James Cameron belehúzott. Az első Avatar film után 13 évvel, a Víz útja folytatta Jake Sully történetét Pandora fennséges dzsungeleibe, miután sikeresen kiűzték a gyarló emberiséget az első etapban, és befogadták főhősünket a Na’vi törzsbe. A második epizód új helyszínekre, új környezetbe kalouzolta el a nézőt, bemutatva Pandora vízi élővilágát, a maga National Geogrpahicot idéző természetfilmes montázsaival szemet kápráztató mozi élményként tálalva, megfűszerezve családi drámákkal és az apa szerepével. Csak épp a történet íve és kifejlete volt igen-igen hasonló az előző részhez, így gyakorlatilag megkaptuk a 2009-es film újracsomagolt változatát. Most csak 3 évet kellett várni a harmadik felvonásra, ami az előzetesekből ítélve új környezetbe repít és új ellenség bemutatásával akar elszakadni a gonosz gyarló emberek, valamint a jó Na’vik ellentoposzától. De nem képes rá.
Elhelyezés
Az Avatar filmek alapvetően egy klasszikus ‘gyarmatosítók az őslakosok ellen’ típusú felállásról szólt, ahol a technikailag jóval fejlettebb hódítót legyőzi a hit, a természet, a környezet. Jake Sully, megbénult tengerészgyalogos, aki egy Avatar bőrében beépül a Na’vik közé, hogy segítsen megszerezni az értékes nyersanyagot. Ennek során egyre jobban bűntudata támad, szerelmes lesz, végül dezertál, beáll a törzsbe, harcos vezető lesz, egyesíti a klánokat, majd a természet segítségével legyőzi az Űr-Vietnámban az embereket, immáron Na’vi-ként.
A második rész időben ugrik, az emberek ismét visszatérnek, jobban felkészülve, Jake-et üldözve, akinek már családja van. Az új értékes nyersanyag pedig immáron egy intelligens bálnaszerű lényből származik. Így a felállás nagyon hasonló, csak most bálnavadászokkal, és az erdőt lecserélték tengerré az alkotók. Jake ősellensége is visszatér, Miles Quaritch ezredes, immáron Avatárban és minden erejével Jake levadászásán fáradozik, annyi csavarral, hogy van egy fia, Gecko, aki az őslakosokkal nőtt fel. Sullyék elveszítik egyik fiukat, látszólag meghal Miles ezredes is, akit végül is a saját fia menekít meg, de magára hagy. A bálnavadászokat meg jól elzavarták.
Tűzről pattant nagymenyecske
Két film után megtörni látszik a fajok közti feszültség határvonala. Cameron mert lépni, és a cím nyomán bevezetett egy új, Pandoráról származó fenyegetést. A hamu népét. Ezek a Na’vik Pandora vulkanikus területeiről érkeznek, és rabló kalózként fosztogatják a kereskedő karavánokat, és tartják terrorban a többi klánt. Okos, jól szervezett, erőszakos közösség ez, akik eszén nem olyan könnyű túljárni. Modorjukhuz hozzátartozik a skalpolás, az öngyilkos robbantások és a tűz mennyei imádata, valamint Eywa megtagadása. Vezetőjük pedig Varang, egy, az épeszűséget óvatos távolságból szemlélő heves boszorkány, aki mindig ott van a dolgok sűrűjében, és csodálattal tekint az emberek lőfegyvereire.
Erre azt tudom mondani, hogy ez igen, végre valami friss! De aztán kiderül, hogy csak annyira az, mint az akciós joghurt, ami két nap múlva jár le.
Pandora, a lehetőségek földje
A Tűz és hamu ott veszi fel a fonalat, ahol a Víz útja igazán fájdalmas kérdéseket hagyott maga után. A gyász nem egységet, hanem további repedéseket kovácsolt férj és feleség, apa és gyermekek között, valamint kulturális viszonylatban is. Ez megnyilvánul a harceszközök megválasztásában, valamint abban, hogy mit is jelent egyáltalán Na’vinak lenni egy háborúban.
A természetfilmes, törzsi életet bemutató montázsok idilljére súlyosan ránehezedik a család menedékének sebezhetősége. Az embergyermek – Quaritch fia – állandó jelenléte, akinek egzisztenciája egy maszktól függ, morális próbatételek sora elé állítja Sullyt és családját. Gyűlölet, elfogadás, biztonság és áldozathozatal ütközik egymással; minden döntés pedig kényszerű kompromisszum is egyben, amelynek mindig ára van. Ezek nyomán egy vándorlás köré szerveződik a cselekmény, ahol felbukkan a Hamu Népe, és Jake családja is szétszakad.
