A Sinners (Bűnösök) 2025 egyik legnagyobb kihagyott filmes ziccere. Egy nagyszerű ötlet, setting, time period, téma, és több üzenet –lehetősége – is áldozatul esett. Az ember vére megfagy, ha ebbe belegondol, és ehhez semmi köze a vámpíroknak.
A film cselekménye 1932-ben, Mississippiben bontakozik ki. Egy ikerpár visszatér Chicagóból, miután feltehetőleg az olasz és ír maffiát is meglopták, hogy saját „csehót” nyithassanak otthonukban. Csapatot, zenészeket és – természetesen – elsőkörös látogatókat gyűjtenek. Viszont a történet nem úgy alakul, ahogy bárki is gondolná , mert feltűnik, egy Vámpír…
A korszak csordultig van társadalmi feszültséggel, etnikai szegregációval, és a helyszín miatt blues-zal. Ryan Coogler rendezési portfóliójába nagyon illik, ugyanis társadalmilag érzékeny, a kisebbségekre és kultúrájukra koncentráló munkái vannak, prominensen afroamerikai főhősökkel. Tőle már megszokott módon, Michel B. Jordan kapja a főszerepet, aki ebben a filmben egy, a kelleténél gyakrabban előforduló, abszurd színészi kihívást kap: egy személyben testesít meg két külön karaktert, Smoke-ot és Stack-et.
Ez a film, csak úgy, mint egy szitává lőtt vámpír, több sebből vérzik. Minden adott volt, hogy egy hihetetlenül kiemelkedő, laza és menő korképet kapjunk, de ezt a lehetőséget elvesztegették.
A film első húsz perce expozíció szerepet kap, és megalapoz valamit, amit a későbbiekben hideg vérrel meggyilkol. Aki csak eddig látta a filmet, az szentül meggyőződhetett arról, hogy egy krimi vette kezdetét. Bemutatják az ex-maffiózó „Daredevil” ikreket, a fiút, akinek a főszerepet kellett volna kapnia, és más fontos karaktereket, akik a cselekményt valamilyen szinten befolyásolják. Kapunk pár brief háttértörténetet és egy lenyűgözően korhű színteret. A film eddig tartja az összeszedettségét, és ezt követően fokozatosan hatalmas hibákat kezd el ejteni, ami a végére egyfajta gyilkosságnak tűnik.
Vámpír probléma
A vámpír, úgy értem, a fővámpír, egy névtelen, motiválatlan és indokolatlanul gonosz teremtmény a filmben. A névtelenség még elnézhető, a motiválatlansága már nem. A film nyitójelenete, egy mítoszt mutat be, ami a világ több szegletén is felüti a fejét. A mítoszban lévő „zenészek” a törzsi vagy pogány hagyományokban képesek a múltból és jelenből szellemeket idézni. A kellett-volna-főszereplő, Samuel Moore, annyira jó bluest játszik, hogy neki ez a képessége adott – bár erre a film egy darab utalást nem tesz. A vámpírt nem ő idézi meg, a vámpírnak egy barátját sem idézi meg, így a néző számára csak a jó indulatú feltételezés marad (illetve egy obskurus látomás utal még erre). Így a vámpír „motivációja” igen szegényes és abszolút feledhető. Vágyik egy közösségre, amit meg is szerez, de az sem egészen jó, mert jobban szeretné, ha az ő valódi közössége lenne, amihez kell Sammie, hogy megidézze azt – abszolút elmebetegség.
A film rettenetesen immerzió-gyilkos, és ebben a vámpírunk is ludas. Nem földhözragadt – szó szerint, hiszen repked – de nem is egészen természetfeletti.
A film a vámpír mitológiának sok elemét elengedi: nem mondanak bűvöletet, nem természetfelettien csábítóak, nem beszélnek valami sötét nyelvet, nem parancsolnak se állatnak, se semminek. Harapás útján terjed a vámpírság, de inkább, mint egy zombivírus, ami kihagyja a lázat, és azonnal hat. Amit megtartottak, hogy közel sebezhetetlenek, és csak a szokásos trükkök fognak rajtuk (fokhagyma, karó), de azokból sem minden, kereszt például fel se tűnik, az ima csak hatástalan, ami lehetett volna meglepő, viszont azt a lehető leg-antikatartikusabban mutatja meg a film. Az utóbbi azért különösen meglepő, mert a film a kisebbség vallásosságával nyit, illetve bemutatja, hogy igen, keresztények, de vannak, akik még vuduval foglalkoznak, így szinte szürreális, hogy ezt menet közben abszolút elejti a történet.
