Bátran kijelenthetjük, hogy egy Tron film megjelenés évtizedes léptékben mérhető esemény. Ott volt az Örökség 2010-ben, azelőtt pedig majd 30 évvel korábban az első rész. Ezek mellett persze más médiumokban is tiszteletét tette már a sorozat, de maradjunk a filmeknél. Kicsit hasonló ez, mint a Mátrix esetében, hogy ha fejlődött annyit már a technológia, hogy legyen értelme újból előhozni a digitális világ témáját, akkor be is jelentkeznek egy új felvonással Hollywoodban. Így volt ezzel a Mátrix: Feltámadások, és most jelen kritika alanya is, a Tron: Ares.
Kis történelem
A Tron (1982) Steven Lisberger víziója volt a digitális korszak hajnalán: egy film, amely előbb hitt a számítógépes világ mítoszában, mint maga a közönség. A Disney égisze alatt készült, forradalmi CGI-t alkalmazó alkotás nemcsak vizuálisan, hanem gondolatilag is megelőzte korát: az ember és gép, a teremtő és teremtmény kapcsolatát biblikus súllyal vizsgálta, miközben kivetítette ikonikus neon pixelvilágát, ahol a programok emberi alakot öltve saját társadalmat alkotnak. Bár megjelenésekor hideg technofil kísérletnek tartották,
a Tron később kultikussá vált, s mára a digitális identitás, a mesterséges intelligencia és a cyberkultúra egyik ősforrása.
Folytatása, három évtizeddel később, a Tron: Örökség (2010) már nemcsak látványban, hanem zeneileg (a Daft Punk ikonikus soundtrackjével) is új stílust teremtett, amellyel maradandót alkotott – a synthwave esztétika pedig nagyrészt ezen filmekből nőtt ki, majd hozta el a stílus reneszánszát.
A háború istenei
Bátran merem állítani, hogy ha valaki még az általános iskolát fejben teljesen máshol is töltötte, hallott már innen-onnan a görög mitológiáról, ne adja az ég, még egy-két Istent is ismer. Ők voltak az Ókori Hellászban a világra adott magyarázat fő alakjai, és mint olyan, minden részére ki volt jelölve egy felelős istenség. Tudományok, tenger, ég, alvilág, és természetesen, az emberi lét örökös velejárójához is, a háborúhoz is. Ő volt a címben is szereplő Árész, aki nem éppen a jóságoskodó istenségek sorát erősítette. Kiszámíthatatlan, temperamentumos és kegyetlen harcos, a rend és béke legnagyobb ellensége. Párja, Athéné, aki férfi társával ellentétben a defenzív, igazságos, stratégikus háborút támogatta – az okos hadvezér, aki lenézi Árészt vad brutalitása miatt. Ezen háttértudás, és az előzetesek alapján
nem kellett nagy koponyának lenni ahhoz a következtetéshez, miszerint a digitális és valós világ háborújának témájával fog foglalkozni valamilyen formában a film.
Önmagában egy baromi érdekes koncepciót sugallhat mindez, hiszen már ugyan rengeteg típusú feldolgozást kapott a téma, de ennyire, mint most, talán még sosem volt aktuális. Az AI a napjaink részévé vált, így a klasszikus „öntudatra ébredés” narratívája ismét egy népszerű diskurzus lett. Mi lesz velünk, ha az a gép, aki tudja minden szegletét az életünknek, a kultúránknak és tudományunknak, egyszer felébred? Milyen szándékai lesznek? Mit kezd velünk? Miben lesz másabb, mint mi? Vagy mi történik akkor, ha ez a gép, történetesen a harcra lett teremtve és elszabadul a mi világunkba, amit eddig csak nullásokból és egyesekből ismert?
Ilyen mélyebb filozófiai kérdések, újabb megközelítésmódok bemutatása, és drámák kibontakoztatása úgy ahogy még nem láthattuk. A Tron pedig különösen alkalmas erre a felületre, mert itt a program testet ölt, emberi léptékben is befogadhatóvá válik. Minden adott egy újabb kultfilm létrejöttéhez.
Aztán Mickey egér jött, látott, majd páros lábbal rúgott fel mindent és azt mondta, hogy csináljunk egy végtelenül klisés, trendi, súlytalan filmet, ami jól néz ki.
A kétlábon járó ChatGPT
Egy rövid, de kifejezetten látványos és hangulatos expozícióval megkapjuk az alapfelállást. Mindezt a Tron filmek védjegyévé vált cián kékes dizájnnal, csakis azért, hogy egy huszárvágással ezt vörösre cserélje, ezzel meghatározva a film fő színvilágát és jelezve, hogy most már új idők járnak Tronéknál. Adott az Encom, a jól ismert vállalat, aminek új kihívója akadt, a Dillinger Systems, ahol létrehozták a legtökéletesebb mesterséges intelligencián alapuló védőszoftvert, az új „mesterprogramot” Arest, amelynek betanítását jól és szimbolikusan bemutatva pontosan meg is határozzák rendeltetését. Ez a felhasználó számára csak egy extra dizájnos, vörös karakteres cmd felületként mutatkozik. Szemben „odabent” Jared Leto fekete, vörös neonos páncélban bámul az istenségként kirajzolódó pixel arcra, várva az utasításait.
