A nyíregyházi Sóstói Múzeumfalu idén rendezett először tematikus programsorozatot az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékére Miénk itt a tér címmel. A kezdeményezés mögött az a törekvés állt, hogy a látogatók ne pusztán egy múzeumi terepasztalként szemléljék a falut, hanem élő környezetként, ahol a történelem a mindennapok részévé válhat. A szervezők célja az volt, hogy az emlékezés ne csupán hivatalos megemlékezés legyen, hanem személyes élmény, ahol az 1950-es évek hangulata, tárgyi világa és emberi történetei egyszerre idéződnek meg.
A hosszú hétvégén a programsorozat minden napra kínált valami különlegeset. Október 23-án, a nemzeti ünnepen ingyenes volt a belépés, kézműves foglalkozásokkal, népi gasztronómiai bemutatókkal, a Skanzen Mozi vetítésével, valamint tematikus tárlatvezetésekkel várták a látogatókat. Másnap, 24-én illatzsákvarrás, gyógytea kóstolás, és népi gasztronómiai bemutatók kaptak helyet – ezeken a programokon már belépőjegy ellenében lehetett részt venni. 25-én ismét ingyenes tárlatvezetésekkel várták az érdeklődőket 10:30-kor és 14:00 órakor, valamint bőrözés, gyógyszertár-bemutató és népi konyhai foglalkozás is szerepelt a kínálatban. 26-án, a zárónapon pedig nemezelés és a szabó műhely látogatása is a programok között volt. Aki több időt töltött a faluban, felfedezhette a templomot, az iskolát, a kovácsműhelyt és a tűzőrséget is – mindegyik más és más szeletét mutatta meg a múlt vidéki életének.
A csütörtöki napon, a délelőtt 10:30-kor induló séta iránt már kora reggel nagy volt az érdeklődés. A falu kapujánál mintegy harminc látogató gyűlt össze – többségében az idősebb korosztály képviselői, de fiatalabbak is akadtak közöttük. A levegőben különös hangulat vibrált: egyszerre volt jelen a kíváncsiság, a nosztalgia és a csendes tisztelet. A csoportot Kutasi Imre etnográfus, a múzeum munkatársa vezette. Mielőtt útnak indultak volna, Imre rövid bevezetőt tartott a hely szellemiségéről. Mint elmondta,
a Sóstói Múzeumfalu tulajdonképpen egy „sosemvolt falu”, hiszen az itt látható épületek különböző nyírségi, rétközi és beregi településekről kerültek ide
– gondos válogatás és néprajzi koncepció alapján. Nem egy valódi települést emeltek át a múltból, hanem több tájegység építészeti, kulturális és közösségi hagyományait fűzték össze egyetlen szimbolikus egésszé. Imre elárulta, hogy a múzeum a jövőben is bővülni fog: a tervek között szerepel egy sváb lakóház áttelepítése Vállajról, pályázati forrásból. Ez az épület a térség soknemzetiségű múltját hivatott majd bemutatni. Emellett felmerült az ötlet, hogy a Múzeumfalu új irányt is vegyen: ne csak a 19. századi paraszti világot, hanem a közelmúlt falusi építészetét is megjelenítse, hogy a fiatalokat is jobban elérhessék. Ennek jegyében készülhet el a jövőben egy jellegzetes „kockaház” – az 1950–60-as évek egyik meghatározó épülettípusa –, amely a szocializmus idején kialakult új életformát hozná közelebb a látogatókhoz.
Ahogy a séta megindult, a résztvevők csendben követték a vezetőt a poros utcákon. Valaki fényképezett, mások csak hallgatták a szavait. A Tarpai porta előtt álltak meg először – egy tehetősebb parasztcsalád egykori otthonánál. A ház bádogtetős, verandás homlokzata már messziről árulkodott a gazdagságról, a belső térben pedig korabeli bútorok, edények, konyhai eszközök meséltek a mindennapokról. Imre a ház teraszán állva arról beszélt, milyen nagy változásokat hozott a kollektivizálás az 1950-es évek falvainak életébe.
