Mély érzelmek, felkavaró témák, megható pillanatok és egy idegesítő főszereplő. B. E. Belle, azaz Barát Enikő formabontó, fekete színű regénye nagy visszhangot kapott az olvasóközönség körében. Az erős pszichológiai témája és súlyos gondolatokat ébresztő kötete megválogatja olvasóit, azonban ha kezedbe fogod, nem tudod majd letenni – hogy a nagy fokú feszültségtől vagy a meghatottságtól, az már egy másik kérdés.
Barát Enikő magyar táncművész- és pedagógus, aki az oktatással felhagyva kezdett komolyabban foglalkozni az írással. Azóta már elnyerte az Év Könyve díjat is 2023-ban. Első kötete 2019-ben jelent meg és szerzői karrierje azóta is szárnyal. Ezrek olvassák műveit jellegzetes stílusa és különleges történetei miatt. Az Elítéltek című black edition könyve 2025. február 10-én jelent meg, és azóta is nagy számban vásárolják országszerte. Minden olvasóban mély nyomot hagy, főképp különleges külseje és felkavaró érzelmekkel foglalkozó cselekménye miatt.
Sok borítóval találkoztam már életem során, de külsejét illetően ennyire magával ragadó könyvet régen láttam. A 2024-ben elterjedt éldekorált puhatáblás kötetek meghódították a világot, azóta is nagy számban jelennek meg különböző motívumokkal ellátott könyvek, azonban ez a darab zseniális. Minden részletre figyel: a főszereplő nevét ihlető dália virágok borítják az egész kötetet, a borítón látható hölgy pedig egyenesen a lelkembe lát. Bármit is rejt a belső, a külső önmagában csodálatos. Az olvasás csak fizikai formában nyer értelmet; egy könyv akkor tud valódi katarzist kiváltani, ha érzed a könytárgyat, ez azonban nem lehetséges képernyőn keresztül. Ebből a műből sugárzik a fájdalom. Eleinte féltem a sötét lapoktól, hiszen az egész kötet fekete – kívül és belül is.
Olyan, mintha egy fekete lyuk beszippantott volna, és a lapok megbabonáznának – mintha nem is ezen a földön lennék, hanem Dahlia Warren elcseszett életét élném.
A főszereplő egy viselkedéskutató pszichológus, valamit az A2R börtön igazgatója – továbbá egy nárcisztikus nő. Kívülről erős, magabiztos és karakán hölgy, aki vívódik a múlt történéseivel és teljesen bizonytalan még azzal kapcsolatban is, amit kérdez. Az első nagy szerelme Ryan Dixon, A (szigorúan nagybetűs) futballsztár, aki összetörte a szívét, ezért többé hallani sem akar a férfiról. Ryan nem mellesleg a főszereplő eltitkolt lányának az apja. Dahlia minden áron meg akarja óvni lányát, Camelliát, aki akut myleoid leukémiával küzd, és tisztában van vele, hogy hamarosan el fog búcsúzni a földi élettől. Dahlia – a neves és nagyrabecsült pszichológis – teljes tagadásban él, és úgy hiszi, ha nem vesz tudomást a betegségről, akkor lánya életben marad. Mindez sajnos nem így történik. A főhős megkérdőjelezhető lépéseket tesz a történet egészében, megnyilvánulásai erős kérdőjeleket vetnek fel, hiszen olykor olyan kitörései vannak és olyan mondatok hagyják el a száját, mintha nem egy pszichológus, hanem egy kezelt beteg szólalna fel a pszichiátriáról. Azonban az a fő kérdés, hogy ezeket mennyire tudjuk elnézni neki, annak tudatában, hogy miken ment keresztül.
A könyv foglalkozik az elvesztett apa képével, akit lecsuktak, majd társai megöltek a börtön falain belül, ami ahhoz vezet, hogy Dahlia a pszichológiát válassza, mint szakmai utat. Bízik a második esélyben, hiszen az apja jó ember volt, csak rosszat tett. A történet az elejétől a végéig sugallja az olvasónak, hogy fontos a második esély, fontos különbséget tenni rossz ember és rosszat cselekvő között, ahogy rab és rab között is. Éppen ezért dolgozik az A2R fegyház igazgatójaként, mert szívügye az emberséges bánásmód az elítéltekkel szemben, szeretné, hogy kapjanak egy második esélyt, és reintegrálják őket a társadalomba. „Beismerés. Rehabilitáció. Reintegráció.” – fogalmaz a könyv. Ez a hitvallás azonban hamar szertefoszlik, amikor az első nagy szerelme, Ryan, a börtön falai között végzi, és Dahliában felgyullad a bosszúvágy, amit korábban minden szinten elítélt.
A kötet fontos témái közé tartozik a halál, a gyász, az emberi kapcsolatok. 18 év telt el azóta, hogy Ryan összetörte Dahlia szívét, azonban nem nyit a férfiak felé, el is akarja felejteni őket, egészen addig, míg „A tökéletes” fel nem bukkan Damien Burt személyében. Újra megtapasztalja a boldogságot, a felhőtlen szerelmet és vágyat. Szereti őt, de nem szerelmes. Bűntudata van, hogy a haldokló lánya mellett hogyan érezheti jól magát, így amikor éppen olyan kedve van, teljesen figyelmen kívül hagyja a vonzó orvost, aki bármit megtenne érte és Camelliáért is, de mikor Ryant a fegyházba szállítják, minden fenekestül felfordul. Damien rájön, hogy nem ő az igazi, és fény derül arra is, hogy Ryan Cami édesapja. A lánynak napjai lehetnek hátra, így szeretne találkozni vele, de persze ezt Dahlia nem engedi, mert neki fájt, amit 18 évvel ezelőtt tett, ezért úgy hiszi, a lányának is jót tesz azzal, ha távol tartja a férfitól.