Techno háború
Az igazgató, Julian Dillinger – aki az ügyeletes arrogáns rosszarc – katonai célra akarja használni, és egy hatalmas lézeres 3D nyomtatóval hív elő a programból harcjárműveket és emberi formájú egységeket. A bemutatót a tábornokok rezzenéstelen arccal szemlélik; mintha csak a reggeli kávéjuk főtt volna le, nem pedig percek alatt egy ház méretű harckocsi, beszélő személyzettel együtt jelent volna meg előttük. Természetesen hiányzik még egy összetevő ahhoz, hogy a rendszer hibátlanul működjön, és ne omoljon össze fél óra múlva – ha úgy tetszik, ez az „X-vegyszer”.
Mi meglepő, ugyanezt az X vegyszert, az „állandósító kódot” keresik a főhőseink is, Eve és Seth, akik természetesen jó célra kívánják felhasználni azt, és egy alaszkai 40 éves floppyn meg is találják, majd különösebb erőfeszítés nélkül, hibátlanul le is tesztelik;s kész is van a konfliktus. Dillinger kiber támadással próbál betörni az Encomhoz, amit egy látványos digitális világban zajló heistként ábrázolnak, és megtudja, hogy ott a kód. Dillingernek kell, ezért kinyomtatja Arest és Athénét, hogy szerezzék meg. Azok pedig versenyt futva az idővel, jó programként el is indulnak érte.
De kizárólag azért, hogy egy jónak induló, a trailerekben agyonmutogatott, látványos de súlytalan (és néha röhejes) üldözés után elfogják Eve-t, aki az adathordozót széttöri és vízbe dobja, ezért az utolsó pillanatban digitalizálják.
Ares figyelmezteti Dillingert, hogy a kód kinyerése dezintegrálja Eve-t, de ő természetesen ezzel mit sem törődve kiadja az utasítást az információ megszerzéséhez. Na és hoppá, Ares azt mondja nem, mert hirtelen morális válságba kerül és kimenekíti Evet, Athene pedig az új mester programmá lép elő. Nem láttunk még ilyet sehol.
Óda a Vöröshöz
Ami egyből feltűnik a vaknak is, az a karakteres audiovizuális performansz. A Disney műhelyében nem spóroltak. A látvány a digitális térben egy CGI orgia, amin érződik mennyire „mű”, de ezt vétek lenne felróni, hiszen elvégre egy digitális térben történnek az események, így még hozzá is ad az összképhez.
Mindez párosul Nine Inch Nails bitang zenéjével, ami tökéletesen diktálja az ütemet, valamelyik még akár emlékezetes is maradhat, hangzása pedig teljesen beleillik a Cyberpunkos, digitális esztétikába.
Az Ares betörése az Encom rendszerébe egy zseniális videójátékos pillanatnak is elment volna. Menő volt, sőt rohadt menő volt. Látványos koreográfiával, a kellő gördülékenységgel és szimbolikával Ares könnyen áttört az Encom tűzfalán.
De ahol kiemelkedik a szememben a film, azok a való világban játszódó motoros jelenetek. Itt a vörös fényű járgány, csillogó fekete lemezburkolatával, éjszakai fényben olyan realisztikusan és látványosan néz ki, hogy kerestem utána az államat. Nagyon jól mutattak, és teljesen valóságosnak érződtek ezek a snittek. Szabályosan spanolt a zenével, amikor elkezdődött a trailerben is látott jelenet. Ha a mai trendeknek megfelelően akarnám kifejezni ezt az érzést, akkor ez a „Hell Yeah” lenne.
Hell nah
Viszont sajnos itt részemről véget is érnek a pozitív érzések. Nem tudok elmenni amellett, hogy a film karakterei végtelenül klisések, éppúgy, ahogy a cselekmény is. Úgy tudnám jellemezni, hogy az ezerszer használt karakterek és történeti elemek nagykönyvéből kiemelték az első tíz oldalt, ellátták a Tron védjegyével, és elkészítettek egy kurzusfilmet. Mélyen sajnálom, hogy egy ilyen témát lebutítottak egy gyerekmese szintjére. Más körítéssel még működhetne is,
itt viszont a film témájából kiindulva zakózik olyat, mint szerencsétlen kisiskolás szekrényugráskor.
