Nap mint nap kerékpárral közlekedek. Biciklizni egészséges dolog, plusz tök gyorsan oda lehet érni bárhova. Főleg, ha városon belül kanyargok, mert szinte mindenhol van már kerékpárút. Viszont a nagy manőverezgetés közepette feltűnik, hogy az imént még tükörsima aszfalton tekertem, a következő pillanatban meg már az Zemplénben találom magam.
Lehetséges ez, domboldalak és hegycsúcsok az Alföld kellős közepén?
Ugyan! Csak eddig tartott az új aszfaltburkolat. Az előttem álló 100-150 méternyi szakaszon baljós körülmények uralkodnak: mélyre futó szakadékok, foltokban kitüremkedő hegyek és tengelyig érő tavak állják utamat. A természet átvette az uralmat a járda felett! Halált megvető bátorsággal nekiindulok az ismeretlennek. Tudom, hogy nem lesz egyszerű menet, de meg kell próbálnom, különben soha nem érek haza.
Lassan gurulok a hegyek árnyékában, kerülgetve az előttem elterülő hideg vizű tavakat és mély árkokat. Szlalomozásba kezdek, úgy talán egyszerűbb lesz. Sikerült! Átkeltem! Átjutottam minden akadályon! Innen már minden simán fog menni, és mindjárt otthon vagyok.
Csak ekkor döbbenek rá, hogy a következő kanyarnál már maga a járda is elfogy.