Ebben a szituációban a film kifejezetten izgalmas, új konfliktusforrásokat villant fel:
az alkalmazkodás lehetőségét, a biológiai és technológiai határok elmosódását, valamint azt, hogy Pandora maga is megváltoztathat, a szó legszorosabb értelmében.
Ez már önmagában egy erős törésvonal, amely köré akár az egész filmet fel lehetne húzni. Jake és Quaritch konfliktusa is előkerül, ahol egy ennél is mélyebb ösztön – hitelesen – felülírja a háborús és ideológiai logikát. A Hamu Népe pedig szervezettségének és kompetenciájának köszönhetően valódi, új típusú fenyegetéssé válik.
A Tűz és hamu első negyede így rengeteg irányt nyit meg: identitásválságot, erkölcsi dilemmákat, a technológia csábítását és a Na’vi társadalom belső töréseit. Ezek mind ismerős, de potenciálisan termékeny témák. A gond ott kezdődik, hogy a film ezekkel az új elemekkel végül az égvilágon semmit nem kezd, és inkább harmadszor is visszatér a már jól bejáratott konfliktusokhoz és karakterdinamikákhoz.
Hamu a halott Főnixszel
Kezdeném a legfájóbb ponttal. A hype-ot körülölelő új Na’vik és a maguk vulkanikus régiója konkrétan úgy ahogy van, nem létezik. Persze látjuk ezt a területet, a táborukat, a totemeiket, kb. tíz percig. A film nem időzik el ezen az új helyszínen, nem mutatja be részletesebben a kultúrájukat, a miértjüket. Varang boszorkány elejtett mondataiból lehet csak megtudni, hogy miért olyanok, amilyenek, és miért utasítják el Eywát, de ez oly édeskevés, mint mackósajtban a brummogás.
Egy olyan univerzumban, amely eddig a világépítést tette meg fő erényének, ez különösen fájó hiány.
Ehelyett visszatérünk az eddig is látott mansiókhoz, az eddigi törzsekhez és állatokhoz, így a Tűz és Hamu, nyugodtan lehetett volna Víz és Levegő is. A hamu népe pedig egy új fenyegetés helyett végül csak egy sidekick ellenféltípus lett, akik szintén Na’vik, csak pirosak, hogy meg tudjuk különböztetni őket a jó Na’viktól.
A főnix tehát nem újjászületik a hamuból, hanem eleve halott volt.
A kék kicsi indiánok
A szereplők felhozatala terén Cameron összességében széles és többnyire jól működő palettával dolgozik. Bár akadnak gyengébb eresztések – mint a végtelenül klisés tengerbiológus, vagy a funkcionális, de súlytalan tábornok asszony –, szerencsére több az emlékezetes és érdekes megszólaló.
A visszatérő karaktereket nagyjából már ismerjük, de a film tudatosan rájuk épít. Jake továbbra is az egykori harcos, aki a családja védelmében bármire képes, még akkor is, ha ez folyamatos belső és kulturális konfliktusokkal jár. Quaritch az eltökélt ezredes, akit személyes bosszú hajt Sully ellen, ugyanakkor furcsa módon tiszteli is őt – ez az ambivalencia adja figurája valódi erejét.
A gyerekek szálai jól működnek: a megfelelési kényszer, az identitáskeresés és a családon belüli szerepek bizonytalansága mind hitelesen jelennek meg. Gecko különösen érdekes figura, hiszen egyszerre hajtja a beilleszkedés vágya és a kívülállóság állandó tudata.
Neytiri karaktere talán az egyik legkövetkezetesebb: a védelmező anya, aki olykor hisztérikusan védi a családját, de ez a túlélés és a veszteségek logikus következménye. Éppen ezért válik hitelessé. Hasonlóan funkcionális, de jól érthető szerepet töltenek be a törzsfőnökök és társaik is, akik minden esetben saját közösségük érdekeit helyezik előtérbe.
Varang boszorkány viszont külön említést érdemel. Az egyik legjobb új karakter, aki minden megjelenésével uralja a képernyőt, mégis fájdalmasan gyengén dolgozták ki.
Ez azért is sajnálatos, mert a kisugárzása és pozíciója alapján akár a film egyik legerősebb ellenpontja lehetne, ha a forgatókönyv időt és teret adna neki.
Így azonban csak egy eszközzé vált, ami olyan hirtelen tűnik el a képből, (persze legalább úgy, ahogy megérdemli) ahogy feltűnt.