Ares, a tökéletes, dollármilliókból létrehozott program, amit arra képeztek, hogy megvédje a Dilliger rendszerét, túl hamar arcot kap, és két-három nehezebb döntés után szembemegy az alkotójával. Kérdem én, milyen fejlesztés ez? Nem próbálták ki? A chatbotokat is folyamatosan tesztelik, és a paramétereiket a fejlesztők határozzák meg. Egy ilyen volumenű cégnél, ahol katonai célra akarnak gyártani egységeket, a legfőbb zászlóshajójuk meghátrál egy emberi áldozattal járó beavatkozástól, csak mert belelátott a személyes fájljaiba az Encom datafarmján? Így lesz a háború istenéből egy felfedező báránykákat számláló AI, aki időnként információs bombákkal dobálózik, és elmondja, hogy a Depeche Mode jobban tetszik neki, mint Mozart.
Párja, Athéné, a Yin-Yang másik fele. Követi az utasításokat és elvileg ő az, aminek Aresnek kellett volna lennie: forrófejű, határozott, kegyetlen és fenyegető… vagyis annak szánták. Csakhogy annál a bizonyos parkolóházas jelenetnél – ami a Terminátor 2 szinte parodisztikus lemásolása –
nemhogy fenyegetővé, de egyenesen nevetségessé válik.
Emellett túlságosan is komolyan veszi magát: csúnyán néz, nagyon határozott, és szó szerint veszi a küldetését.
De ha valóban ennyire tökéletes program, akkor miért csinál felesleges mozdulatokat? Miért dobálja el egyesével a flippereket, amikor Eve már végigmászott alattuk? Miért kezd bele „Haha most elkaptalak” típusú monológba, amikor csak másodpercei vannak hátra az összeomlásáig? Arról ne is beszéljünk, hogy ő is önállósodik és kontrolálatlanul elszabadul. Ha ő a tökéletes mesterséges teremtmény, akkor ez a tökéletesség valahogy nagyon emberi hibákat hordoz. Vagy a Dilliger fejlesztői tényleg ennyire szartak a munkájukra?
Közhely, Cliché, klisé vagy hogy is hívják?
Ezzel sajnos a legérdekesebb karakterek listájának a végéhez is értünk. Tényleg nem tudom több szóval illetni az egyéb szereplőket. Julian Dillinger az 1.0-ás rosszarc, akinél még súlyos veszteségek ellenére sem mutatkozik megbánás. Eve a helyi Sarah Connor, akiért aggódunk. Seth, a klasszikus vicceskedő zseni. Végül pedig ott van az öreg mentor, Kevin Flynn is… vagyis a digitális erő szelleme, a film Ben Kenobija, aki a saját régi rendszerében él tovább és azért van ott, hogy nagy bölcsességekkel lássa el Arest az életről, valamint rácsodálkozzon arra, hogy a gép érzéseket fejez ki.
Ezek olyan archetípusok, amiket ezerszer láttunk már, éppen ezért a cselekmény is teljesen kiszámítható volt.
Már csak annak tudtam örülni, hogy végül nem csattan el egy bizonyos csók.
A végső ütközet egyébként szintén látványos volt, bár ami a fénymotoros jelenetnél működött, itt már túl lett tolva, és nem üt akkorát, pedig aztán lesz zúzás bőven, de nem érzem azt a súlyt benne, ami korábban valahogy megvolt.
Azon logikátlanságokról pedig ne is beszéljünk, hogy amíg itt egy vadászgépet gond nélkül leabálnak, addig Eve-t nem voltak képesek elkapni ilyen játszi könnyedséggel.
A film ellőtte a puskaporát az első 45 percben, utána szinte csak önmagát ismételte. Egyedül Ares utazása a „nagyon 80’-as évek” hálójában tért el ettől, de azt is inkább a nosztalgia vitte el a hátán. Mindezek tükrében pedig a játékidő sem vált a film előnyére. Egyszerűen ehhez a forgatókönyvhöz a két óra sok, bőven elég lett volna a 90 perces változat, mert férfiasan megvallom, a végére untam már.
Összegzés
Keserédes szájízzel hagytam el a mozitermet, mert az alapötletben és a témában valóban lett volna potenciál. A látvány és zene több mint korrekt. A kétórás játékidőnek is lehetett volna értelme, ha a karaktereket árnyaltabban építik fel, Ares pálfordulását hitelesebben vezetik le, vagy ha kicsit jobban beleláthatnánk Dillinger motivációiba. A film üzenetében amúgy is vélek felfedezni egy kritikát az előítéletről, hiszen a cím és a karakterek nevei alapján amit várnánk tőlük, pont az ellentetjét kapjuk. Ez nem lenne rossz ötlet, de a tálalás elvette az élét, és csak egy „meh, Disney kurzusfilm” legyintést hagyott maga után. Pedig ott rejlett benne a potenciál egy új Szárnyas fejvadászra – így viszont csak egy feledhető látványfilm lett. Kár érte.
Fotók: Tron: Ares, Leah Gallo, Disney