Az okos pszichológus az otthon falai között egy bugyuta kislánnyá alakul, aki önző módon kisajátítja a lányát, és noha viselkedéskutató szakember, a legalapvetőbb hibákat ejti, amiért ordít a pszichológia, hogy ne tedd.
Ez egy fontos következtetéshez vezet: az, hogy valaki pszichológus, nem egyenlő azzal, hogy meg tudja oldani a saját életét, ahol az érzelmek vezérlik és nem az esze. Lehet ezért rá haragudni? Azt mondanám, hogy talán nem; ettől függetlenül az egyik legtávolabbi karakterré vált a szememben. Néholi ridegsége és érthetetlen kirohanásai egyáltalán nem szippantottak be, azonban a mély traumák amiken átment, fokozottan lágyítottak és érzelmileg megfogtak.
„A bánat olyan, mint a tenger. A folyton háborgó. A hullámok folyamatosan jönnek, egyre nagyobbak, egyre erősebben csapódnak az ember szívéhez” – Az írónő nagyon figyelt az érzelmek hangsúlyozására. Minden szónak volt értelme, mélysége és mondanivalója, ehhez pedig hozzátett a szerző széleskörű tájékozottsága. Attól függetlenül, hogy nem minden tettében tudtam azonosulni Dahliával, az összes fájdalmát éreztem, hiszen tudom milyen elveszíteni azt az embert, aki a világot jelenti számodra. Tökéletesen találta el az érzelmek fokozását és a beillesztett dalszövegek is sokat hozzátettek a történethez. Amit mindenképpen kiemelnék, az a 14 oldal, amelyek alatt semmi nem történt. Csak csend és némaság szelte a lapokat, amit én még nem tapasztaltam olvasói élményeim során.
Ezzel az írónő megmutatta, hogy van az a fájdalom, amit nem lehet leírni. Egy dalszöveg sorai olvashatóak mindössze a lapokon. A csend olykor a leghangosabb – szokták mondani, ami itt megtestesül, ugyanis ezen a ponton ordított a könyv.
Emellett nekem kifejezetten tetszett, hogy mikor érzelmeket írt le – amiből sok van ebben a műben – nyomatékosítás gyanánt szinonimákat használt, ezzel körülírva az érzéseket. Talán így az is érezheti egy picit, aki a valóságban nem éli át az adott mélységet.
A könyv a végén több fejezetet szentel az újrakezdés kérdésének, hiszen hatalmas csavart hoz. A börtönigazgató Dahliát körüllengi egyfajta félelemkeltés, fenyegetés, ami eleinte csak néhol bukkan fel, de a végén nyer értelmet. Bosszúvágy. Az a fránya bosszúvágy, ami ellen foggal-körömmel harcol. Azt hiszik, a főhősnő van veszélyben, pedig sokkal komolyabb csapás várja őt. Nagy nehezen bevallja magának, hogy nem a csodás és odaadó, az egyértelmű IGEN Damient választja, hanem az első szerelmét, akit bár tagadásból utált az elmúlt közel két évtizedben, sosem szűnt meg szeretni. Éppen ezért nem elég Cami szívszorító halála, Dahlia közvetlen munkatársa megöli az első és egyetlen szerelmét. Bumm, robbant a bomba – szó szerint, mert berobbantották a börtönt, ahol 12 áldozat vesztette életét, de Ryant saját kézzel ölték meg, hogy bosszút álljanak a rabokon segítő Dahlián.
Kettő szerettét temette el, ami után újjá kell születni és újrakezdeni az életét. Miatta. Miattuk. Hármójukért. Így fogalmaz az elbeszélő: „Az újrakezdés nemcsak egy új esélyt ad, hanem azt is, hogy jobban megismerjem magam, hogy tisztábban lássam mit szeretnék, mit akarok az élettől. És ez a tisztánlátás a legnagyobb szabadság, amit valaha is megtapasztalhattam.”
Belle egy nagyon mély témára tapintott rá: a gyászra. A fájdalomra, ami felemészt. Megbirkózik a sztereotípiával, miszerint egy pszichológus lehet akármilyen profi, ő is ember, és nem tudja magát meggyógyítani. Az érzelmeket meg kell élni, amit ez az írás 110%-osan átad. A fekete lapok pedig ezt csak tetézik.
Ezután a könyv után fájt, de hogy mi, azt pontosan nem tudom megfogalmazni. Ezt érezni kell.
„A könnycsepptől áztatott papíron nem olvasható a tintafolt .” Nem fogom újraolvasni, ebben biztos vagyok. Ezt csak egyszer lehet átélni, de azt nagyon. Felrakom a polcomra, és hagyom, hogy ahányszor rápillantok, elárasszon az az érzés, amit első olvasás után éreztem. Ez a regény erős, így csak akkor vedd a kezedbe, ha készen állsz felülni erre az érzelmi hullámvasútra. Egyszer pedig minden a legnagyobb rendben lesz.
Fotók: Kapusi Bianka Zsófia
