Tizenöt év hosszas várakozás után sok millió rajongó örömére visszatért a ‘90-es évek egyik legnépszerűbb zenekara, az Oasis. Úgy tűnik, megbékéltek egymással a Gallagher testvérek és ennek örömére világkörüli turnéra indultak. De vajon jól hangzanak még együtt a színpadon? A közönség szórakoztatásának céljából, egyéb művészi ambícióból vagy csupán a hatalmas bevételek miatt álltak újra össze? Megérte-e elmenni egyáltalán bármelyik koncertjükre? Megpróbálok választ adni a felmerülő kérdésekre.
2024 augusztus 27-én rengeteg embernek eshetett le az álla, miután eljutott hozzájuk a hír: az Oasis visszatér. A ‘90-es évek egyik legnépszerűbb és legmeghatározóbb bandája bejelentette, világkörüli turnéra indul 2025 nyarán. A zenekart 2009-ben láthatták legutóbb a rajongók közösen zenélni. Nem meglepő módon összevesztek a tagok és feloszlott a banda, mint ezt oly sok rockegyüttesnél megtapasztalhattuk már. Az Oasis esetében azonban mégis más a helyzet, hiszen a zenekar két vezető szereplője között jött létre a konfliktus, akik történetesen édestestvérek.
Liam és Noel Gallagherről van szó, akik között annyira megromlott a viszony, hogy beszélni sem beszéltek éveken át, emellett sűrűn szidták és gyalázták egymást tévéműsorokban vagy a közösségi médián keresztül.
A zenéléssel egyikőjük sem hagyott fel, hiszen mindketten új zenekart alapítottak (Beady Eye, Noel Gallagher’s High Flying Birds), sőt Liam még saját szólókarrierbe is belekezdett. Ezeket a projekteket sikeresnek ítélem meg, születtek slágerek, amiket mai napig hallani lehet különböző rádiócsatornákon is, de igazán ikonikusat együtt tudtak alkotni, az Oasisben. Az elmúlt években voltak jelek, amik bizakodásra adtak okot a fanok számára, hiszen többször kifejezték a testvérek, hogy egyébként hiányoznak egymásnak, azonban annak a lehetőségét mindig elvetették, hogy valaha visszatérnének közösen. Ezért is élték meg óriási meglepetésként sokan – köztük én is – azt a bizonyos augusztus 27-ét.
Oasis: Live ’25 Tour
A banda visszatérése kis túlzással felrobbantotta az internetet, hiszen a régi rajongók mellett képződött egy fiatalokból álló réteg, akik szintén imádják a testvérpárt. Ők korukból adódóan nem járhattak még Oasis koncerten, tehát emiatt is hatalmas érdeklődés övezte a turnét. Másrészt mivel az elmúlt évek tapasztalata alapján kiszámíthatatlannak bizonyultak a Gallagher testvérek, senki sem tudhatja, hogy a turné után vajon megmarad-e a jelenlegi béke, vagy újrakezdik a háborúskodást. Tehát a bizonytalan jövőkép is csak emelte az érdeklődők számát.
Eddig minden túl pozitívnak hangzik, azt is mondhatnánk túl szép, hogy igaz legyen, de nyilván nincs így. A legfőbb probléma amire felhívnám a figyelmet, azok a jegyárak. Óriási káosz jellemezte a jegyárusítást, órákon át tartó virtuális sorbanállás után alsóhangon is 70 ezer forint értékben lehetett belépőkhöz jutni, ha egyáltalán sikerült. A jobb helyekért több százezer forintot kellett kifizetni a rajongóknak, de volt olyan eset is, mikor milliós összegért cserébe jutottak jegyhez a vásárlók. A helyzet enyhítése érdekében viccet próbált űzni a zenekar a magas árakból. Az egyik koncerten ezt a kérdést tette fel a közönségnek ironikusan Liam:
“Megérte kifizetni a 40 ezer fontot a jegyekért?”
