Vecsei H. Miklós és a QJÚB Radnóti-estjét november 10-én nézhette meg a debreceni közönség, a Kölcsey Központban. A 19 órától kezdődő, érzelmekkel dúsított előadás színvonalas keretek között zajlott. Vecsei H. Miklós Junior Príma-díjas színművész, előadóművész, rendező, szövegkönyv- és versíró állította össze és rendezte a darabot. Az előadásban Miklóson kívül Hegedűs Bori, Frimmel Jakab, Ratkóczi Huba és Mihalik Ábel, illetve Paczári Viktor vettek részt.
A színpadi mű címe az ,,Ázott hajában hét halott bogár ragyog” nevet viselte, ez az elnevezés Radnóti költészetét tükrözi leginkább:
a szépség és a borzalom, a líra és a tragédia ötvözetét. Ez az ellentmondás végig megfigyelhető volt az est alatt.
Főszerepben Miklós és Bori voltak. A többiek leginkább hangszerjátékukkal kápráztatták el a közönséget – Ratkóczi Huba és Paczári Viktor gitárral, Frimmel Jakab zongorával és Mihalik Ábel dobbal szólt a közönség felé.
Na de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen először a kígyózó sorban kellett kivárni, hogy bejuthassunk. Az előadás majdnem teltházas volt, a jobb és bal oldali ajtónál is nagyon sokan sorakoztak, hogy bemehessenek. A jegyellenőrzés egészen gördülékenyen ment, aki szerette volna, az a kabátját is leadhatta. Az én jegyem bal oldalra szólt, a hátsó sor egyik székébe. Csak ezeken a részeken maradtak helyek, amikor vásároltam a jegyem, tehát hamar elkapkodták mindet. Elsőként féltem is, hogy nem fogok eléggé rálátni a színpadra, de szerencsére ezzel nem volt gond.
Az előadás egy vetítéssel kezdődött, pontosabban egy jelenettel, amiben egy kisfiú a fiatal Radnóti Miklóst játszotta és nevelőanyjával beszélgetett. Ez a rész felvázolta a fiú születését, mivel jól tudjuk, hogy Radnóti édesanyja a szülésbe halt bele, ikertestvérével együtt. Ez a részlet pár percet vett igénybe és szépen felvezette az előadást. Ezt követően indult a zene, belépett Bori majd később Miklós is. Hamar kiderült, hogy Miklós testesíti meg Radnótit, Bori pedig Gyarmati Fannit – Radnóti Miklós szerelmét.
Az egész előadás alatt Miklós és Fanni szerelmi életén keresztül követhettük végig az eseményeket.
Elsőként a gyermekkor kapott nagyobb figyelmet: az apa betegsége, a megcsalás, ilyen és ezekhez kapcsolódó nehéz momentumok. Radnóti fiatalságát úgy mesélték el, mintha a két ember egy beszélgetés alatt vitatná meg. Volt, mikor Fanni – akit Fifinek hívott leginkább – többször visszakérdezett egyes helyzeteknél, vagy reagált azokra.
Majd 14 éves korukhoz ugrunk, ahol megismerkedett a két szerelmes pár. Nem igazán beszélhettünk itt nagy időbeli ugrásról, hiszen a gyerekkorát is nyomon követtük, amíg fel nem cseperedett. Azt gondolom érthetően oldották meg a két rész átvezetését.
Láthattunk jelmezbáli beszélgetést, hallhattuk azt is, amikor Miklós Prágában volt és Fifin kívül egy másik nőnek is küldött onnan leveleket.
Később elértünk a háborúhoz. Már a Párizsi résznél is volt említés róla, de leginkább akkor, amikor már újra Magyarországon jártunk.
Amikor Fanni Miklóst kereste, akkor kezdett a történet is érzelmileg megterhelőbb irányt venni.
Radnótinak leborotválták a haját és durván bántak vele. Ezt mind a lakásuk padlóján, zokogva mesélte szerelmének. Ezt követően kezdődtek a munkatábori jelenetek, majd elértünk az erőltetett menethez és végül a halálához.
