Sabrina Carpenter augusztusban megjelent, „Man’s Best Friend” címet viselő nagylemeze már a hivatalos dátum előtt zavart keltett a köztudatban, a sokak szerint provokatív, a feminista törekvéseket jelentősen hátráltató borítóképével. De vajon a vizuális síkon túl képes volt-e Carpenter a zenei dimenziókban is izgalmasat alkotni?
Sabrina Carpenter már a Disney Channel-es idők óta a popkulturális szféra számontartottja; színészi és zenei perszónája is mindig erősen támaszkodott a humorra – azonban a bolondos kislány időközben felnőtt, és sikerült egy szexuálisan túlfűtött, elsősorban pop-, néha kicsit country és retro elemekkel megspékelt white girl musicot gyártó előadóvá válnia.
Zenei megnyilvánulásai legtöbbször férfiakról és/vagy férfiaknak szólnak, de olybá tűnik, hogy ez a fajta male gaze-keresés, mint központi téma, jól áll neki – mert ő egyszerűen ilyen: brutálisan őszinte minden tekintetben, legyen a helyzet éppen az, hogy odavan egy férfiért, vagy épp az ellenkezője (jó példa erre, amikor ex-barátjával, Barry Keoghannel kapcsolatuk alatt közösen forgattak videoklipet, majd a szakítás után ugyanarra a számra már Dolly Parton segítségével hurcolta meg a férfi emlékét – bár ebből ki lehetett volna hagyni Dolly Partont, aki ezzel a kameóval a méltósága mellett valószínűleg a hangjából is veszített).
Sabrina Carpenter viselkedésével, és szerepléseivel azt bizonyítja,, hogy a női függetlenség és önállóság ugyanúgy megnyilvánulhat a férfiakért való esedezésben, vagy éppen a (szépen szólva) kritizálásukban, mint egy független, szingli életet élő nő képében.
Az egyik nem zárja ki a másikat, sőt, talán így képes az idők kezdete óta love-hate kapcsolatban élő nemek között szűkíteni a szakadékot, ha őszinték vagyunk az érzéseinkkel kapcsolatban.
A Man’s Best Friend említett borítója viszont túllőtt a tűrésküszöbön – a férfi lábai előtt heverő nő képe (mellé pedig a „férfi legjobb barátja”cím, ami akár egy kutyára is utalhatna) sokak szerint egy (ön)degradáló viszonyt kapcsol – az egyébként is még bőven kiegyensúlyozatlan – női jogokhoz.
Fennáll azonban a kérdés, hogy nem megint egy őszinte, szörnyen ironikus terméket kapunk-e az énekesnő nagylemezének trackjeiben?
Szexi szakítós sztorik
Az albumot alkotó tizenkét számból legalább kilencen keresztül tisztán lekövethető egy kapcsolat, majd szakítás, végül az utána következő hullámvölgyek folyamata. A korábban single-ként is kihozott indítószám, a ‘Manchild’ valójában egy béna férfitípust állít hallgatója elé (a szám tartalma erősen hajaz a 2024-es ‘Slim Pickins’-re, amiben hasonlóképp az életképtelen, semmirekellő férfiak kerülnek terítékre) – azonban utána fejest ugrunk egy hangzásban és tartalomban is szexi, pörgős, kicsit ‘90-es éveket idéző szintihangokkal fűszerezett dalba: a ‘Tears’ tulajdonképpen olyan dolgokat sorol fel, amik a „bare minimum” kategóriájába tartoznak (például, hogy a férfi elmosogat, vagy képes kommunikálni) – és ezeknél Carpenter szerint nincs is vonzóbb.
Ezek után következik az érzelmi szakadék: öt szám alatt eljön a szakítás, az újra összejövés és megint szakítás,a jóleső bosszú, és végezetül valamiféle félig-megbékélés is.
Ha zeneileg fele ennyire lenne változatos ez az öt szám, az már egy fokkal megnyugtatóbb lenne, mint amit valójában kapunk –
egy-két kivételtől eltekintve, ha a dalokat külön-külön, az album narratív védőburkából kiemelve hallgatjuk, ugyanazokat a sémákat fedezhetjük fel. Smooth szintetizátorok, funky hangzás, néhol a country-hatásért egy kis banjo, és Sabrina suttogó, édeskés éneklése – mindezeket pedig elviszi a hátán az egyszerűségében vicces szövegvilág.
Sosem szerettem, amikor a szöveg jobban lekötött a zenei összetettségnél, de ha itt valamit lehet dicsérni, az talán pont ez. A hallgatás alatt kirajzolódó, csapongó történet igen pontosan képes újraalkotni az olyan szakítások megpróbáltatásait, amikben egyik pillanatban még utálkozunk, majd pedig újra a másik karjai közt találjuk magunkat.
