A We Were Liars című sorozat élő példája annak, mennyire nehéz a könyvadaptációk feladata, különösen akkor, ha az egy olyan regény alapján készül, amelyben a szerző hibát hibára halmoz. A sorozat alkotói ennek ellenére mindent megtesznek annak érdekében, hogy egy rettenetesen klisés, de legalább összefüggő történetet hozzanak létre; ez többé-kevésbé sikerült nekik.
A 2025-ös We Were Liars egy több mint tíz évvel korábban megjelent, azonos című regény adaptációja E. Lockhart tollából. Középpontban az amerikai, gazdag, fehér Sinclair család áll, amely minden nyarat a nagyszülők magánszigetén tölt. Ez egy idilli, tündérmesébe illő környezet. A három legidősebb unokatestvér (Cadence, Johnny és Mirren), valamint egy indiai származású barátjuk (Gat), közeli kapcsolatot ápolnak egymással egészen Cadence rejtélyes balesetéig, amiről a lánynak semmilyen emléke nincs, és amelynek előzményeire a következő nyáron minden erejével igyekszik fényt deríteni.
Adaptációk esetében erős elvárás az olvasóközönség részéről, hogy az alkotók minél inkább ragaszkodjanak az eredeti műhöz. Ez sokszor a film vagy sorozat készítőire kifejezetten nagy nyomást gyakorol, különösen, ha a változtatások elkerülhetetlenek. Az olvasók szájából ilyenkor rengetegszer elhangzik az a híres mondat, hogy „a könyv jobb volt”, a legtöbb esetben pedig egyet is kell értenem velük. Akadnak azonban olyan ritka esetek, amikor ezek a változtatások olyan jól sülnek el, hogy a nézők nem csak egyszerűen beletörődnek, hogy az adaptáció nem ugyanolyan, mint a könyv, hanem még jobbnak is találják. Ezt először Az útvesztő filmek kapcsán tapasztaltam, amikor az alkotók teljes mértékben átalakították a labirintusban lévő Sirató kinézetét, ezzel elérve, hogy a könyvben nevetségesnek ható szörny a képernyőkön igazán félelmetes legyen.
A We Were Liars sorozat esetében azonban nem elég néhány apróságot átalakítani; a könyvből szinte minden olyan elem hiányzik, amitől az egy minőségi alkotás lehetne.
Mivel a sorozatot láttam előbb, hasonló élményre számítottam az adaptált műtől is olvasása közben, de talán még soha nem csalódtam ekkorát egy könyvben. A történetnek ugyanis egyáltalán nem volt cselekménye: végig a főszereplő lány önsajnáltatása áll a középpontban, kifejezetten giccses megfogalmazásmóddal, és zavaróan sok sortöréssel. Az írónő minden bizonnyal hangsúlyozni szerette volna a fontos jeleneteket, de esetemben csak annyit ért el, hogy kizökkentett az olvasásból. A karaktereknek nincs személyiségük; nincs lehetőség arra, hogy szeressük vagy utáljuk őket, mivel a legtöbbnek nincsenek tulajdonságaik. Ebben pedig sajnos a párbeszédek sem segítenek, amelyek a legkevésbé sem életszerűek, elképzelhetetlen, hogy bárkinek is ilyen mondatok hagynák el a száját, főleg nem tinédzsereknek.
A legnagyobb probléma azonban a könyv végén lévő fordulattal van, amelyre az egész történet épül. Cadence kivételével a többi főszereplő – név szerint Johnny, Mirren és Gat – mind halottak, a lány pedig a jelenben csupán a szellemeikkel interaktál.
Már maga az amnézia is egy kifejezetten elcsépelt és lusta ötlet, ez a plot twist azonban felháborítóan gyenge ahhoz képest, amennyire a rajongók előre beharangozták.
Az utalások pedig – amelyeket az írónő megpróbál elrejteni a könyvben azzal a céllal, hogy később újraolvasva észrevehessük – szintén nem működnek, mert amíg a sorozatban egy-egy mondattal egész ügyesen megoldják, addig a szövegben minden easter egg rettenetesen túl van magyarázva. Ilyen például Johnny megszólalása, amikor a ház felgyújtására utal azzal, hogy többé már nem hisz abban, hogy a naptej segíthet az égés ellen – erről pedig a könyvben még további fél oldalon keresztül olvashatjuk a többi szereplő gondolatait és reakcióját, hogy biztosan észrevegyük és megjegyezzük.