Emellett kizárólag turnét igért be a zenekar, tehát se új albumot, de még új dalokat sem. Szóval sokakban felmerülhet a kérdés, hogy vajon az Oasis rajongókról és az egyszerű zeneszerető emberekről szól-e a nagy felhajtás vagy éppen az anyagi előnyökről és a saját pénztárcájuk kitöméséről. Összességében nehéz megítélni pontosan és egyben felesleges is ezen lamentálni, hogy mi hajtotta a fivéreket erre az útra, inkább azt tartom fontosnak, hogy ha már ennyire hatalmasak a jegyárak, ennek fényében ítéljük meg magát a turnét. Megérte-e kiadni ezt a sok-sok pénzt, mindazért, hogy láthassunk két kiöregedő 50 év feletti férfit a bandájukkal, akik bármelyik pillanatban egymásnak vághatják a gitárjaikat vagy éppen egy söröskorsót?
A rövid válaszom: igen.
Főleg az Egyesült Királyság területén olyan hangulat alakult ki az Oasis körül, ami egyszerre nosztalgikus, azonban mégis felpörgeti az embereket. Egyesek zokogtak, mások a sárga földig lerészegedtek, de ez mind egyet jelentett; nagyot ütött Nagy-Britannia szerte az Oasis. Úgy érezték magukat a rajongók a koncerteken, mint ahogyan a gyerekek egy vidámparkban. Nagyjából mindenki megkapta azt, amit várt a zenekartól, kezdve azzal, ahogyan 15 év rugdosódás után kézen fogva vonul be Liam és Noel. Helyet kapott a színpadon Paul “Bonehead” Arthurs, aki a kezdetektől fogva 1999-ig volt az Oasis ritmusgitárosa, így ő is csak növelte a nosztalgiafaktort. A zenekar többi tagja is ismert lehetett a hallgatóság számára, hiszen Gem Archer gitáros és Andy Bell basszusgitáros is egyaránt ex-Oasis bandatagok. A dobosuk Joey Waronker lett, aki ugyan nem játszott ezelőtt az együttesben, de dobolt például a R.E.M.-ben vagy akár Roger Waters, a korábbi Pink Floyd tag egyéni albumán.
A line-up tehát mondhatni erős, tapasztalt zenészekből áll. Az egyetlen előzetes kérdőjelet számomra Liam vokáljának teljesítménye jelentette. Úgy gondolom, nem túlzás azt kijelenteni, hogy a 90-es évek egyik legjobb énekhangja az övé volt, azonban sajnos az idő előrehaladtával megkopott az énektudása, elhasználódtak a hangszálai. Aki ezzel vitatkozni szeretne, annak érdemes meghallgatnia olyan koncertfelvételeket, amik a 2000-es évek második felében készültek. Egyszerűen borzasztóan énekel. Meg sem közelíti régi önmagát, nem találja el a korábbi hangokat. Pontosan ezért tartom fantasztikus teljesítménynek azt, amit Liam véghezvitt az Oasis felbomlása óta. Lassan, fokozatosan felépítette újra a hangját, szinte megtanult újra énekelni. Nyilvánvalóan nem éri el ugyanazt a szintet, amit a 90-es években képviselt, de szerintem meg kell emelnie minden Oasis rajongónak a kalapját Liam előtt, mert ebben bizony nagy munka volt.
Emellett óriási energiát vitt a közönség elé, talán többet is, mint amit egy 53 éves embertől várnánk. Mondhatni „uralta a színpadot”, ezzel kellően megmozgatta a rajongókat az arénákban, stadionokban.
Noeltől a megszokott profizmusát kaptuk, mind gitárjátékát, mind énekhangját illetően. Rajta nehezen észlelhetjük az öregedés jeleit, legalábbis ha kizárólag a játékára összpontosítunk, nem pedig a fizimiskájára. A zenekar többi tagja is hozta a kötelezőt, szinte stúdió minőségben hangoztak el a dalok, hibák nélkül. Hozzá kell tennem azonban, hogy az Oasis slágerei nem tartoznak a rocktörténelem legbonyolultabb számai közé, tehát a rutinos zenészeknek nem volt túlzottan nehéz feladatuk.