„Ha valaki nem akart belépni a termelőszövetkezetbe, könnyen ellehetetlenítették. Volt, akit nyilvánosan megszégyenítettek, másokat megzsaroltak”
– mondta. Egy konkrét nyírségi család történetét is felidézte, akiket megaláztak, mert nem akarták átadni földjeiket a közös gazdaságnak. A következő állomáshoz tartó úton korabeli újságok, röplapok és kiáltványok sorakoztak egy ház falán – mind az 1956-os eseményekhez kötődtek. Az újságkivágások szinte újraélesztették a forradalom napjait: „Bort, búzát, békességet!”, „Éljen a független, szabad Magyarország!”. A fekete-fehér fotókon emberek látszottak, amint épp leverik a népköztársasági címert, és más utcai jelenetek.
A Temetőcsősz házánál a falu szélére ért a csoport. Az apró, fehérre meszelt épület előtt Kutasi Imre arról beszélt, mit jelentett a korszak azoknak, akik a társadalom peremén éltek, vagy akik – olykor kényszerből – a rendszer kiszolgálói lettek. A ház egy szegény családé volt, akik a földosztás után ugyan kaptak egy kis birtokot, de továbbra is a létbizonytalanság határán éltek. „Nem emlékszem olyan kulák vagy paraszt családból származó emberre, aki szerint ez könnyű időszak lett volna.” – jegyezte meg az etnográfus, miután különböző személyekkel készített interjúiról mesélt. A résztvevők arcán csendes figyelem ült; volt, aki jobban elgondolkodott, mások csak bólintottak. A történetekben sokan a saját családjuk múltjára ismertek rá. A séta lassan tovább haladt a következő megálló felé. A Magházban székek és kivetítő várta a csoportot, Imre pedig egy rövid, de elmélyült prezentációval zárta a programot. Az előadás az emlékezésről, a múzeum szerepéről és legfőképpen a megye akkori eseményeiről szólt.
„A mai fiataloknak már kevés kötődésük van ehhez a világhoz” – mondta.
„A nagyszüleik is akkor születtek, amikor a hagyományos paraszti társadalom épp felbomlott. Nekik a múlt inkább egy távoli történet, mint személyes élmény.”
Az etnográfus szerint a 70–80 évesek nemzedéke volt az utolsó, amely még valóban beleszületett ebbe a közegbe. A 40–60 évesek már a változások idején nőttek fel, a mai fiatalok számára pedig ez a világ inkább történelem, mint élő valóság. „De a múzeum feladata épp az, hogy ezt a távolinak tűnő múltat közel hozza, élővé tegye” – tette hozzá.
Arról is beszélt, hogy az elmúlt években a Múzeumfalu tudatosan nyitott a fiatalabb korosztályok felé. Új múzeumpedagógiai programokat, gyerekfoglalkozásokat, tematikus napokat és közelmúltat bemutató rendezvényeket is indítottak. Ezek célja, hogy a látogatók ne csak nézői, hanem részesei legyenek a kiállításoknak.
Kutasi Imre szerint a kisgyerekes családok szívesen mennek a faluba, mert a gyerekeket még érdeklik a kézműves tevékenységek, a régi mesterségek. Illetve, ha őket meg tudják szólítani, talán a fiatalabb (Y és Z) generációkhoz is közelebb kerülhetnek.
A Múzeumfalu több mint negyven épületből álló együttesében a látogatók bejárhatták az egykori Északkelet-Magyarország falvainak világát: a földesúri kúriát, a szatócsboltot, a méhest, a malmot és a népi gyógyszertárat, ahol gyógyfüvek, kenőcsök és régi orvosi eszközök mesélnek a korabeli gyógyításról.
A Miénk itt a tér programsorozat tehát nemcsak a forradalom hőseiről szólt, hanem azokról a névtelen emberekről is, akik a mindennapokban próbáltak embernek maradni egy nehéz, de sorsfordító korban. A Sóstói Múzeumfalu ezzel a kezdeményezéssel nem pusztán a múltat idézte meg, hanem hidat épített múlt és jelen között.
Ahogy a délutáni napfény lassan ráült a nádtetős házakra, a látogatók egy része még visszanézett a kapuból. A táj békéje, a fák árnyéka, a madarak csicsergése mögött ott rezgett a történelem visszhangja. Kutasi Imre szavaival élve: „Nemcsak a forradalom napjait kell megértenünk, hanem azokat az éveket is, amelyek odáig vezettek. Csak így tudjuk igazán átérezni, mit jelentett akkoriban a szabadság.”
Fotók: Komjáti Kitti