A sorozat közel sem mentes a hibáktól, azonban a könyv elolvasása után már teljesen más szemmel nézek rá, és látom, mekkora hátrányból indult. Az eredeti mű hiányosságai miatt az adaptáció készítőinek kellett felépíteniük a teljes cselekményt, be kellett hozniuk új történetszálakat, valamint ki kellett dolgozniuk a szereplők személyiségét. Az események végig két idősíkon játszódnak: a múltbeli nyáron, amikor Cadence balesetet szenvedett, illetve a jelenlegi nyáron, amikor próbál visszaemlékezni a vele történtekre. Már ez az újdonság is sokat segített abban, hogy a sorozat egy kerek történetté álljon össze a könyv összefüggéstelen jeleneteivel szemben.
Létezik egy általános szabály, amelyet leginkább a könyvekkel kapcsolatban említenek: mutasd, és ne mondd. A szereplők érzéseit a cselekedeteiken keresztül kell megértenie az olvasónak. A legtöbb eseménynek meg kell történnie a könyv oldalain; nem lehet csak egy száraz leírással helyettesíteni. Ez a szabály sajnos egyáltalán nem érvényesül a regényben, a sorozatban azonban tűrhetően megoldják ezt a problémát a készítők. A karakterek valóságosabbá válnak, könnyebb velük együttérezni vagy elítélni őket. Ehhez hozzátesz, hogy Johnny kap egy történetszálat, amelyből megismerjük az erőszakosabb oldalát, Mirren esetében pedig egy szerelmi szál mellett részletesebben kibontják, hogy ő a családban a láthatatlan, elfeledett unoka. Ezekkel a változtatásokkal már kicsit könnyebb elfogadni, hogy a négy főszereplő csapatára rendszeresen „Liars” néven hivatkoznak, hiszen jóval többet titkolóznak és hazudnak. A könyvben erre soha nem kapunk magyarázatot; az írónő valószínűleg csak egy hangzatos becenevet akart adni nekik.
Számomra a legnagyobb csalódást az jelentette, hogy a legérdekesebb történetszál csupán néhány oldal leírást kap a könyv végén a sorozattal ellentétben. Az utóbbit elég hamar félbehagytam volna, ha nem kelti fel az érdeklődésemet a Sinclair család dinamikája. Harris Sinclair, a nagypapa és a család feje, egyfajta uralkodóként irányítja az alattvalóit, vagyis a gyermekeit és unokáit.
Erre több jelenetben rá is erősítenek azzal, hogy királyként hivatkoznak rá, az apák napját pedig egy kifejezetten kellemetlen ajándékozó ceremóniával ünneplik.
A családi hagyományok a nagymama halála után pedig még inkább elfajulnak, mikor Harris már nyíltan kifejezi, hogy az ő kezében van mindenkinek a sorsa, a szokásos ártalmatlan nyeremények helyett pedig az egész szigetet ajánlja fel a nyaranta megtartott családi versenyük győztesének. Mindezt természetesen csak látszólag teszi; valójában nem szándékozik senkit sem megjutalmazni.