Fontos megemlítenem, hogy személyesen nem vettem részt a turné egyik állomásán sem. Véleményemet a rajongók által feltöltött videókból, kommentekből és az Oasis hivatalos YouTube csatornáján elérhető stúdió minőségű koncertfelvételekből formálom. Eddig öt dalt tettek közzé, öt különböző koncertről, illetve pár kedvcsináló videórészletet, amikben például kizárólag a refrént hallhatjuk. Úgy gondolom, aki minimálisan is szimpatizál az Oasis munkásságával, azoknak érdemes belehallgatni az előbb említett tartalmakba, hiszen piszok jól hangzik a zenekar.
Rengeteg dalt adott ki a 90-es évektől kezdve az Oasis, tehát nehéz lehetett összeállítani egy olyan setlistet, ami mindenkinek megfelel. Nem voltak bevállalósak, inkább a biztosra mentek a dalválasztásokkal kapcsolatban. Nagyrészt az első két albumuk slágereit játszották, mint például a Wonderwall, Dont Look Back In Anger, Morning Glory, Supersonic, Live Forever és sorolhatnám tovább, annyi van belőlük. Igazából a kihagyhatatlan dalok bekerültek, de ezek száma annyi, hogy meg is telt a setlist. Ami talán említésre méltó, hogy kimaradt a Stop Crying Your Heart Out, ami egyébként egy közönségkedvenc nóta, de ennek okát valószínűleg Liamban kell keresnünk, akinek túl magasak már azok a hangok, amiket ki kéne énekelnie a dal során.
A koncertek felépítése is kiválóan sikerült szerintem. A slágerek nagy részét Liam énekli, így a koncertek közepe körül beiktattak egy külön részt, ahol Noel 3 dalt is előad (Talk Tonight, Half The World Away, Little By Little). Ez a szegmens egyrészt egy kisebb pihenőként szolgál Liam számára, másrészt lehetőséget ad arra, hogy Noel is kibontakozzon, ne vesszen el testvére mindent elsöprő energiája mögött. Emellett kaptunk Beatles részleteket is a Whatever című slágerükben, szókimondó poénokat, seggfogdosást, penge gitárszólókat, elhunyt legendákra való megemlékezéseket, tehát egy kompakt Oasis élményt, pont úgy mint a régi szép időkben.
A jegyárakat leszámítva tényleg nehezen tudok belekötni az eseménysorozatba, azt tanácsolom, legyünk jóindulatúak és elégedettek. Ha kizárólag a pénzért kezdett volna bele a projektbe a banda, biztos vagyok benne, hogy nem sült volna el ennyire remekül. Nem hagyhatom szó nélkül, hogy nyáron ötször megtöltötték a londoni Wembley stadiont, megközelítőleg 405 ezer embert felölelve, de az óriási érdeklődésnek köszönhetően két extra koncertet is rendeztek szintén ugyanott szeptember végén.
Hét Wembley közel 2 hónap alatt, még leírni is egy csöppet bizarr.
Az Egyesült Királyság és Írország után megjárták az Amerikai Egyesült Államokat és Mexikót is, majd Japán, Dél-Korea és Ausztrália nagyobb városait vették be. A turnét Dél-Amerikában zárták, Brazíliában.
Összességében kijelenthetem, hogy egy olyan zenei esemény jött létre, amire óriási igény volt, hatalmas várakozás előzte meg, és ritka módon be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. A világhírű Rolling Stone zenei magazin is pozitívan nyilatkozott az Oasis visszatéréséről; szerintük a turnéjuk volt az év “feel-good event”-je. Megkaptuk a minőséget és a mennyiséget is, igaz kissé borsos összegért cserébe. Azonban az is igaz, hogy aki részt vett bármelyik koncerten, olyan élményeket raktározhat el magába, amiket talán sosem felejt el.
Fotók: © 2022 Harriet T K Bols/Big Brother Recordings, Samir Hussein/WireImage
