Amikor a Szent Korona keresztje lángra lobban a színpadon, tudjuk, hogy nem akármilyen darabra váltottunk jegyet. Vidnyánszky Attila legújabb Bánk bán rendezésében a bűnhődés és a nemzet sorsa mellett a királyi kegyelem is új megvilágításba kerül. De vajon ennyi feldolgozás után tudott-e még újat mutatni a debreceni közönségének?
Vidnyánszky Attila Bánk bán opera rendezése Debrecenben kapott színpadot a Coopera és a Csokonai Nemzeti Színház koprodukciójaként október 7-én és 9-én. A bemutató különleges apropója a színház 160. évfordulója volt. Vadász Dániel igazgató a nyitóbeszédében úgy fogalmazott, hogy „van valami időtlen” Erkel Ferenc operájának színpadra állításában, hiszen 160 évvel ezelőtt a színház éppen a mű prózai változatával nyitotta meg kapuit. Emellett kihangsúlyozta, hogy az opera műfaja központi helyet kell, hogy kapjon a város kulturális életében.
Vidnyánszky Attila immár nyolc alkalommal állította színpadra Katona József drámáját – ötször operaként, háromszor pedig prózai változatát. A folyamatos visszatérés a műhöz együtt jár azzal, hogy a rendező korábbi produkciók elemeit gyakran használja az újabb feldolgozásokban, finomítva és újraértelmezve azokat. Az előadás debütálását megelőző sajtótájékoztatón Vidnyánszky elmondta, hogy az eredetileg kolozsvári darab abban tér el a korábbiaktól, hogy központi motívuma a királyi kegyelem gyakorlása, amely Bánk bán (Molnár Levente) és Endre király (Bakonyi Marcell) kapcsolatát helyezi egyedi megvilágításba.
A produkció térhasználatát tekintve kísérletet tett a nézőtér és a játéktér határainak elmosására – a darab kezdetén Bánk is a közönség soraiból lépett elő. A színházban jártasak számára azonnal feltűnhetett a színpad szokatlan meghosszabbítása, amely részben a nézőtér első sorait is elfoglalta, így a zenekari árok körbejárhatóvá vált.
Ez az új, kiterjesztett térforma azonban több jelenetben kihasználatlan maradt.
A díszlet egyértelműen magán viselte a rendező kézjegyét. Vidnyánszky rendszeresen alkalmaz darabjaiban különböző méretű üvegépítményeket, ami ezúttal a merániaiak teréül szolgált, ugyanakkor másodlagos helyszínként is funkcionált, amikor a cselekmény a főszíntéren kívül zajlott – például Melinda, fia és Biberach (Kendi Lajos) útjának megjelenítésekor. A színpad másik oldalán egy gótikus torony emelkedett, amelyet mindössze egyetlen jelenetben, Melinda (Fischl Mónika) áriájánál használtak – ekkor egy viola d’amorén játszó hölgy jelent meg a torony ablakában. A látványos, de nagyméretű díszletelemek és az átalakított színpadforma együttesen nehézséget okoztak a tömegjeleneteknél.
A nagyszámú statisztéria a szűkös, lehatárolt tér miatt egy-egy jelenetnél be sem fért a színpadra.
A második emeleti páholyból jól látható volt, hogy a többség a takarásból sem tudott kilépni.
Mint tudjuk, a dráma két fő szálon fut: egyrészt jelen van a politikai összeesküvés – a magyar urak lázadása a királyné, Gertrudis és a merániaiak uralma ellen –, másrészt a magánéleti tragédia, vagyis Bánk bán és felesége, Melinda története.
A politikai vonal mindig is lehetőséget kínált arra, hogy az aktuális társadalmi és hatalmi viszonyokra reflektáljon – ezért is tud releváns maradni a Bánk bán, hiszen újra és újra aktuálissá tehető az adott kor politikai kontextusában.
Ebben az esetben azonban háttérbe szorult a reflexió, ugyanakkor a „nagyon magyar” motívumok megjelenítését a rendezés nem mellőzte.
Szó esett a Nyugat és Kelet között vergődő népek dilemmájáról is, amelyet kihangsúlyozott egy útjelzőtábla, szimbolizálva a nemzet útkeresését és hovatartozási bizonytalanságát. A néptáncos betétek mellett grandiózus méretekben jelentek meg nemzeti szimbólumok a színpadon, többek között a szent korona, illetve a csodaszarvas, amelyek lángra is lobbantak az előadás során. Az agancsok, illetve a korona keresztjének felgyújtása a nemzet hanyatlására, a dicső múlt elpusztítására, a királyi udvar elszentségtelenedésére és erkölcstelenségére engedett következtetni. Ezt az értelmezést Gertrúd (Mester Viktória) öccsének, Ottónak (Boncsér Gergely) fél agancsos, csonka fejdísze tovább erősítette – mely a férfiasság és hatalom megbomlását jelentette.