Harris lányaihoz fűződő viszonya tökéletes példája a feltételekhez kötött szeretet súlyos következményeinek. Ironikus, hogy a nagypapa mennyire szégyenkezik a lányai viselkedése miatt, – akik az édesanyjuk temetésén azonnal az örökségen kezdenek veszekedni – mikor ez egyedül az ő nevelési módszereihez vezethető vissza. Egy idő után mindenkinek világossá válik, hogy Harris milyen manipulatív módszerekhez folyamodik, a lányai azonban mégsem ezt igyekeznek megtörni, hanem egymást támadják, illetve a gyerekeiket próbálják minden erejükkel egymás ellen uszítani több-kevesebb sikerrel. Mindez pedig a külvilág számára – és sokáig a gyerekek számára is – teljes titokban zajlik, ugyanis a Sinclair család soha nem mutathatja ki a gyengeségeit, az érzéseit, még a gyász folyamatát sem élhetik meg; mindig úgy kell tűnnie, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Habár a sorozat sikeresen kijavít számos súlyos hibát, – a plot twistet is úgy ábrázolják, hogy a néző képes elérzékenyülni rajta, akár még figyelmen kívül is tudja hagyni, hogy mennyire agyonhasznált a fordulat – közel sem tökéletes. A dialógusok ebben az esetben is gyakran kifejezetten rosszak, ennek az oka azonban valószínűleg a regény, amelyből több szöveget is egy az egyben átemelnek. A Cadence és Gat közötti szerelmi szálat teljesen feleslegesnek tartom, főleg úgy, hogy a két színész között egyáltalán nincs kémia. Az évad első fele részben miattuk borzasztóan vontatott, több esemény és szereplő is érezhetően csak azért kerül a történetbe, hogy egy kicsit késleltesse a nagy egymásra találást. Semmi nem hiányozna, ha a szereplők egyszerűen csak barátok; ha pedig kihagyhatatlanok a romantikus jelenetek, akkor ott van Mirren és Ebon kapcsolata, amely sokkal érdekesebb és még nagyobb jelentőséggel is bír.
Ezenkívül Johnny karakterével kapcsolatban több olyan részletet is megemlítenek futólag, amelyeket érdemes lenne hosszabban is kifejteni. Még a könyvben is felmerül, hogy Cadence az elsőszülött unoka, Johnny viszont az első fiúunoka, és csupán három héttel fiatalabb.
Harris tesz olyan megjegyzést, hogy a király egyik legfőbb feladata a fiúutód nemzése, Cadence édesanyja pedig kifejezetten erős fenyegetést érez emiatt.
Ennek ellenére az alkotók mégsem mélyednek el ebben igazán, nem ábrázolják látványosabban Johnny különleges helyzetét, ahogyan a homoszexualitása is csak egy mellékes részletként kerül a történetbe, pedig ha ezt tovább merik gondolni, akkor nagyon érdekes jelenetekkel egészíthették volna ki az alaptörténetet. Harris – akinek a rasszizmusa Gattel szemben viszont kellő figyelmet kap – ezt az utóbbit biztosan nem tudta volna könnyen megemészteni, amely további komoly családi viszályokhoz vezetett volna.
Nem tartom hibának azt, hogy a szereplők nem tökéletesek. Sokszor belefutok abba, hogy a nézők nem szeretik, és nem tudják sajnálni őket, ezt pedig egyfajta hiányosságként hozzák fel. Nem minden karakternél elvárás azonban, hogy pozitívak legyenek, ebben az esetben pedig főleg nem. Az anyukák közötti veszekedések például pont azért élvezhetőek, mert sokszor változik, hogy a néző kivel ért éppen egyet, ha egyáltalán tud választani közülük. A fiatalabb szereplők is sokszor önző, a saját kis buborékukban élő emberek, de ettől lesz visszataszító a viselkedésük, illetve látványosabb a karakterfejlődés – habár az utóbbiból azért nem kapunk túl sokat. A színészekkel nem mindig voltam megelégedve: a felnőttek közül Mamie Gummer, a fiatalok közül pedig Joseph Zada játéka viszont a közös, és egymástól független jelenetekben is lenyűgözött, különösen a későbbi epizódokban.
A We Were Liars regénynek és sorozatnak nem tartozom a célközönségébe, és egészen sok tinédzser imádja úgy, ahogy van. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy akkor is szeretnék, ha az alkotók még bátrabban elmélyednének a fontos témákban, amiket a történet érint; a könyvet ehhez valószínűleg teljes egészében újra kellene írni, a sorozat azonban még menthető. Azt mindenképp díjazom, hogy
végre született egy alkotás, amelyben nem romantizálják a toxikus kapcsolatokat – ahogyan az mostanában divattá vált – hanem megoldandó problémaként mutatják be.
Az előzményregényt, amelyből a második évad készülni fog, biztosan nem veszem kézbe, ha viszont a sorozatból sikerül kihúzni a felesleges jeleneteket, jobban kibontani az érdekes kérdéseket, valamint feszesebb tempót diktálni, esetleg egy kicsit kevesebb epizóddal, akkor egy jóval értékelhetőbb alkotás is születhet belőle.
E. Lockhart: We Were Liars, Delacorte Press, 2014
Képek: Prime Video
