Indigo legújabb, Tegnapról című albuma váratlanul, ám annál tartalmasabban érkezett meg a magyar alternatív zenei szcénába. Dalai sok újdonságot, izgalmas elemeket rejtenek – mind hangzást, hangszerelést és hangulatot illetően. Mint ahogy a lemez megjelenése az őszi esős hétköznapjainkat, úgy ragyogja be az albumot is egy apró világos fénysugár: a gyógyulás témája.
Indigo idén ősszel is megajándékozta egy új albummal a magyar alternatív, indie pop, és a hip-hop zenei hangzást kedvelők közösségét. A tavalyi év októberében jelent meg az első, egyben bemutatkozó nagylemeze, a Nárcisz, ehhez képest a legújabb kiadvány, a Tegnapról szeptemberben – vagyis pontosan egy hónappal korábban került a nyilvánosságra az előzőhöz képest. Lemezbemutatójára október 18-án került sor – a Nárcisz egyéves évfordulójának napján. Egészen gyorsan és hirtelen – miután kiadták az első trekket az albumból ‘Aludnék (de nem lehet)’, majd’ két hétre rá megkaptuk a teljes Tegnapról címmel ellátott második nagylemezt.
Halász Emese – művésznevén Indigo – 2 éve már, hogy színesíti a magyar feltörekvő női zenészek szcénáját, ezzel hozzájárulva egy piaci rés kitöltéséhez: vagyis igenis szükség van több női hangra a magyar előadók között, de láthatólag ez az igény inkább csak az alternatív zenét kedvelők között van jelen. Indigo művészetét nehezen lehet behatárolni, mert egészen érdekes és határokat feszegető jelenség.
Mégis, ha nagyon muszáj, leginkább az alternatív, indie pop, valamint r&b, elektropop és hip-hop kategóriába sorolhatjuk.
Szólóútja – az akkor már egy éve működő – WAVY-hez való csatlakozással indult el, amely egy budapesti, hip-hop alapú zenei kollektíva, ami az utóbbi évek egyik újhullámos művészeti kísérlete a hazai underground zenei közegben. Indigo, mint első női tag, amolyan friss szellőként hatott a WAVY alakulatára.
A Tegnapról című legújabb albumában majdnem feleannyi (hét) dalt kaptunk, mint az előzőben (tizenhárom). Viszont annak ellenére sem lehet hiányérzetünk, hogy csak egy 21 perces lemezről beszélünk, mert mind hangzásában, szövegvilágában és érzelmeiben is egészen telítettek a történések.
Indigo már megszokott módon formációban alkotott, ezúttal viszont teljesen kilépett a korábbi kereteiből, hiszen ebben a nagylemezben a sosehol művésznevű producerrel dolgozott együtt, aki – minden egyéb tulajdonsága mellett – azért egy különleges választás, mert ő nem tagja a WAVY kollektívának. Viszont az új producerrel való közös munka során pont kellemes mennyiségű újdonság fűszerezi meg a számokat, amely egészen üdítően hat: frissítő az a vidámabb érzetű dallamvilág, amit együtt megalkottak.
Ez a fajta sématörés egy olyan feltörekvő zenész karrierjében, aki egy zenei koprodukció (WAVY) tagja, valamilyen ponton várható volt, mégis kicsit meglepő ahhoz képest, hogy Indigo egy egészen frissen feltűnt előadó. Sajátos identitása továbbra is tagadhatatlanul megmarad a formációban, nem feltétlenül mondható feltűnőnek elsőre a producerváltás. Az album hangulata azonban már érzékelhetően megváltozott: a haragos, sötétebb és az igencsak sértett, fájdalmas érzelmi világot – ami a megelőző albumokban kivétel nélkül jelen volt – ezúttal egy világosabb, kedvesebb és megértőbb hangvétel váltja fel. Ennek pedig láthatóan köze van a producerhez, ugyanis sosehol nemcsak a zenei hangzást rendezi a kollaboráció során, de a dalszövegírásban is szerepe volt. Indigo a Tegnapról albumban stílusilag továbbra is alternatív pop, hip hop, illetve az indie zenei műfaj keretein belül mozog, vagyis továbbra is központi elem a szövegcentrikusság és a többszólamú patetikus vokálok – ez pedig egy dolog irányába mutat: Indigo egy új producerrel együtt dolgozva is hű maradt a stílusához.