Ami még izgalmas pontja az alkotásnak, az a ‘Plot armor’-ral való játék. Sok helyzet van a filmben, amikor karaktereink könnyen otthagyhatják szemfogukat, és bátran is szórakozik Cameron a katarzissal. Mert ugyan kiszámítható tud lenni egy-egy utolsó pillanatban történő megmentés, de van, hogy az egyáltalán nem úgy történik, ahogy arra számítunk, vagy nagyon hirtelen elszenved valaki egy olyan sérülést, aminek súlya is lesz a későbbiekben. Így nem érezzük a szereplőinket sebezhetetlennek, hanem igenis tudunk izgulni értük, még ha tudjuk is, hogy „úgyse halnak meg”.
Sok apró csetlés-botlás történik, amitől emberinek érződnek karaktereink, és nem főszereplő-szindrómásnak. Egy elkószált rakéta, a semmiből rajtaütő támadók, valamint a gesztusok egymással élővé és realisztikussá teszik a produkciót. Azon kevés logikátlanság pedig, hogy rakétával lövik a menekülőt az amúgy is már megrongált emberi bázis fölött, csak megmosolyogtat, mert arányában eltörpül a jó dolgok mellett.
Három a magyar igazság
A hosszú játékidő egyébként valamelyest indokolt. Sok szálat mozgat a film, amit nem is akar lezárni ebben a részben teljesen, de amellett nem tudok elmenni, hogy a tulajdonképpeni végkifejlethez vezető szál alig kapott hangsúlyt. Elhangzik, hogy lesz egy fontos esemény, és időnként szánnak is neki egy kis tudományos magyarázatot, de ez annyira érdektelen a többi szálhoz képest, hogy amúgy nem is éreztem a súlyát a dolognak. A legrosszabb viszont az, hogy ez azért van, mert harmadjára is ugyanaz történik… Írnám, hogy spolier következik, de az a helyzet, hogy ez már nem az. De azért, hogy ne érje szó a ház táját: spoiler következik. Az emberek nagyszabású akciót indítanak egy nagyon fontos természeti jelenségért, mert megint nyersanyaghoz és profithoz jutnának. Ami pedig még szomorúbb, hogy nem is egy újabb helyen (Uram bocsá’ vulkánnál) új gépeket felvonultató sereggel teszik mindezt, hanem az előző kettő etap összeolvasztott fináléját kapjuk.
Így földön, vízen, levegőben zajlik a totális háború ismét az emberek (egy kis csavarral) és Na’vik közt, ahol a természet és a Pandora közös tudata, Eywa menti meg a napot.
Ez annak szempontjából is kriminális, hogy egy ízig-vérig látványfilmről beszélünk.
Káprázik a szemem
Egyértelműen ki merem jelenteni, hogy az Avatar egy nagybetűs moziélmény. Olyan gyönyörű és kellemes képi világgal bír, hogy azt látni kell, mert tényleg csak néhány évente találkozik az ember ilyen vizuális perfomansszal. A víz fodrozódása, ahogy a szél fújja a növényzetet, a világító fauna és a káprázatos színvilág csiklandozza a nézőt, már ha nem fáj a szeme a szemüvegtől. Eleinte attól féltem, hogy a montázsok öncélúvá válnak és csak időhúzásként szolgálnak; hogy villogni lehessen a CGI csapat munkájával. De nem. Ami megjelent a képernyőn, annak helye volt, főleg az első harmadban, és utána a történet igen feszessé vált, így az idilli montázsoknak már túl sok játéktere nem is akadt.
Végszó:
Az Avatar: Tűz és hamu, egy nagyon jó film lenne, ha ez lenne mondjuk a második rész. De sajnos az értékéből rengeteget elvesz az a tény, hogy Cameron megint eljátszotta azt, amit korább már kétszer is. Hiába jók a karakterek, hiába érdekes és jó szálakat mozgat a cselekmény. Az új néppel, új területekkel és az ezekből fakadó lehetőségekkel szinte semmit nem kezd a film, hanem csak beindítja a fantáziát, lefekteti a lapokat, és az egészet leredukálja egy mellékszállá, majd hozzávágja a meglévő konfliktushoz plusznak.
Ami azért különösen fájó, mert a vallási háború témája teljesen megbolygatta volna az eddigi felállást, és egy geopolitikai aktualitásokkal átszőtt, kifejezetten okos és gyönyörű filmet kaptunk volna.
De így, a Tűz és Hamu, inkább csak parázs és hamu lett.
Képek forrása: Fórum Hungary / Avatar: Tűz és hamu