Fővámpírunk emellett minden bizonnyal demens, mert első áldozatait (egy házaspárt) hibátlanul átver, viszont amikor főszereplőink csehójához ér, erről a képességéről megfeledkezik, és csak félig sármos, nem különösebben rejtegeti gonosz vigyorát. Motivációját tovább pusztítja, hogy Sammie eshetőlegesen hallja meg, és nem a fiú képessége vonzza be. A Mississippi Deltához pedig úgy kerül, hogy egy csapat szörnyvadász amerikai őslakos odáig kergeti. Utóbbi egy, a rengeteg felesleges dologból, ami megfordul a filmben, ugyanis ebben a jelenetben látjuk a szörnyvadászokat először és utoljára, egészen pontosan 77 másodpercig, de ezzel most digresszálok. A vámpír már említett demenciája szörnyen előrehaladott lehet (bár pontos korát nem tudjuk), hiszen repülni csak akkor repül, amikor pont nem indokolt, a karmát ugyanilyen formán felejti el. Pár ponton a film úgy tesz, mintha egy kollektív tudatról lenne szó, tehát szokásosan a vámpír ivadék fölött uralkodik mesterük, de ezt is megcáfolja a mű később.
A vámpír nem lett szimbolikus és a film meg sem kísérelte azzá tenni, pedig lett volna rá bőven lehetőség. Lehetett volna a korban jellemző, etnikumok közötti vérengzés szimbóluma, egy görbe tükre a Ku Klux Klánnak, a szekták paródiája, a bűnök manifesztációja – de egyik sem lett, csak egy látványos elem a vásznon. Ezzel rá is térünk a következő problémára.
Mit jelent a cím? A szimbolizmus kivéreztetése
Fordításban Bűnösök, de vajon mire vagy kikre utal pontosan? Ismét csak jótékony feltételezésekbe tudunk bocsátkozni, ugyanis a film saját intencióját rettenetesen összekavarta. Bibliai vagy vallási értelemben a bűnösség nincs jelen és nem is tesz rá utalást a film, hogy jelen volna-e, úgy, hogy Sammie, kvázi elszökött otthonról, lelkész apjától. A vámpírok itt nem az ördög gyermekei, és nem tesznek rosszabbat, mint főhőseink, „csak” ölnek. Mivel a film elején indokolatlanul sokszor merül fel a késsel való vagdosás, így feltételezhetjük, hogy nagyjából a közösségben mindenki képes gyilkolni.
A film nem tematizálja a hét főbűnt sem igazán vagy a tízparancsolatot – legalábbis kiemelten nem. Számszerűen találkozunk szerencsejátékkal, és történik kettő házasságtörés. Gyilkosság pedig csak vámpír és ember viszonylatában.
Lábjegyzetként szeretném megjegyezni, hogy a filmben egy ponton rajtakapnak valakit, hogy cinkelt kockát használ, és ezért jól megverik. Bűnösök közt is bűnös aki csal, de ezt a film nem építi fel és nem folytatja, nem jön létre egy „twisted code” amit az emberek vagy a vámpírok követnek. A jelenet egy olyan szekvenciában történik, ahol 3 dolog is folyamatban van: egy házas asszony négykézláb szuggesztíven énekel a színpadon, Stack éppen hozzájárul egy házasságtöréshez, és tapossák a csalót. Ezek az események semmilyen viszonyban nincsenek egymással a helyszínt leszámítva, tehát mondhatjuk, hogy ad hoc történnek az események. Sajnos ez az esetlegess.g minden elemére kiterjed a filmnek – csak a vizualitására nem.
Mindenki vétkes, de senki sem igazán bűnös.
A film számtalan jelet irányoz elő, s különböző utalást tesz, de mindet feleslegesen. Mutatnék pár példát :
Mikor Smoke és Stack bemutatják Sammienek a lopott alkoholt, egy kígyó is megbújik a ponyva alatt. Azt hamar megölik, a kígyó pedig hasonló sérülést szerez egy kés által, mint amilyet a szereplők a vámpírharapást követően. A kígyó jelenthette a bűnös eredetét és eredményét a lopott alkoholnak.
A megvásárolt malom eredetileg a Ku Klux Klán egy kivégző terepe volt. Vér áztatta a földet, ez jelenthette a záró szekvencia mészárlását vagy Amerika véráztatta történelmét.
A fővámpír Sammiet többször is víz alá nyomja, ez jelenthette, hogy egy megszentségtelenülés ment végbe, egy átkozott keresztelés, hiszen Sammie az egyetlen, akinek nyilvánvaló keresztény vonatkozása van.
A rengeteg feltételes mód nem véletlen, hiszen ezek csak nagyon-nagyon jó indulatú feltételezések tudnak lenni, és nem a klasszikus szubjektív értelmezés esete.
