja arra, hogy miért ő legyen a főgonosz, a másik oldalon, a lázadók között pedig szilárd, vak erkölcsök uralkodnak. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a célközönség a 12-18 éves korosztály, és bár semmiképpen sem mondható, hogy ne lenne komplex a lelkiviláguk, a karakterek egyszerűsége a könnyed befogadás célját szolgálhatja – viszont a film sokszor elfelejti, hogy a tinik ugyan fiatalok, de semmiképpen sem buták.

A túl egyszerű, már-már primitív karakterek semmilyen szinten nem mozgatják meg a nézőt intellektuálisan, de még morálisan sem, hiszen inkább tűnnek biodíszletnek, mint komplex, valós személyiségeknek.

A karakterek mélységének teljes hiányát valamennyire kárpótolja a színészi munka, ami meglepően jó. A film időnként felszínesebb narratív struktúrája ellenére Joey King Tally szerepében érzelmekben gazdag alakítást nyújt, életre keltve a karakter fejlődését. Egyszerre testesíti meg a fiatal főhősök idealizmusát és a belső küzdelmeit, ahogy szembesül azzal a nyomással, amit a társadalmi elvárások és saját identitáskeresése jelent. King ügyesen navigál a karakter ártatlanságából és kíváncsiságából fakadó kezdeti érzelmek és a film előrehaladtával egyre komolyabbá váló dilemmák között.

Brianne Tju alakítása Tally legjobb barátnőjeként, Shay-ként, energiát és élénkséget hoz a filmbe, ami tökéletes kontrasztot teremt a főszereplő karakterével. Shay a társadalmi normák börtönéből kitörő függetlenedni vágyó, szabadságot kereső személyiség, és mindezt megtölti érzelmekkel. Bár a karakter egyszerű sémát elevenít meg, Brianne Tju jelenléte frissítő réteget ad a történetnek, tematizálja a bizalom és a hűség fontosságát, és bemutatja a szépség és a szabadság keresésének összetettségét.

Említésre méltó a két lány mellett David karaktere, aki a film egyik érzelmi központja – mondhatni a morális iránytű Tally és Shay kis világában. Az őt alakító színész, Keith Powers, magabiztos és karizmatikus játékkal kelti életre ezt a fontos szereplőt. Davidet a történetben megingathatatlan hite és kitartása vezérli, miközben a társadalmi elvárásokkal való szembeszegülés jelképeként is szolgál. Powers különösen erős a film érzelmi csúcspontjaiban, ahol a Tallyval való kapcsolatának mélységét és David saját elveit, hibáit és gyengeségeit is hitelesen bemutatja. A színész játéka dinamikus és árnyalt, különösen abban, ahogy a karakter esendőségét és heroizmusát egyensúlyozza.

Amiről még mindenképpen szót kell ejteni, az a film vizualitása, ami már sokkal pozitívabb élmény volt.

A Csúfok látványvilágában határozottan erősebb mint tartalmilag, bátran használta a vizuális kontrasztokat hogy megmutassa a világában megjelenő társadalmi szegregációt.

A „szépek” városa színes, csillogó, ez a futurisztikus, túlidealizált világ az elérhetetlen tökéletességet tükrözi, amely egyszerre vonzó és nyugtalanító. A részletgazdag díszletek, a neonfények és a lenyűgöző panorámák jól mutatják, hogyan csábítja el a karaktereket ez a felszínes világ. Ezzel szemben a „csúfok” kollégiuma szürke, szögletes betondzsungel, ami rideg és nyomasztó hangulatot kelt, kihangsúlyozva a társadalmi megkülönböztetést, és megerősíti a fiatalokban az alárendeltség érzését. A lázadók menedéke zöld, rusztikus és meleg fényű, a természet közelségének fontosságát és a szabadságot szimbolizálja.

A jelmezek és a karakterek vizuális megjelenése is gondosan igazodik a történet különböző társadalmi csoportjaihoz. A „szépek” stílusa extravagáns és steril, a tökéletes megjelenés illúzióját keltve súrolja az uncanny valley jelenség határát a túlplasztikázott arcokkal. A „csúfok” ruházata egyszerű és praktikus, de színekben szegény, kiemelkednek külső hibáik, például bőrhibáik és nyers jegyeik. A szabadságharcosok megjelenése természetesebb és lazább, a ruháik visszafogott, földes színűek, a hibákat erényként és szépségforrásként értelmezik. Ez a vizuális kontraszt nemcsak esztétikai szempontból hatásos, hanem a történet szimbolikáját is erősíti. A Csúfok operatőri munkája is pozitív elemként erősíti a filmet. A dinamikus kameramozgások megalapozzák a hangulatot és fokozzák a feszültséget, főleg az akciójeleneteknél. A CGI ezzel szemben kevésbé hiteles. A futurisztikus környezet nem válik valóban meggyőzővé, helyenként túl steril, máskor pedig túlzásokba megy, gyakran jobban illeszkedik a TikTok szűrőhöz, mint egy filmélményhez. A látvány tehát bár nem tökéletes, erős támasza a Csúfok narratívájának, és talán a film egyik legnagyobb erénye.

A fiatal felnőtteknek szóló disztópiák műfajában már számos sikeres példa született, a Csúfok viszont gyenge próbálkozásnak bizonyult a műfaj újraélesztésére, mert nem éri el elődei színvonalát. Bár a film kétségtelenül igyekszik új köntösben megjeleníteni egy korábban népszerű zsánert, hiányzik belőle az a kreatív lendület, amely megragadná az embert. Az alapvető társadalmi kérdések, amelyeket felvet, relevánsak lehetnek a mai világban, de a felszínes megközelítésük miatt inkább válik üres látványparádévá, mint valódi gondolatébresztő alkotássá.