Jászberényi Sándor már majdnem huszonöt éve rúgja mellbe írásaival a „Nyájas Olvasót”, és bár a haditudósító szavaival élve a történetek és a valóság megtévesztő hasonlósága a véletlen műve, a trauma és az erőszak mégis valódi és tapintható műveiben. Kritika a Mindenki másképp gyászol című regényről.
A magyar Hemingway-ként is emlegetett író legutolsó kötete 2023-ban jelent meg, életművének első nagyepikai kötete. Eddig megjelent könyvei során bebizonyította, hogy otthon érzi magát a kisepikában, első novelláskötete, az Az ördög egy fekete kutya nemzetközi siker lett, későbbi kötetei közül a Varjúkirály pedig Líra-díjat nyert. Munkái bebizonyították, hogy jól mozog a novellák világában, melyet itt is felhőtlenül érzékeltet az olvasóval.
Jászberényi regényének összetartó eleme a Lélek legszebb éjszakájából megismert Maros Dániel, aki a prostitúcióba, alkoholba és más tudatmódosító szerekbe menekülő, kiégett fotós archetípusa. A háborúban látott rémképek számára a békében töltött időszak rémképei. A Mindenki másképp gyászol keretét Maros egy ukrajnai tüzérségi támadás miatt szerzett PTSD-je adja, mely miatt bevonul egy szanatóriumba. A foglalkozások során szövegeket kell írnia házi feladat gyanánt, mellyel a már megszokott Jászberényi-stílusú novellákhoz biztosít közeget.
Jászberényi művére épp ezért a regény megnevezés aligha helytálló.
A betétnovellákat egy nagyon rövid szál köti össze, melynek a végén nem igazán érzek igazi kapcsolatot, majd lezárást. Inkább tematikai, érzelmi összefüggéseket véltem felfedezni, mint történetit. Fókusza az összetört ember, aki űzött vadként próbál navigálni az életben. Maros, bár még mindig próbálja magát a morális problémák fölé helyezni, mégis már szembenéz a saját sérüléseivel, töréseivel a novellák során.
A szövegegységek mindegyike a Maros által a háborúban megismert bajtársak, emberek majd később a szanatóriumi betegek történetét meséli el. Az elbeszélések nagy része Magyarországon, Ukrajnában, illetve egy-két visszaemlékezés Egyiptomban játszódik. Van itt rettegés, trauma, pszichés zavar és képzelgés, ám a legizgalmasabb mindig akkor lesz a kötet, amikor a mágikus realizmus és az abszurd határát súrolja a szöveg. Bár ezek már egyszer Az ördög egy fekete kutyában nagyobb hangsúlyt kaptak, mégis jelen van például az ‘Angyal’ című novellában, ahol is a halál angyalának fenyegetései valóban megvalósulnak.
Jászberényi eddigi műveiben nagy hangsúlyt kapott a kultúrák közötti érintkezés, súrlódás. Sokszor kerül elő Maros, mint fehér, felvilágosult, materialista ember archetípusa, aki saját bevallása szerint is csak abban hisz, amit lát, vagy amit meg tud fogni. A sivatagon történő átkelés során és a többi történetben is mindig a babona, a vallás és a képzelgések ellenzője, ezt nem hajlandó átgondolni semmilyen esemény hatására sem, emiatt a mű néha furcsán távolinak, idegennek, néhol már orientalista leírásnak tűnik.
Mindegyik betétként szolgáló novella mellé zenei ajánlást is kap az olvasó, afféle aláfestő zenéket.
Érződik, hogy kísérletezni próbál ezzel a szerző, de nem feltétlen mondható sikeresnek. Bár személy szerint kifejezetten tetszettek a különböző zenei műfajokból kiemelt dalok (Nick Cave ‘O Children’-jével máris megvett kilóra, de megfordul itt Marylin Manson és a Radiohead is), mellyel nyilván keresésre próbál rávenni minket, azonban van, akinek ez frusztrálható lehet, hiszen nem minden esetben tud az olvasó rájönni, hogy mire kéne asszociálnia. Érződik rajta Jászberényi „eretnek” hozzáállása az irodalomhoz, ami nem mindenkinek imponál. Számomra azonban kifejezetten meglepő, izgalmas húzás volt, ami tetszett.
A haditudósító művében egyértelműen a háború lelki nyomorítása, pusztítása kerül most a fókuszba. Maros szavaival élve:
„Ukrajnában éppen egy egész nemzedék nyomorodik meg. Azoknak sem lesz részük normális életben, akik egyébként életben maradnak.”