A rendezésben a kard motívuma rendkívüli jelentőséggel bírt, a hatalom, a düh és a szenvedés szimbólumaként szolgált. Bánk a darab elején keresztként cipelte, húzta maga után a fegyvert – ez a mozdulat a későbbiekben is visszaköszönt, amikor a családtól való elválást követően
Bánk fia, Soma (Bartha Andor Dániel) ugyanúgy hurcolta a kardot, mint ahogy apja, jelezve, hogy a sors, a teher és a bűnhődés örökletes.
Ez a központi tárgy a cselekmény feszültségével együtt változott: a dráma csúcspontjain, a legnagyobb érzelmi és politikai feszültség idején – a széteső rend és a főszereplő lelki összeomlásának jelölőjeként – darabjaira tört a színpadon.
A díszes, korhű viseletek mellett görög stílusú, sőt olykor terepszínű, csuklyás leplek is feltűntek a színpadon, amelyek értelmezhetősége kérdőjeles volt – de foghatjuk arra, hogy az udvarban lévő etnikai és hatalmi megosztottságot szerették volna kihangsúlyozni. A jelmezek formavilágán túl a színeknek sokkal nagyobb jelentősége volt. Gertrudis királyné és Ottó herceg – Melinda megrontását követően – piros színt viseltek, ezzel jelképezve a hatalmat, erőszakot. Endre királynak ehhez képest kék ruhája volt, ez pedig a darab végén nyer értelmet: ő a nyugalmat kereső uralkodó, aki megbocsátást kínál. A magyar urak fekete viselete a gyász, az elnyomás és az elégedetlenség súlyát hordozta, míg Bánk barnás-arany öltözete kiemelte őt közülük – a vezető, mégis esendő hős alakját. Melinda kezdetben ártatlanságot sugárzó fehér ruhája a tragédia végére feketére váltott, ezzel is megjelenítve tisztaságának elvesztését és sorsának beteljesedését.
Az opera műfajában gyakran felmerül a kérdés, mennyire helyénvaló, vagy egyáltalán érdemes-e a színészi játékot vizsgálni az énekesi teljesítmény mellett. Ettől függetlenül, a különböző érzelmek, mint a féltékenység, harag, szerelem és szenvedés megkérdőjelezhetetlenül hiteles volt a szereplők előadásában.
Az érthetőség és a külföldi nézőközönség érdekében a darab feliratozva volt, azonban az angol fordítás nagyban eltért a hallottaktól. A szövegérthetőség tekintetében Petúr (Sándor Csaba) és Biberach énekbeszéde kiemelkedett, az ő esetükben szükségtelen volt a feliratozásra pillantani.
Bánk lenyűgöző baritonja és Melinda technikailag kifogástalan éneklése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ez a – valljuk be, a fiatalabb generáció számára gyakran félreértett és kevésbé népszerű – műfaj rendkívül élvezetes élménnyé váljon.
A darab mindössze 150 perces volt, három felvonásban adták elő. Az egyik ilyen szünetet követően csendült fel a Hazám, hazám – szinte azonnal, alig, hogy a közönség visszatért a helyére, így talán még akadt, aki a büfében vásárolt falatokat sem tudta lenyelni. Ettől a dramaturgiai hibától függetlenül Molnár Levente megdolgozta a nézők érzelmeit, hosszú, nyílt színi taps követte a dalt – de mégiscsak sokkal nagyobb hatást ért volna el, ha az ária máshol kapott volna helyet. Hasonlóan megrendítő pillanatnak bizonyult Tiborc és Bánk duettje, amelyet szintén vastaps követett, így a két szereplő – talán már nem is mint bán és koldus – perceken keresztül, meghatottan ölelték egymást.
A darab legdrámaibb jelenete Gertrúd megölése és temetése volt. Bánk, a királynő trónjából letört darabbal hajtotta végre a gyilkosságot, a temetésen pedig – saját magát megfosztva nemesi címétől – nyakékét a királyné testére dobta – a hatalom jelképei így a bűn és a végzet eszközeivé váltak. A zenekari árok két oldalán ekkor nézett egymással szembe a visszatérő Endre király és Bánk, mely a tragédia egyik csúcspontja volt. A fentiekben említett kard motívum itt nyerte el végső értelmét, amikor Endre király kardját Bánkéval szemben helyezte le a földre, ám a penge hegye nem Bánk felé nézett, amit a kegyelem és megbocsátás csendes gesztusaként is értelmezhetünk.
Bár talán jogos a hiányérzetünk, miszerint Vidnyánszky nem használta ki a darab politikai, közéleti lehetőségeit,
a színészi gárda – külön öröm volt látni, hogy számos diákszínész kapott szereplési lehetőséget – és a motívumok erőteljes használata kissé ellensúlyozni tudta ezt. Összességében elmondható, hogy méltó és emlékezetes jubileumi előadás volt a debreceni közönség számára.
Felhasznált forrás: Index
Az előadásfotók: 4K Media Studio, Máthé András