Az egész előadás leginkább a zenére épült. Pár mondat, viszonylag kevés beszéd hangzott el benne. A Nem tudhatom című vers volt az, amit csendben szavalt el Vecsei. A zenék többsége érthető volt, de be kell vallani, volt egy-kettő dal, aminek a szövegét nem lehetett kivenni, bár gondolom ez a hangosításnak volt köszönhető.
A vetítések az egész előadás alatt megadták a hangulatot, amihez Palkovits Edina archív anyagai is nagyban hozzájárultak. Volt, amikor örvényt láttunk, voltak feliratok is, különböző színben pompázó jelenetek. Ezek a vizuális pillanatok még inkább fenntartották a figyelmet és minden szem a színpadra szegeződött. A vetítések és árnyak passzoltak az éppen akkor látottak vagy hallottakhoz, de nem csak egyszerű vizuális kiegészítők voltak, hanem ezeken keresztül is szólt hozzánk a darab.
A dalok különböző hangvételűek voltak, s bár azt említettem, hogy 1-2 zene nem volt igazán érthető, attól függetlenül a hangosítással nem volt gond. Élvezhető volt a hangzás és szépen ki lehetett venni azt, hogy mikor mit énekelnek a szereplők. A zongorista (Frimmel Jakab) néhányszor csatlakozott az énekszólamokba, melyek kifejezetten szavakat elfojtó hangulatúak voltak.
A látványvilághoz kapcsolódóan még mindenképp meg kell említeni a fényeket. Néha, mint a szívdobogás, váltották egymást a reflektorfények, néha pedig csak egy-egy színészt világítottak meg. Volt, hogy cikázva szaladtak át a fénysugarak az egész színpadon. Végig sötétebb megvilágítást kapott a tér, a hangulathoz passzoló. Nem követelte meg a darab a fényárban úszó jeleneteket. A fényeket néha füstgépekkel tarkították, még inkább beszédesebbé téve az előadást.
A darab végén mindenki összeállt és kórusban énekeltek egy záródalt – méltó módon és szépen zárták le a kicsit több mint másfél órán keresztül látottakat. Majd pedig, ami a leginkább jelképesebb pillanat volt az este során, jött a megállíthatatlan tapsvihar. Mindenki perceken keresztül értékelte ebben a formában az egész produkciót. Olyan volt, mintha a közönség tényleg ezzel a vastapssal akart volna szólni a színészeknek és elmondani véleményüket.
Többen – mondhatni mindenki – a helyükön maradtak percekig, mintha arra vártak volna, hogy visszatérjenek a valóságba.
Majd ezeket a szép perceket végül Vecsei szakította meg, aki köszönetnyilvánításba kezdett és bejelentette a dedikálást is. Majd amikor ezt elmondta, újabb tapsvihar terítette be a terem falait. A színészek számtalanszor hajoltak meg elégedett közönségük előtt.
A kint lévők közül sokan gyülekeztek a dedikáló pultnál, de voltak, akik a kijárat felé vették az irányt. Sajnos én is a második csapathoz kellett tartozzak, de azt láttam, hogy jó pár ember várt a becses aláírásra.
Összességében, ez az előadás minden jelenlévőt megszólított, ilyen vagy olyan módon. Az, hogy a szerelmes páron keresztül volt felépítve a darab, külön kiemelkedő megoldásnak számított. Kettejük történetén, leveleiken és a Radnóti-verseken át tekinthettünk vissza 80 évvel ezelőttre. Úgy érzem, Vecsei H. Miklósnak és a QJÚB-nak mindenkit sikerült visszarepíteni oda, és olyan érzelmeket előcsalni az emberekből, amit sokan nem is gondoltak volna. Ennyi fájdalommal és mégis nagyon sokszor boldogsággal átitatott, lelkeket megérintő előadást ritkán lát az ember. Ahogyan észrevettem, minden egyes szempár a színpadra szegeződött – nem láttam telefonozó arcokat, vagy sugdolózó párokat. Így, a színpadon látni és hallani is nehéz volt az akkori eseményeket, átélni pedig sokukat biztosan maga volt a borzalom.
