Ha az október és Németország találkozik a gondolatainkban, elkerülhetetlen, hogy eszünkbe jusson az Oktoberfest, amit minden évben megrendeznek a német nagyvárosok. A Stuttgarti Volksfest a második legnagyobb “sörfesztivál” az országban, ahol nem csak a korsók koccannak, de a hagyományok is ezt teszik a modern szokásokkal.
Kevés európai város mondhatja el magáról, hogy egyszerre ipari központ, innovációs gócpont és népünnepély színtere. Stuttgart azonban mindhárom: a precizitás, a technológia és az emberi közösség sajátos elegye. A város történetében a Volksfest különleges helyet foglal el. 1818-ban született, amikor I. Vilmos württembergi király és felesége, Katalin orosz nagyhercegnő kezdeményezésére megtartották az első „termésünnepet”. Az esemény célja az volt, hogy a nép hálát adhasson a jó termésért, és együtt ünnepelhessen a nehéz idők után. Ebből az egyszerű gesztusból született az a hagyomány, amely mára az egész régiót mozgásba hozza. A müncheni Oktoberfesthez képest Stuttgartban több a helyi látogató, a családok generációi ülnek egymás mellett a hosszú padokon: a nagypapa ugyanazzal a mosollyal emeli korsóját, mint a kamasz unoka, és a nevetés ugyanúgy visszhangzik a sátrak ponyvája alatt, mint kétszáz éve.
Évente több mint négymillió látogatót vonz ez a háromhetes ünnep és húsz nap alatt egymillió liter sör fogy el – mégis, a valódi ünnep nem a sörben, hanem az emberekben rejlik.
A délutáni órákban már szinte lehetetlen parkolóhelyet találni a környéken. A metrómegállókban népviseletbe öltözött társaságok nevetgélnek, a gyerekek mini-dirndlben futkosnak a szülők lábai között, és mindenki érezhetően egy közös, ünnepi ritmusra hangolódik.
A sörsátrakban a zenekarok fáradhatatlanul játsszák a népszerű dallamokat, a táncoló tömeg pedig úgy hullámzik, mint a korsóban a sör habja. A padokon álló emberek karöltve éneklik a jól ismert refréneket, miközben a pincérlányok magabiztos mozdulatokkal egyensúlyoznak egy tucat üveggel a kezükben. Odakint, a sátrakon túl felkapcsolják a vidámpark fényeit, az óriáskerék, a „Riesenrad” lámpái megvilágítják a sötétedő eget, és tükröződnek a Neckar vizén. Az iparváros megszokott szürkesége ilyenkor színekbe öltözik.
A levegőben édes és sós illatok keverednek. A churros fahéjas aromája összetalálkozik a mustáros kolbász fűszeres illatával, és hirtelen mindenki gyereknek érzi magát. Egy pillanatra elfelejtődik a munka, a rohanás, a hétköznapok súlya, és csak az számít, hogy ott állunk a forgatag közepén. A fesztivál nem csupán a sör és a kolbász ünnepe, hanem valami sokkal mélyebb: egy közösségé, amely újra és újra képes megteremteni az összetartozás érzését.
A Cannstatter Volksfest a sváb identitás tükre is. Stuttgart, amely az autógyártásról, a precizitásról és a technológiai fegyelemről híres, októberben egy másik arcát mutatja. A fesztivál idején előtör a spontaneitás, a nyitottság és a közös öröm.
Az emberek, akik a hétköznapokban a gyárakban, irodákban vagy laborokban dolgoznak, ilyenkor elengedik magukat, és a hagyományos sváb dalok dallamára táncolnak.
A vállalatok szabadságokat osztanak ki, az iskolák tematikus napokat szerveznek, a köztereken söröskorsókat formázó díszek és zászlók jelennek meg. Stuttgart ilyenkor nemcsak ünnepel – átalakul. Az utcák lüktetnek, a parkok zenétől hangosak, és minden ablakban ott tükröződik a város öröme.
Az utóbbi években a Volksfest szervezői tudatosan dolgoznak azon, hogy ez a kétszáz éves hagyomány ne merevedjen puszta folklórrá. A fesztivál mára nemcsak a sörfogyasztásról szól, hanem a fenntarthatóság és a közösségi felelősségvállalás jegyében is megújult. Újrahasznosítható korsókat vezettek be, energiatakarékos sátorvilágítást használnak, és egyre több program hívja fel a figyelmet a környezetvédelemre. A szervezők célja, hogy az ünnep ne csak a múltat idézze, hanem a jövőbe is mutasson, és hidat képezzen a régi sváb hagyományok és az új, soknemzetiségű közösség között. A város lakossága egyre színesebb, a bevándorlók új ízeket, szokásokat és dallamokat hoznak, de a Volksfest terében mindez harmóniává olvad.
A török család, a lengyel diák, a magyar gyári munkás és a német nagymama ugyanazon padnál ülnek, és amikor koccintanak, már nem számít, ki honnan jött – csak az, hogy most együtt ünnepelnek.
A fesztivál gazdasági jelentősége is óriási. Stuttgart gazdasága felélénkül ilyenkor, a vendéglátás, a szállodaipar, a közlekedés és a turizmus minden ágazata részesül a tömegrendezvényből. Becslések szerint több százmillió euró áramlik a város és a régió gazdaságába és több ezer ideiglenes munkahelyet teremtenek a rendezvény idejére.
A pékségek és sörfőzdék számára ez az időszak a legforgalmasabb, gyakran éves bevételük jelentős részét ekkor termelik meg. A helyi gazdaság és a kulturális élet ilyen mértékű összefonódása ritka, mégis itt természetesnek hat:
mintha Stuttgart szíve egyszerre dobogna a gyárak és a sörsátrak ritmusára.
Amikor a fesztivál véget ér, a Wasen mezője lassan elcsendesedik. A zene elhalkul, a fények kihunynak, és csak a fűrészpor illata marad a levegőben. A sátrak helyén nyomok maradnak: sörfoltok, papírfecnik, széttaposott konfetti és egy-egy elfelejtett műanyag pohár, amelyek mind egy-egy történetet őriznek. Néhány nap múlva a forgalom újra megszokott mederbe terelődik, a gyárak kéményei ismét füstölnek, az utcákon újra a rohanás uralkodik, de a fesztivál hangulata ott marad minden stuttgarti szívében.
A helyiek számára ez a három hét többet jelent, mint egy rendezvény: ez a közösség pillanata, amikor a város nem csupán működik, hanem él is. Az Oktoberfest minden évben emlékeztet arra, hogy a hagyomány nem a múlt poros tárgya, hanem valami élő, ami újra megszületik, valahányszor az emberek együtt énekelnek, nevetnek és koccintanak. Stuttgart ősszel nemcsak a sört, hanem az összetartozást is csapra veri – és ez az, amiért évről évre újra visszatérnek ide mindazok, akik egyszer már megtapasztalták, milyen, amikor egy város egész lelke habzik, mint egy frissen csapolt korsó teteje.
Fotók: Petrohai Kristóf