A ‘My Man on Willpower’ az elhidegülő, távolságtartó férfiról beszél, a ‘Sugar Talking’ közvetlenül a szakítás utáni, de még „menthető” helyzetet mutatja be, a ‘We Almost Broke Up Again Last Night’ pedig pontosan arról szól, ami a címe. A Tiktokon is elhíresült ‘Nobody’s Son’-ban már újra szakításról van szó, ám ezúttal úgy tűnik, véglegesen. Végül a kimért bosszúvágy a ‘Never Getting Laid’ soraiban testesül meg. Így kapunk meg egy kerek, bizonyára sokak számára ismerősen csengő, cinikus szövegvilágú történetet.
De a zene nem véletlenül zene, és nem próza – így a dalok szövegei sem képesek megmenteni attól a közhelyes, de valahol mégis igaz állítástól ezt az albumot, miszerint túl gyorsan készült el. A 2024-es Short ’n Sweet még képes volt egy változatosabb tartalmat hozni, pont azért, mert kevésbé ragaszkodott egy narratívaalapú lemezhez.
Ehhez képest a Man’s Best Friend – ami majdnem pontosan egy évvel később jött ki –túlságosan rákoncentrál egy sematikus zenei és történeti image felállítására, ezzel lecsiszolva a kreatív tér lehetőségeit.
Amennyire értékelendő, haegy előadó teljes lazasággal, mindenféle szájbarágás nélkül képes kiállni a saját brandje mellett, pontosan annyira tud unalmas is lenni egy idő után, hogyha ezt nem kíséri valamilyen kreatív zenei újítás.
Ilyen tekintetben talán legjobban a ‘When Did You Get Hot?’ volt képes a saját tartalmát instrumentálisan támogatni – itt hallhatunk egy olyan játékos, mégis kimért hangzást, ami az utólagos sóvárgás jelenségét hivatott bemutatni.
Ezután következik a sorban a ‘Go Go Juice’, ami mintha egy grandiózus tetőpontként akarna funkcionálni, melyben a főhősnőnk visszatér a bulizós (de kissé szomorkás) szingli élethez – ez a vicces, „drunk textinget” mímelő kitérő azonban csak tovább vezet a további három – fölösleges mennyiségű – számhoz. Ezek közül a ‘Don’t Worry I’ll Make You Worry’ még képes is egy végső melankólikus lökést adni a képzeletbeli kapcsolatnak és a lemeznek is, mielőtt az a mélybe zuhanna. Körülbelül itt húznám meg a vonalat, ugyanis a ‘House Tour’-nak (és nem, itt nem egy ház körbejárásáról énekel Sabrina) még egy szavát se tudnám felidézni, az instrumentál pedig kifejezetten idegesítő a maga pörgősségével (ahhoz tudnám hasonlítani, amikor a filmek végén egy megható zárójelenet után a stáblistához valamilyen abszolút nem odaillő, fejhangon énekelt popzenét vágnak be).
És itt következik a ‘Goodbye’ – a végső elköszönés tőlünk, és a kedves férfiegyed(ek)től is.
Szeretném azt mondani, hogy egy kielégítő lezárást kapunk, de ez csak akkor lenne igaz, ha Sabrina Carpenternek az lett volna a feladata, hogy írjon egy olyan számot, amibe az összes ismert ABBA-szám legfontosabb motívumait belepasszírozza – mert ez történt. Persze ez az örömteli trombitás-zongorás-vokálos track, ha csak ennyiként kezeljük, azért sokkal jobb szájízt hagy, mint hogyha a ‘House Tour’ lett volna az utolsó szám. Illetve amellett, hogy Carpenter 4-5 nyelven is elköszön, becsúszik egy „por siempre te amo” is, azaz „örökké szeretlek”, ezzel felülírva minden szitkozódást, elköszönést, esküdözést. Ez a gesztus is inkább az album pozitíviumait erősíti: Sabrina Carpenter őszinte, vicces, és sokszor „leszarom” stílusú szövegei képesek fenntartani az érdeklődést, még akkor is, ha épp az adott zenei összerakottság megkérdőjelezhető. Ehhez társulnak az énekesnő igen magabiztos és önazonos(nak tűnő) szereplései is, amik pozitív példaként szolgálhatnak.
Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek megkérdőjelezhető szélsőségekig elvitt, szexuális töltetű performanszokat kéne adnia, de az önmagunkba vetett erős hit és bizalom mindenképp egy olyan tulajdonság, amiben Sabrináról is példát vehetünk.
A Man’s Best Friend valószínűleg elsősorban nem azon hallgatók kedvence lesz, akik zenei felfrissülésért vagy kreativitásért ülnek le meghallgatni az albumot, hanem azoké, akik épp maguk is a dalokban elmesélt fázisokon esnek vagy estek át: szerelem, fájdalom, bosszú, lezárások, és main character energia.
