Suzanne Collins Az aratás hajnala című regényével rajongók már régóta dédelgetett vágyát elégítette ki. Bár az előző előzménykötet igen jól megállta a helyét, a kérdés az, képes volt-e Haymitch Abernathy, az iszákos, életunt mentor története saját jelentőséget nyerni ebben a narratív egészben, vagy megragadt a rajongói kiszolgálás szintjén.
Az Éhezők viadala történetei mára már egy sokak által ismert, nagyobb franchise részét képezik. Suzanne Collins a 2000-es évek végén indította útnak Panem disztópikus történetét, melynek világa azóta különböző médiumokban – filmadaptációtól kezdve egészen a társasjátékokig – ragadja magával a közönséget. Transzmediális kiterjedésének eredménye a közelmúltban előzménytörténetekben nyilvánult meg: 2020-ban jelent meg Snow elnök mellékszála (Énekes madarak és kígyók balladája), melynek adaptációját három évre rá már a mozikban vetítették – kritikánk róla itt elérhető (a szerk.). Sokat nem kellett várni a következőre, mert ez év augusztusában készült el Az aratás hajnala címmel az olvasók közkedvelt mentora, Haymitch háttérkötete is.
Az 50. Aratás reggelére virrad Panem 12. körzete, melynek szénporos levegője éppolyan fullasztó, s minden szegletét épp annyira hatja át a mélyszegénység, mint ahogy azt megszokhattuk. Haymitch Abernathy számára nem csupán születésnapja miatt rendhagyó a nap, de ezúttal fennáll a veszélye, hogy biztos résztvevője lesz a Viadalnak. A Kapitólium ugyanis második alkalommal rendezi meg a Nagy Mészárlást, kétszer több halálra ítélt fiatallal. A kiválasztás az első három névig zavartalanul zajlik, ám az utolsó fiú kihúzásánál véres káoszba fordulnak az események.
Egy szökési kísérlet, lövöldözés, tömeghisztéria és Haymitch ott találja magát a kiválasztott gyerekek között, pedig a nevét hivatalosan ki sem húzták.
Elkezdődött tehát egy újabb véres játék, négy igen eltérő karakterrel: egy fogadási esélyszakértővel (Wyatt), egy sznobság mögé rejtőző amazonnal (Maysilee), egy aranyos, fogadott „kistestvérrel” (Louella) és egy összetört szívű jófiúval. Nem hiába soroltam fel mindegyikőjüket, főszereplőnk feltűnően alulmarad az izgalmas karakterrajzok tekintetében. Kiderül ugyanis, hogy az a pimasz, csibész egykori nyertes csupán a Kapitólium által kitalált és ráaggatott szerep. Panem propaganda rendszerét és a szponzorszerzés gyakorlatát ismerve ezzel a ténnyel még ki is lehetne békülni – hiszen elvileg abban a szellemben olvassuk, hogy Haymitch mélyebb ismeretére tegyünk szert – ám motivációja mellett már aligha lehet szó nélkül elsétálni.
Miért csak a szerelemért lehet meghalni? Kizárólag az lehet elég motiváció arra, hogy mindent megpróbálva akarjon túlélni egy férfi?
Az Éhezők Viadala karakterei számára legalábbis úgy tűnik igen: John Snow életét kockáztatva csalt a szerelemért, Peetah három részen át kibontakozó érzéseit pedig nem is kell boncolgatni. Haymitch Abernathy is Aratás előtti utolsó óráinak mindegyikét szerelmével, Lenore Dove-val tölti, és a vonaton egyedül a lány nevét suttogva tesz ígéretet a csillagoknak. Ez az ősi toposz bár tagadhatatlanul romantikus, ebben a kontextusban viszont inkább már a lerágott csont kategóriájába esik. Ami megmentette a karaktert az elszürküléstől, hogy célja időközben kiegészül egy jóval nagyobb szabásúval – tönkre tenni az Arénát, így magát a Játékokat. A regény erősségéhez írható viszont a karakterviszonyok alakulása. Egymással való kapcsolatuk fejlődésében bontakoznak ki lépésről lépésre maguk a szereplők is, akikhez egyre nagyobb léptékben kezd el kötődni az olvasó, míg nem már képtelenségnek tartja elengedni őket a végén.
Életben tartott hős
Két kérdéssel vettem kezembe a könyvet: Milyen lehet az az egyébként is borzalmas Viadal, ahova kétszer annyi gyereket hurcolnak be? Másrészt, milyen szerepe lesz Haymitchnek abban a fogaskerékben, amely a nagy történet egészet mozgatja?
Önmagát tekintve izgalmas és sok helyen körömrágós élményt nyújt nekünk az Arénában való túlélés, viszont a Nagy Mészárlás kontextusában aligha váltja be a hozzá kapcsolt elvárásokat.
Az Arénába bejutva alig lehet érzékelni a túlnyomó többséggel járó hátrányokat. Haymitch egyszemélyes expedíciója már az első percekben megkezdődik és útját azt követően is csak néhányan fogják keresztezni. Az írónő már az elején – a Bőségszarunál folyó küzdelemben – elintézte a társaság felét. John Snow történetében legalább az időbeli távolsággal lehetett játszani, itt az egyetlen eszközt, ami a Collins kezében volt, kevésbé játszotta ki.
