Március közepén megjelent a Netflix egyik legújabb minisorozata, a brit Adolescence. A Stephen Graham és Jack Thorne által jegyzett széria azonnal a streamingszolgáltató toplistájának élére került, ami az első epizód után érthető és jogos érdemnek tűnik. A négyrészes sorozat minden epizódját Philip Barantini rendezte, aki emlékezetes vizualitással egészítette ki Graham és Thorne szívfacsaró történetét. Kritika az első részről.
Az Adolescence egy angol kisvárosban elkövetett gyilkosság felgöngyölítésének története. Az egyszerűnek tűnő koncepció több meglepetést is rejt, hiszen először nem az áldozat kilétét ismerjük meg, hanem a feltételezett elkövetőjét. A sorozat ügyes technikája az, hogy kezdetben semmit nem tudunk a kialakulóban lévő szituációról, lassan kövezi ki az utat a rajtaütéshez vezető úton, majd erős gyomrosként éri a nézőt, amikor rájön, hogy a rend őrei egy gyermekért jöttek. A tizenhároméves Jamie Miller családjára rátöri az ajtót a rendőrség – mindezt reggel hat órakor –, és gyilkosságért letartóztatják a magát ijedtségében összevizelő kisfiút.
A történések minden mozzanatát követhetjük, és mindenki reakcióját láthatjuk, hála Barantini egysnittes megoldásának. Ugyanis az epizód egyik erőssége az, hogy vágás nélkül, valós időben követhetjük az eseményeket.
Ez remek választásnak bizonyul a legelső perctől fogva, hiszen a rendőrségi akció egyetlen percéről sem maradunk le, miközben a látószögön kívülről a döbbent családtagok kiáltásai folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy amit látunk, az nem mindennapi esemény. A rendezés sokat hozzátesz a megírt történethez, feszültebbé, valóságosabbá, kényelmetlenebbé teszi a már alapjában véve sem túlzottan békés cselekményt. Emellett végig azt az érzést sugározza a néző felé, hogy ő maga is része a narratívának, és élőben követi végig az események kibontakozását. Ehhez a kevés zenei betét is nagyban hozzájárul, aminek köszönhetően még valószerűbb az összhatás, így sokkal erőteljesebb beleélést képes előidézni.
A képi világ szépen visszaadja a brit szigetek párás, nehéz, fullasztó légkörét, Barantini rendezése az első pillanattól kezdve torkon ragadja a nézőt, és az epizód végéig nem is engedi igazán levegőhöz jutni. Az epizód nagy részének otthont adó szűk terekből, sötét falakból és baljóslóan fehéres fényekből álló rendőrőrs épülete klausztrofób hatást kelt, jelezvén, hogy Jamie-vel együtt mi is be vagyunk zárva.
Ehhez a hatáshoz az ablakok teljes hiánya is hozzátesz, és azt az érzést kelti, mintha egy egyre szűkülő kalitkában estünk volna csapdába.
A kameramunka tovább emeli a feszültséget, és remek lehetőséget nyújt arra is, hogy a színészek bizonyítsák tehetségüket. Így tesz a vádlott fiú édesapját alakító – egyben az alkotópáros egyik fele – Stephen Graham, ahogy végig nézhetjük arca minden mozzanatát akkor, amikor azt látja, ahogy a fiát meztelenre vetkőzteti két rendőr, hogy testén nyomokat, bizonyítékokat keressenek. Graham játéka érzékeny, meghitt, gesztusai dühöt árasztanak, mégis a történés törvényességének tudatával járó feszült nyugalommal társulnak.
A megvádolt Jamie-t alakító Owen Cooper is hamar bebizonyítja, hogy alkalmas szerepére, hiszen tökéletesen adja át a gyermeki ártatlanságot és félelmet, amint rendőrök gyűrűjében, mindenki szemében bűnösként kell jelen lennie. Az első epizód során még a nyomozópáros, Bascombe és Misha, valamint Jamie ügyvédje, Paul kapnak kiemelt szerepet, akiket megformálóik úgyszintén profin, ámde nem mesterkélten alakítanak, így a színészi játékra nem lehet panasz.
Az epizód csúcspontjai között – amelyek a 65 perces rész első és utolsó tíz percében bontakoznak ki – egyáltalán nem ül le a cselekmény, a közel mesterien (habár néhol talán mesterkélten) megírt forgatókönyv és a briliáns rendezés egy percre sem engedi unatkozni a képernyő előtt ülőket. Az epizód végén pedig keserédes katarzissal fogadja a néző a kijózanító pofont, amikor megbizonyosodhatunk róla, hogy a rendőrség nem téved, valóban a tizenhároméves Jamie ölte meg az ekkorra nevet és arcot kapó áldozatot, a vele egykorú Katie Leonard-ot, hét késszúrással. A stáblista már rég pörög a képernyőn, mire az ember feleszmél az Adolescence által előidézett flow-kómából.
A sorozat érzékenyen nyúl a tematizált történésekhez, nem próbálja meg koncepcióját hatásvadász módon túldramatizálni. Nincsenek nagy vonósnégyesekkel eljátszott zenei betétek a szívfacsaró jelenetek közben, nincsenek színpadiasságra emlékeztetően, karikaturisztikusan előadott karakterek, sem drámai hatást előidézni akaró képkivágások. Mi vagyunk a kamera mögött, és folyamatosan azt látjuk, amerre az irányul. Talán a sorozat még azt is elhiteti velünk, hogy mi irányítjuk, mi legyen éppen a képernyőn.
Az Adolescence volt a Netflix első nagy dobása 2025-ben, legalábbis azok közül biztosan az első, ami remekül működik. A szépen, lépcsőfokonként felépített cselekmény, az elképesztő képi világ és rendezés szerelemgyermeke lett a sorozat első epizódja, amit, ha valaki megnéz, garantáltan kíváncsi lesz a folytatásra. Én mindenképpen.
Képek forrása: Netflix.com
