A 2025-ös, közvetlenül a költészet napja előtt megjelenő Reménytelenül nem egy hagyományos életrajzi film – és nem is akar az lenni. Rózsa Gábor rendezése elszakad a klasszikus „életút a születéstől a halálig” narratívától, és inkább mélylélektani fókuszt választ: József Attila (Sütő András) pszichoanalízisének időszakát mutatja be, mégpedig egy különleges nézőpontból. Apropó, a rendezővel készült interjúnk itt olvasható. A történet elbeszélője nem maga a költő, hanem Gyömrői Edit (Michl Juli), a fiatal pszichoanalitikus, akinek szemszögéből látjuk az eseményeket. Ez a perspektíva önmagában is frissítő, hiszen a néző így nem csak a beteg, hanem a terapeuta lelki terhét is megtapasztalhatja.
A film szinte teljes egészében egyetlen térben, Edit lakásrendelőjében játszódik. A rendező és az operatőr, Garai Gábor ezt a szűk helyet mégis rendkívül gazdagon használja: a színpadias tér elrendezése, a helycserék (pl. amikor a páciens ül a terapeuta székébe), és az apró mozdulatok vagy néma gesztusok mind-mind kifejeznek valamit a kapcsolat alakulásáról. A klasszikus freudi felállás – a doktor ül, a páciens fekszik – többször megbillen, ami vizuálisan is jelzi:
itt nem pusztán kezelés zajlik, hanem egy lassú, fokozatos határátlépés, amelyet egyik fél sem tud igazán kontrollálni.
A film hatalmas érdeme, hogy nem állítja be a pszichoanalízist mindenható módszernek, sőt. Miközben Edit próbálja követni a tanult protokollt, és minden erejével segíteni a költőt, a néző már a kezdetektől sejti, hogy ez a fajta kezelés – bármennyire is jó szándékú – nem biztos, hogy alkalmas egy ilyen komplex pszichés állapot kezelésére.
A Reménytelenül egyik legérdekesebb rétege, hogy úgy mutat be egy borderline személyiségzavarral élő karaktert, hogy a film világán belül ez a diagnózis soha nem hangzik el – hiszen a 1930-as években ez a fogalom még nem létezett. A néző viszont a 21. századi pszichológiai ismereteivel felismerheti a mintázatokat: a költő viselkedése szinte tankönyvi példája a borderline személyiségzavarnak.
A borderline állapot három fő szerveződési szintje – a túlérzékenység, a heves érzelmi reakciók, valamint a krónikus ürességérzés – mind megjelennek a karakter viselkedésében. József Attila az egyik jelenetben gyermeki ragaszkodással kapaszkodik a terápiába, majd egy másikban indulatoktól fűtve taszít el minden segítséget. Hangulata, önképe és másokkal való kapcsolata folyamatosan ingadozik. Képes arra, hogy néhány percen belül ideált faragjon valakiből, majd démonizálja ugyanazt a személyt, ha egy apró frusztráció éri. Ez a fekete-fehér gondolkodásmód – az úgynevezett „splitting” – szintén tipikus borderline tünet. Jellemző az is, hogy József Attila két véglet között vergődik: egyszerre vágyik a közelségre, de retteg is tőle. Ezt a kettősséget a színészi játék is kiválóan érzékelteti.
Különösen fontos a filmben a belső üresség megjelenítése.
A rendező nem magyaráz, hanem képekkel dolgozik: József Attila képzeletvilágát néha vizuális formában is láthatjuk, egy steril, sötét térként, ahol nincsenek bútorok, csak hideg falak, oszlopok, víz, sötétség és magány. Ez az ürességérzet a borderline egyik legkínzóbb tünete – és a film pontosan érzékelteti, mennyire reménytelen próbálkozás lehet bármilyen kapcsolat vagy terápia, ha ez az alapélmény ott húzódik a háttérben.
A film különösen izgalmas módon viszonyul József Attila költészetéhez: nem szavalja túl a verseket, inkább arra koncentrál, hogyan és miért születhettek meg ezek a szövegek. Előkerül a Szabad-ötletek jegyzéke, a Gyermekké tettél és a Nagyon fáj, de nem tanórai elemzésként, hanem lelkiállapotok nyomaként.
A költői szövegek mögé nézünk – nem a rímek és metaforák világába, hanem a pszichés pokoljárásba, ami őket szülte.
Ezáltal a film az irodalmi kánont is új kontextusba helyezi: a verseket nem idealizálja, hanem emberi küzdelem eredményeként mutatja be. A néző nem egy szoborszerű, iskolai emlékhelyről leporolt József Attilát lát, hanem egy hús-vér embert, aki súlyos lelki terhet cipel – és aki ezzel együtt is képes (vagy talán pont ezért) maradandó műveket létrehozni.
Michl Juli alakítása Gyömrői Edit szerepében kiemelkedő.
Játékában végig jelen van a fegyelmezett szaktudás és a rejtett bizonytalanság kettőssége. Ahogy a film halad előre, egyre világosabbá válik, hogy Edit nemcsak a betegéért, de a saját lelki stabilitásáért is küzd. Ez a küzdelem finoman, visszafogottan jelenik meg a játékában – éppen ettől válik hitelessé.
Sütő András József Attilája olykor elementárisan erős, máskor kissé hűvös, de az érzelmi kiszámíthatatlanság megjelenítése így is hatásos. Kettejük dinamikája – a vonzás és taszítás, a csend és robbanás váltakozása – adja a film igazi drámai feszültségét.
Az operatőri munka – a fényekkel és árnyékokkal való játék, a belső terek kompozíciója – komoran gyönyörű. A hang viszont nem minden esetben kifogástalan: a dialógusok egy része nehezen érthető, főként az érzelmileg túlfűtött jelenetekben. A hadarás és az elharapott mondatok miatt bizonyos részeket indokolt lett volna feliratozni, hogy a tartalmi mélység ne vesszen el.
A Reménytelenül nem kínál gyors katarzist, és nem szolgál fel könnyen emészthető tanulságokat.
Inkább egy érzékeny, szikár, lélekbe maró mozaik, amelyben egy terapeuta és egy páciens próbálják egymást (és önmagukat) megérteni – több-kevesebb sikerrel. A film mer beszélni a pszichoanalízis korlátairól, a mentális zavarok komplexitásáról és legfőképp a határvonalról, amit nem biztos, hogy mindig tudunk tartani: sem terápiában, sem szerelemben, sem önmagunkkal szemben.
Ez a film egyedi, megrázó és fontos. Nemcsak József Attiláról szól – rólunk is. Mert a kérdései, fájdalmai, és az a bizonyos üres tér a fejben sokkal ismerősebb, mint elsőre hinnénk. Finom, mély, szakmailag is releváns film – kötelező mindenkinek, aki pszichológia, az irodalom vagy az emberi lélek iránt érdeklődik.