Az Indigo és a sosehol formáció csupán azt a következtetést engedi meghozni, hogy Indigo, mint zenei feltörekvő, nem horgonyzik le egy alakulatnál, hanem – továbbra is a WAVY tagjaként – szabadon lép be más, különálló művészeti projektekbe.
Ez alátámasztja azt a tényt, miszerint a magyar kortárs zenei szcéna határozottan nyitott természetű:
a hazai alternatív, nagy kiadóktól és mainstream hangzásoktól független zenét kedvelők elég befogadóak – olyannyira, hogy nem ragaszkodnak a szigorú művészeti korlátokhoz. Sokan közülük kedvelik a stílusokkal és ritmusokkal való kísérletezést, főleg, ha azt őszinte alkotói szándék vezérli. Ebből következik, hogy ha Indigo autentikusan önmagát adja – bármilyen produceri együttműködésről is legyen szó, akivel ezt meg tudja valósítani – továbbra is üdvözölve lesz az alternatív popzenét kedvelők között.
A Tegnapról album legelső, ‘Ütött kopott’ című trekkjében, már azonnal megkapjuk az előadóra jellemző, szabályosan váltakozó ütemű dobot, rá pedig a ritmikus, pörgős szöveget, melyben sokszor ugyanazok a sorok ismétlődnek egymás után. A dal eleje egy fényes, kellemes és vidám felütéssel kezdődik, melyet betudhatunk egy szép albumfelvezetésnek. A szám végén azonban a nyugodt ütemet felváltja egyfajta sietség, ezzel párhuzamosan pedig a mélyebb hangok és gyors szöveg vezet bele az album többi számába – ez a tempó szinte végig megmarad a dalok során. A szöveget illetően mintha az érződne, hogy az előző albumban megénekelt fájdalom még mindig nyomja a dalszerző szívét – ezzel pedig hallgatóként arra következtethetünk, hogy ismét hasonló lesz ennek a nagylemeznek is a témája.
A lemez második száma az ‘Aludnék (de nem lehet)’, amelyben Indigo az alvást a lelki állapottal kapcsolja össze, és az album további részében vissza-visszatérő szimbólumként használja.
Tehát az előző trekkből levont konklúzió igazzá válik: a szorongást és fájó érzést megéneklő szöveg még mindig uralja a dalokat.
Stílusát és hangulatát tekintve egy tökéletes alternatív pop-os hangzást hallunk, amiben a végén a gitárszóló összeolvad a vokállal és a végső droppal, ezzel emelve a dramaturgiai csúcsot. Ezután már csak az a kérdésünk marad, hogy miért nem hallottuk még eddig a gitárt Indigo dalaiban.
A Tegnapról fő hangszer-attrakciója lett a gitár, leváltva (de nem elhagyva) a Nárcisz nagylemezben legtöbbet felcsendült zongora hangját. Néhol lágyan, lassú ütemben (pl.: ‘Tundra’), máshol pedig dinamikusan halljuk (pl.: Ütött kopott, Dekkek), az album legutolsó számának (‘Keringő’) végén pedig Juhász Zoli, a Sávlekötő zenei tehetségkutató egyik győztese egy külön gitárszólóval zár. Ez a hangszer pedig még inkább megteremti az alternatív rockos és indie zenei hangulatát a számoknak. A Nárciszt végigkísérte a zongora, mely a melankóliát, és a fájdalom nehéz érzéseit adta át, de az új albumban felcsendült elektromos gitár egyfajta vad, élettel teli energiát ad az egész lemeznek.