A mű során a háborúban valamilyen trauma által megnyomorított emberekre eltörtekként referál. A könyvben több karakter is használja ezt a szót így, illetve kiemelik, hogy előbb utóbb mindenki így jár. A háborús trauma, a szexuális erőszak, a gyilkolás, a folyamatos félelem mindenkin nyomot hagy, mindenkit „eltör”.
Erre megoldás a kincugi. Az első fejezetben Dr. Magda, a poszttraumás stressz zavarral küzdő betegek kezelőorvosa a helyzetüket a kincugihoz hasonlítja, mely „Japánban az arannyal ragasztás művészete”. A japánok szerint a megragasztott porcelán a hibáival együtt válik új, szép edénnyé. Jászberényi a borítóra is egy kincugi szobrot tett és minimalista, néhol kicsit talán didaktikus szövegei is ezt a roncstoldásszerű, újjáépítő gyógyulást adják át.
A háborúból visszajött ember megváltozik, de ha sikerül összeraknia magát, akkor a tapasztalatai értékesebbé tehetik. Már ha sikerül összeraknia magát….
Hasonlóan próbálja műveivel Jászberényi áttörni azt a bizonyos nyugati burkot, amely elválasztja a nyugati embert a narancsleves reggelijével a háború borzalmaitól. Az átlagos ember mindig úgy gondol a halálra és a háborúra, mint valamire, ami csak mással történhet meg. Most is, mint mindig, próbál meghökkentő lenni, elérni az olvasó ingerküszöbét. A ‘Vár a Családban Petya’, az ukrán bányászból lett katona a családjáról való meséléssel próbálja megnyugtatni Marost a tüzérségi tűz alatt. Többször is mondja, hogy mindennap beszél velük, egészen a végéig nem sejti az olvasó, hogy a képeken látott emberek mind halottak. Bár ugyan Jászberényi elzárkózik a karaktereitől, mint kitalált szereplők, Maros viselkedéséből mégis érződik a hús-vér referenciális szint, például azon keresztül, ahogy a nyugatiakra utal. Mint ahogy Maros, úgy Jászberényi is próbálja megmutatni a nyugati gondolkodásnak, milyen egyszerűen elállatiasodik az ember.
Ez azonban nem mindig sikerül jól. Maros az elején megemlíti, hogy
„Egyszer egy kritikus azt mondta a könyvemről, hogy nem tudom ábrázolni az erőszakot. […] A feleségem kiszedte a revolveremből a töltényeket. […] Mert arról fantáziáltam, hogy megyek, és ábrázolom neki az erőszakot.”
Hát, sajnos ez néha egy közös pont Jászberényivel. Mind a ‘Bad Trip’, mind pedig a ‘Hosszú Az Út Hazáig’ közhelyekkel dolgozik és néha gyenge leírással: Kivégzett rabok, „sikoltozó” nők, „nagy mészárlás”. Az ‘Ember Is Hús’-ban a fiú halálát az okozza, hogy visszaszalad az elhagyott házba. Ezek a klisék, bár egy háborúban kétség kívül megtörténnek, csökkentik az egyébként nagyon jól ábrázolt dehumanizáló gyűlölet, veszteség és szorongásos betegség által keltett erős hatást.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a ‘Farkasok Között’ és a ‘Konzultáció’ is kifejezetten erős szöveg. Furcsa, de Jászberényi erőszakábrázolása sokkal erősebb eredményt vált ki olyan helyzetekben, amikor ez nem köthető a háborúhoz. Kifejezetten szívszorító, ahogy Maros próbálja elhitetni a fiával, hogy a szomszéd által vert kutya az erdőbe szökött meg, és védelmezi a gondolat elől, miszerint az ember a legnagyobb vadállat. Ugyanígy jól festi le a képzelgésektől felszabadult beteg öngyilkossági kísérletét, ahogy rájön, hogy mit tett. Számomra kifejezetten új perspektívákat mutatott.
Ez a könyv, mint a benne lévő emberek, egy kincugi. Több, kisebb részből próbál egy nagyot alkotni, amely összességében – kisebb hibái ellenére – sikerül. Csak ajánlani tudom. Emlékezteti az olvasót, hogy bár a trauma távolodik, fakul a nyoma, sohasem fog elmúlni, mint ahogy a kincugiból sem tűnik el az arany.
Borítófotó: Déri Múzeum