Ad hoc…
Danse Macabre (Blues, immerzió, záró-záró szekvencia)
A halál elkerülhetetlen – ez igaz a rosszul strukturált filmekre is. Megtörténik a cselekmény „cascade”, de az élettelenül, vérszegényesen és renyhülten plattyan a földre, mintsem csattanóként robbanna.
A záró szekvencia összefoglalva: a kricsmi patthelyzete megszűnik, mikor a vámpírok kicsalják az invitációt az egyik benntartózkodótól. Lerohanják a főhősöket, akiknek nagy része indokolatlanul meghal, mellőzve bármilyen katarzist. Látványosnak látványos, véresnek véres, de a történet szinte megáll; jobb-balra meghalnak, és a nagy csihi-puhi végeredménye az, hogy csak Smoke és Sammie éli túl a harcot. Itt sincs bármilyen gondolat mögötte: Sammie nem vallása miatt menekül meg, csak szerencséjéből, Smoke-ot pedig „plot armor” védi. Nincs csúcspont. Ha a történet részleges megismerése után déja vu érzés lesz úrrá az emberen, az nem véletlen.
A film narratív struktúrája majdnem teljes egészében az Alkonyattól Pirkadatig mintájára készült, viszont műfaji szinesztézia helyett egy ordenáré nagy diszkóbalesetet nézünk,
és utolsó mentsvárként (erős hitet igényelve) gondolhatjuk, hogy ez egy paródia szeretett volna lenni. Ami „ott” poén volt és működött, „itt” egy elvesztegetett lehetőség.
Tovább rontva a zárás élményét, a filmben mindjárt kettő is van ebből. Ugyanis a vámpírkihívást megugorva Smoke hátramarad, hogy a beérkező Ku Klux Klánt ledarálja. Rút fintora ez a forgatókönyvnek és/vagy a rendezésnek, de sokkal látványosabb és „menőbb” zárása volt a filmnek, mint az előző szekvencia. Smoke is meghal természetesen, Sammie pedig, bár apja nem tiltja a zenét, mégis Disney hercegnőként még egyszer elmenekül, hogy blues zenész legyen – és ha már blues…
A film egy magasan kiemelkedő eleme (nem csak magához viszonyítottan) a zene. Akusztikus, blues, ragtime, tematizál, hangulatot és atmoszférát teremt. A film közepének kellett volna lennie, mint Sammienek, aki képviselteti a bluest, de mindketten eltemetésre ítéli a film a sok vámpír alatt. Arról nem is beszélve, hogy a csúcspontokon (leszámítva egyet) elektronikusan torzított gitár szól, inkább heavy metal hangzással. A kritika címe, Mózes táblájának 5. parancsolata, ami így hangzik – Ne ölj! A film megöli az összes ötletet, amit elkezd, az immerziót is hidegvérrel meggyilkolja, és a lehetőségét is lemészárolja, hogy egy nagyszerű korkép és történet lehessen. Annyi jó megoldása lehetett volna ennek a filmnek vámpírral vagy anélkül, de sokkal többre értékelte a látványt, mint az üzenetet, úgy, hogy az utóbbi nem ment volna az előbbi kárára, látván a záró-záró jelenetet.
Technikai megvalósítás
A film nem egyedi, de esztétikus. Az animációk – ha vannak – tiszták, a fényelése pedig majd tökéletes. A fényelés és színezés, illetve a nem egészen fényérzékeny kamera használata atmoszférikussá teszi a filmet, a vámpírok világító szemei pedig egy maradandó élményt hagynak a nézőben, sőt kívánsággá avanzsálódhatnak: „bárcsak mindig így világítanának a vámpír szempárok”. A képkivágások komponáltak, a szekvenciák pedig látványosan elkülöníthetők – ebben segítenek a nyilvánvaló és kiváló díszletek. A film egy érdekes játékot játszik két külön felbontási ráta segítségével. A táj és akció mindig egész vászont használ, gyönyörű és változatos képet adva. Viszont így az akció valóban akció és egyáltalán nem horror. Vagy talán slasher, de az is csak „legfeljebb”. Összességében nem ájul el a néző a kidolgozottságtól, de rossz szájízt sem hagy maga után a látvány.
Véres búcsú.
A film nem tudta eldönteni kiskorában, mi szeretett volna lenni, így céltalanul nevelkedett, rengeteg potenciálját elvesztve.
Korkép, krimi, thriller, igazi horror, etnikai és vallási kérdések, otthonukból kiszakítottak, spiritualitás, blues…
Sajnos semmit sem teljesített abból, amit ígért, és csak zavaros valósággá nőtte ki magát, de legalább szép volt. Mindent felmutatott, ami lehetett volna, aztán hidegvérrel meggyilkolta azt. Szimbolikátlan, katyvaszos műfaji iránnyal nincs katarzis, csúcspont, meglepetés vagy fordulat. Ez is csak egy filmes gyorskaja.
