A Fesztiválország egy dokumentumfilm, ami afféle fesztiválkánont állít fel Magyarország könnyűzenei kultúráján belül. Ez a kánon önkényes válogatással készült, enyhén Budapest-centrikus látásmóddal, de ennek jó oka van. A korai fesztiválok nulláról építkeztek, ma pedig Európa legegyedibb eseményei mutatkoznak be nyárról-nyárra – bár az elmúlt évek tapasztalatai aggodalomra adhatnak okot.
1993-tól az első (Diáksziget) Sziget Fesztiváltól kezdve egészen 2024-ig, tehát egy 31 éves fejlődés- és átalakulástörténetet foglal össze az alkotás. Egy hatalmas vállalás, és lehetetlen is volna az összes fesztivált felsorakoztatni egy film runtime-ja alatt, így leszűkül a kör, sok esemény kiesik a film tartalmából. Névlegesen a cselekménybe olyan fesztiválok kerültek be, mint a Sziget Fesztivál, annak őse az Eurowoodstock, Balaton Sound, Fishing on Orfű, de ezek mellett niche rendezvények is helyet kaptak, de nem kisebb fesztiválokról van szó, mint az Evereness vagy a Fekete Zaj. Érzékenyen építkezik, nem kihagyva lépéseket a korai szakaszból, és ahogy fokozatosan felrobbant a fesztiválkultúra Magyarországon, úgy vesztette el gondos léptékét is a film. Ez fájdalmas pontja lehet a fesztiválrajongó nézőnek – vagy a debrecenieknek, hogy kimaradt a Campus Fesztivál –, viszont jó okkal történt.
Struktúra
A film elhivatott egy téma iránt, gondolhatjuk címe és borítója alapján, mégsem egészen a fesztiválokról szól. Ez nem azt jelenti, hogy a film közben van egy-két aljegyzet, amiben teljesen másról kezdenek el beszélni, hanem azt; hogy sokkal inkább az emberekre koncentrál a film, mintsem magára az eseményre. Nem mutatje be a technikai háttért vagy gazdasági szempontokat, hanem a fellépők, szervezők és látogató(k) szemszögéből mesél.
Ez egy roppant rózsaablakos lencse, hiszen emberi kihívásokkal és sorsokkal szembesül a néző, de a fesztiválkultúra árnyoldalával nem
– de ez talán helyes is így, nem oknyomozás a film, vagy egy elkeserítően valóságos szocioriport, hanem egy szerelmes levél a fesztiválkultúrának, és erre a levélre érkező válaszoknak egy gyűjteménye.
A dokumentumfilm bár kihagyott fesztiválokat, amelyek belekerültek, olyan narratív összefüggésben voltak egymással, hogy a néző hajlamos lehet elfelejteni, hogy itt nincs igazi forgatókönyv, és nincs minden képkocka megtervezve. Az angol ezt az eredményt úgy fejezné ki: „They made it look easy”. A narratív struktúrája koherens és átfogó, kiválóan van felépítve a történeti szerkezete. Megismerkedünk a fesztiválok önmaguk által megalkotott, de egymás közötti viszonyában számított identitásukkal és elhivatottságuk dinamikáival. Ki számít mainstreamnek, undergroundnak, niche-nek, magas vagy ponyvakultúrának? A néző – ha nem része ennek a világnak – könnyen érezheti, hogy egy fesztiválkatalógust néz éppen, de a magazinszerűséget a narratíva abszolút megszünteti. A dokumentumfilmet fejezetekre tagolták, amelyek konkrét témákra koncentráltak, és ezek egésze alkot egy tökéletesen kerek történetet, egy idealisztikus és reménnyel töltött nyitott véggel.
A történetet maguk az egyének adják, a megkérdezettek egy szegmense a szervezők, mint például Müller Péter „Sziámi”, Gerendai Károly, Márta István, Schönberger Ádám,
akik elmesélhették ötletük első pillanatát, a kihívásokkal teli megvalósítást és belátást engedtek a fesztivál szervezésének igazán emberi oldalába is. Hallható barátságok megszületése és lezárása, tragédiák, de mester és tanítványi kapcsolat kialakulása egyaránt tematizálódik. Az interjúk, amik a film anyagát képzik, nagyszerű beszélgetések, természetesek és érződik rajtuk a kérdezés vonalvezetése. A válaszok oly közvetlenséggel jönnek át, hogy a vászon hamar jellegét veszti és bevonódik a néző. A beszélgetések és a kérdések struktúrája nem klasszikus interjú, sokkal inkább portré jellegű, amin keresztül valamelyest a néző is megismerkedik egy apró részével a kérdező személyének. Kézenfekvő, de mégis kiemelendő; bármely kérdezett, aki feltűnik a filmben, megkapja a következő témába foglalt fesztivál nevét, és az első gondolatot kell elmondania, ami eszébe jut róla. Nagyszerű színt visz a beszélgetésbe, jól megalapozza a hangulatot a következő témával kapcsolatban, és nagyon intim szelete ez a kérdezett valójának – asszociáció az asszociációból.