A Tegnapról harmadik száma az, amely talán még az előző albumba is beleillene – tekintve, hogy a gyors és pörgős ütemei arra a bossa novás hangzásra emlékeztetnek, mint amit a Nárcisz dalaiban sokszor hallhattunk (kivéve, hogy ebben a dalban is megszólal a gitár). A dal szövege hasonlóan megidézi a már jól ismert sértett és csalódott lelkivilágot.
Viszont az ‘Üveggyöngy’ című dal az, amely beemel egy teljesen új és tiszta érzést, amit eddig még Indigo dalaiban nem igazán hallottunk. A gitár is lágyan szól, a kis csengők és a magas, kellemes, lassú ütemű hangok mind átadják a megpihenés nyugalmát – de leginkább a dalszöveg, ami az előbbi felsoroltokkal együtt egy szeretetteljes érzést ad a dalnak.
Indigo a korábban említett alvást (mint a lelkiállapot párhuzamát) itt a felkeléssel vonja össze, mely egy csodaszép szimbolikája lehet a fájdalom végének és a gyógyulás kezdetének.
Viszont ezt az érzésvilágot nem élteti tovább – az ezt követő dal. A ‘Francia bácsi’ újra elhozza a bús zongoraszót, a visszafogott, ringató ritmust. A dalszöveg azonban az én fájdalmáról most valaki más fájdalmára tereli a szót , amolyan érzékenyítő történetmesélés formájában. Olyan, mintha egy rövid, de mély és szívszorító novellát hallanánk megzenésítve.
Az ezt követő ‘Tundra’ című számban az alvás ismét központi eleme a szövegnek, és visszatér a már jól ismert sötét, misztikus és fájó hangzás. Az álom és a fájdalom még mindig tart.
Az album záró tétele pedig a ‘Keringő’, melynek címe már önmagában mutat a zenei műfajra – viszont a hangulat már messze eltér a keringőtől. Elegánsan bekúszik egy lo-fi stílusú hangzás, ami szintén egy új elem a formáció részéről: ilyet a korábbi művekben még nem hallottunk. Az egészen intim érzelmekkel dúsított dal bánatos, de mégis gyógyulni és túllépni vágyó sorokat fogalmaz meg. A szerelem és veszteség újra és újra eljárt tánca, (mely gyönyörűen leírható a címmel) egy tipikusan magányos lelkiállapotot leíró Indigo-téma. A végén pedig Juhász Zoli közreműködése egy igazán emelkedett hangvételű lezárást ad a lemeznek.
Azt nem tudhatjuk, hogy ezzel együtt a fájdalom hangsúlyossága is véget ér-e majd az elkövetkezendő szerzeményekben, de csak remélhetjük, hogy Indigo végre elkezdi kibontani azt a fényesebb, és talán boldogabb hangulatot, amelyet az ‘Üveggyöngy’ című dalában már megteremtett. A hangzásvilág és a stílus, melyben alkot, egyre inkább bővül – itt az ideje, hogy a dalszövegek is felfrissüljenek, mert érezhetően nagy a bennük potenciál, és biztosan van még sok ilyen témájú gondolata a dalszerzőnek.
Az áldozati szerepből adódó fájdalmakat már gyönyörűen megénekelte, és már kitörne ebből – mint ahogyan ez érezhető a szövegeken is.
Ezt a fajta megújulást pedig valószínűleg ugyanolyan örömmel fogja fogadni a közösség, mint az ‘Üveggyöngy’ című dalt. Ehhez viszont szükséges az is, hogy Indigo merjen egy ismeretlen, eddig még nem bejárt útra lépni, megnyitni egy új témát saját világában – de szerencsére pont úgy ismertük meg őt, mint aki nem fél kísérletezni.
Fotók: Nagy Benedek, Halász Emese – Indigo