Kiábrándultságom azonban kötődik Haymitch főhős szerepének „be nem töltöttségéhez is”. A trilógiából már tudhatjuk, hogy mindenképp ő fogja megnyerni az 50. Játékot, azt azonban korántsem gondoltam volna, hogy ilyen passzív módon – még ha kitűzött céljáért halni is képes lenne. Saját küldetése miatt teljesen külön mozog a résztvevőktől, még útját is alig keresztezik. Ha pedig bármilyen élet-halál szituációba kerül, rendszerint úgy alakul, hogy mások vesztik életüket helyette. Emiatt olyan érzésem volt, mint egy B kategóriás akciófilm közben, mikor a főszereplő sértetlenül végigsétál egy golyózáporon. A végén természetesen ő aratja le a babérokat, anélkül, hogy a kitervelt kapitóliumellenes tevékenykedését véghez vitte volna. Haymitch Abernathyt így bármennyire sikerült megkedvelnünk, és bármilyen nagy reményeket is fűztünk hozzá, ezen a ponton nem tartjuk a Viadal méltó, megérdemelt győztesének.
A manapság készülő populáris művek túlzó hőskultuszában azonban üdítően hat a mentor története.
Collins olyan főszereplőt alkotott, aki minden próbálkozása ellenére elbukik „megmenteni a világot”, a győzelme pedig csupán szerencsésnek mondható véletlenek sorozata. Szerepvállalása ennyiben ki is merül, ráadásul mindezzel tisztában van, mely végül kellően rányomja a bélyeget nyomorú sorsára. Ironikus, hiszen a „nagy” Mészárlás túlélőjétől éppen valamilyen kivételes teljesítményt várnánk, ám ennek pontosan az ellenkezőjét kaptuk. Minden sajnálkozásom ellenére egy jól átgondolt döntésnek tartom, hiszen a jelenbéli karakter kialakulásához pontosan ilyen kimenetelre volt szükség.
Beágyazott jelentések és dallamok
Az ember végletekbe menő materializálása, illetve az erre adott ösztönös reakciók – a lázadás, a színlelt együttműködés és az elfogadás – mind olyan gyakorlat, amelyet az Éhezők Viadala és Snow előzménytörténete is feszeget. Suzanne Collins ebben a regényében egy a narratíván áthidaló szövegköztiség segítségével teszi. A covyk (Panem határvidékein élő különálló közösség, akik vándorzenészek és természetközeli életet élnek) énekeként már a negyedik fejezetben feltűnnek Edgar A. Poe A Holló című versének sorai. Elsőnek ugyan bagatell részleteknek tűnnek; szerelmet és összetört szíveket megéneklő dalsoroknak, viszont a történet sűrűjében az olvasó rádöbben az addig alig érzékelt kapcsolatra a két mű között. A vers és regény szövege kézen fogva haladnak előre saját elbeszélésükben, gondosan ügyelve arra, hogy közben egymással szüntelen párbeszédbe lépjenek.
A versszakok illusztrálják és a maguk romantikus búskomorságában díszítik a cselekményszálat, melynek történései visszhangra lelnek a beágyazott négysorosokban.
Így Collins könyve a költemény önálló, kisebb egészének kivetülése lesz. Ez az intertextuális viszony nemcsak az olvasó előtt, a szöveg szintjén bontakozik ki, hanem a főszereplő karakter saját értelmezésének szerves részét is képezi. Adgar E. Poe alkotása Haymitch szerelmének dalaiként jelenik meg, melyet a fiú az éppen őt és környezetét érő tényezők hatására idéz fel, s melyekben egyúttal választ talál ezen jelenségekre.
A vers ugyanakkor annak a képzetét veti fel, miszerint a halál nem egy másik szférába való átlépés, hanem a teljes megsemmisülés. Az aratás hajnala erre rácáfol, és egy olyan narratívát fest le, melyben a teljes megsemmisülés nem kizárólagosan a végső elmúlás velejárója, hanem egy, az elnyomó rendszer által több szinten előidézhető létállapot. Ennek két szintjét maga Haymitch, illetve egyik kiválasztott körzettársa, Lou Lou testesíti meg. Miután családja gyásza elől Haymitch a szerelem érzésébe menekülne, abban a pillanatban veszíti el az utolsó, számára legfontosabb személyt, Lenore-t is. Mindazt, ami a földi világhoz horgonyozta őt, megsemmisítették, és nem maradt más belőle, mint egy lélektelen ösztöngép, aki csupán alkohol áztatta, tompa percepciókra képes. Lou Lou esetében mind a testi és a kognitív tudat kisajátításáról beszélhetünk. A kiválasztottak bemutatására szolgáló lovaskocsi ceremónián Louella Mccoy, a 12-es körzet legfiatalabb kiválasztottja halálos balesetet szenved, ám hat fejezettel később – hozzá kell tenni egy igen hidegrázós, meglepő fordulata a történetnek – mégis „saját” lábán sétál Haymitch elé. A kislány az ismerős arc ellenére a legmesszebb áll Louella valódi önmagához. Halála után a Kapitólium arcát és személyazonosságát egy még élő, másik testbe ültette át, létrehozva ezzel egy valódi élőhalott bábot. Persze ennek a példája sem újdonság számunkra, hiszen az eredeti trilógiában Peetah hasonló kiszolgáltatott helyzetbe kerül, azonban az kevésbé ilyen brutális és groteszk.
Az aratás hajnala kellőképpen tartogat számunkra izgalmakat, s nem kérdés az sem, milyen zavartalanul fonódnak össze karakter,- és eseményszálai a teljes univerzum hálójában.
Haymitch történetének a lezárása megmutatja, hogy egy ilyen végletesen totalitárius rendszer megdöntése lassú lefolyású folyamat, sikerre viteléhez az kell, hogy minden kirakósdarab és játékos a helyére kerüljön. Így a kötet a Kapitólium elleni lázadás csírájában is megtalálja jelentőségét. A részletek kidolgozásában azonban időnként megúszós megoldásokat észleltem, illetve hiányoltam azokat a jellemvonásokat, melyek Haymitch egyedi történetévé fűszerezték volna a második Nagy Mészárlást.
Fotók: Buka Ildikó