A beszélgetések összessége informatív és sokat mesél, de nem hivatalos, inkább egy kocsmai beszélgetés bensőséges hangulatát teremti meg.
Zenéslapok
A film vizuális iránya nagyszerű. A dokumentumfilmek műfajígérete sok ember számára lehet unalmas, de rájuk is gondoltak a készítők. Az alkotásmozgékony, rengeteg vágóképpel, kiválóan ritmizálva beszélgetésekben és azok között.
A snittek és szekvenciák váltakozása izgalmasra és kifejezetten humorosra sikerült.
A megkérdezettek „jópofasága” hatványozódik a vágás segítségével, párhuzamok állnak élesvágások között, Fekete Zajra Everness. A ritmus nem stagnáns, de állandó, kigondoltan halad a film, ami egy ponton kiszámíthatóvá válik. Az elcsigázott nézőt egy pillanat alatt rántják vissza a mini, 2 perces koncertek, kiváló képkivágásokban, közel a fellépőkhöz és kistotálokat is kapunk a közönségről. A kiszámított történetvezetést felrobbantja a hangos zene és a koncertek „zenéslapjai”, az előadók, akik ezt a képeslapot aláírták, olyanok, mint Pogány Induló, Sisi, de a Bagossy Brothers Company vagy a Halott Pénz is enged egy betekintést koncertjébe. A zenét ötvözik „ambient” hanggal, az immerzió pedig ámulatba ejtővé válik ezekben a pillanatokban. Akár több ilyesfajta betoldás is lehetett volna a dokumentumfilmben, nem kárt téve az állandó ritmusban.
Az alkotást rengeteg archív felvétel tarkítja, ami így egy modernkori történelemfilmként hat. Az első fele roppant nosztalgikus, és ez az érzés zökkenőmentesen jött át a vásznon – még az is nosztalgiázott, aki ott sem volt. Ezeket a részeket követve pedig jelenkorunk történéseit mutatja be a cselekmény, tele profizmussal és érdekeségekkel, külön foglalkozva az évek alatti változásokkal és az elüzletiesedéssel.
A fesztiválfelvételek nagyrésze handheld kamerát használ, ami a koncerten ad, viszont a még nem mozgalmas részeknél elvesz.
Kiváló megoldás lett volna, ha a nem cselekménygazdag helyszíni felvételek erősebben komponált, stabil képek mintájára készülnek, és a rávágott – amúgy is jól sikerült – fesztiválsnittek pedig a mozgalmasság hangulatát hoznák be. Tökéletes ellentét alakult volna ki így vizuálisan, és hangsúlyozta volna az ünnepszerűségét és különlegességét egy fesztiválnak.
A megszólaltatottak között előadók is vannak. Amellett, hogy koncertjükből is látható jelenet, az asszociációs kérdéseket ők is megkapták. A fesztiválozó élet miliőjét ezek a kérdések és válaszok teremtik meg, mint például: a Sziget Fesztiválon hova ástátok el a piát, hol másztatok be – és ehhez hasonlók. Beton.Hofi, a Carson Coma, Beck Zoltán, a Margaret Island és több neves előadó vett részt a zenésképeslapok aláírásában. Sajnos csak rövid válaszok – néhányszor csak egy-két szavasak – fértek bele sok interjúféltől, míg mások kifejezetten hosszú válaszblokkokat adtak. Ennek nyílt oka ismeretlen, de kevés jóindulattal megbocsátható, hiszen azok a pár szavas válaszok is olyan jók voltak (és olyan jó helyre voltak vágva), hogy a moziterem nevetésben tört ki tőlük. A hangulatot és minőséget nem rontotta, de felmerült az igény, hogy más „lazább” fellépőktől is látható legyen egy hosszabb, kifejtett válasz.
Fesztiválszezon vége
A dokumentumfilm nagyszerű, elvárással vagy anélkül nekiülve, de valószínűleg minden néző talál benne valamit. Minden, amit látni a vásznon, egyrészt betölt egy romantikus időkapszula szerepet, egy összefoglalót hordoz a rendszerváltozásról és az azt követő évekről, másrészt az újdonság szokatlanságáról is beszél az ex-szocialista országban, feltárja az akkori szabadidőhöz és zenei kultúrához való viszonyulását az embereknek és rendszernek.
Nosztalgia az egekben, az archív felvételek pedig olyanok, mintha egy fesztiválkultúráról szóló egyetemi kurzuson venne részt a néző.
A korszakok bemutatása, bár eljut jelenkorunk napjaihoz, aki része ennek a világnak, az a legvégén is mosolyogva és boldogan emlékszik vissza saját élményeire. Aki nem, annak pedig a szekvenciák, mint mesés varázstükrök nyitnak betekintést egy olyan világba, ahol központban a zene, szabadság, tolerancia, felszabadultság és öröm áll. A megszólalások, az egyének történetei izgalmasak, barátiak és érzelmesek, mint egy távoli rokon meséi, akik a levélhez, egy zenéslapot is csatolnak.
