A horror műfaja gyakran egy könnyed, ugyanakkor felejthető szórakozást jelenthet. Kapunk egy misztikus gonoszt, sablonos főszereplőket, akik úgyis meghalnak, majd néhány öncélú ijesztgetést és véres jelenetet, ami kicsit felemeli vérnyomásunkat. Ezen elemek évtizedek óta az olcsó horrorfilmek gerincét képzik, azonban aki másra vágyik, annak jó választást lehet a Danny Philippou és Michael Philippou által rendezett Hozd vissza őt, ami annyira horror, amennyire dráma is.
A film főszereplői a vak Piper és mostohabátyja, Andy. Viszont, mivel ők testvérekként hivatkoznak egymásra, én is így fogok tenni. A történet elején holtan találják apjukat a zuhanyzóban, árvaként pedig a kissé furcsa Laurához kerülnek, aki nagyon bizalmasan viselkedik velük. A háznál van egy másik befogadott néma gyermek is, Ollie. Andyről megtudjuk, hogy mostohaapjuk titokban verte őt, húgát viszont szerette. Az ebből fakadó irigységből, 8 éves korában Andy megütötte Pipert, amit nagyon megbánt. Azóta mindentől óvja testvérét, ha kell hazudik, mert amit nem tud és nem lát, az nem fájhat neki, így nem tud apja bűneiről sem.
A történet során Laura mindent megtesz, hogy Andy ellen fordítsa Pipert, a fiú traumáit kihasználva és bajba keverve őt, hogy megtarthassa a lányt. Laura terve, hogy egy archív kazettán látott kannibál rituálé alapján feltámassza halott lányát Piper testében, a rituálé eszköze pedig a valamiféle emberfeletti által megszállt Ollie lenne.
A film nagyban fókuszál a karakterekre, a testvérek közötti kapcsolatra, valamint Andy és Laura traumáira. A testvérpárt alakító Billy Barratt (Andy) és Sora Wong (Piper) közti kapcsolat valósághű, karaktereik pedig kellően mélyek ahhoz, hogy őszintén aggódni tudjunk értük. Főleg Piper iránt, akit könnyű átverni vaksága miatt. Az ő esetében jól bemutatják, hogy egy vak gyermek mennyire kiszolgáltatott lehet. Számomra nagyon maradandó volt a magát bűntudattal emésztő, testvérét a fájdalmas igazságtól is megvédő Andy, a lányát elvesztő és minden áron visszahozni vágyó (innen a cím is) Laura, aki maga is elmondja, nem tudta elfogadni lánya halálát.
Később pedig megláthatjuk, milyen szörnyűségeket hajlandó elkövetni a kétségbeesett anya.
A helyzet átéléséhez sokat hozzátesznek Laura emlékképei lányáról. Amikor nem a rituálékat nézi tévéjén, hanem régi felvételeket Cathyről. Ilyenkor láthatjuk a benne maradt emberséget, ami szemben áll gonosz tetteivel. Ez a kettősség pedig meghatározó a film végén is. Az őt játszó Sally Hawkins nagyon hitelesen is alakított, a film feszültségében meghatározó a gyanúsan kedves, zavart nő jelenléte. Motivációja pedig bizonyos értelemben logikus. Megrögzött célja, hogy visszakapja lányát, így a karakter hitelesnek érződik, és a film után valóban elgondolkozik a néző; mennyi mindent égethet fel az ember olyasvalakiért, akit a mindennél jobban szeret? Pontosan úgy, mint a The Last of Us első évadának végén, mikor Joel feláldozza a világ megmentésének esélyét, csakhogy Ellie-t megmentse. Vagy a való életben is, mikor egy férfi 10000 Eurót fizetett egy babáért, akit gyermekének vélt.
Mi történik amikor a szeretet felülír mindent, amit az erkölcsről tudunk?
Mindenképp elgondolkodtató kulcskérdése a filmnek, mivel ez minden szörnyűség forrása, így mondhatni a mű szerint további tragédia, mindaddig, amíg el nem fogadjuk az élet fájdalmas körforgását. A filmben a horror nem a sztori fő eleme, nem azon van a fókusz, hogy miért működik ez a rituálé, vagy mi az archív felvételek eredete, hogy ki ez az emberfeletti erő. Látszólag Laura is csak annyit tud, amennyi ezekből a kazettákból kiderülhetett. A film az anya és a testvérek testi, lelki szenvedéséről szól, amihez a véres jelenetek eszközként szolgálnak, hogy többszörösére növeljék a feszültséget, valamint a tétet. Úgy, ahogy a filmben a kannibalizmus a feltámasztás eszköze, a horror a dráma eszköze, ez pedig a történet végére nyer értelmet. Ez a sztori és a feszültség lassabb építkezésének köszönhető, emiatt az első egy órában időt kell adni a filmnek, mivel ekkor mélyülünk el a karakterekben.
Ezután azonban olyan véres, gyomorforgató jelenetek következnek, amiket sosem fogunk elfelejteni, így a borzongást kedvelőknek ez valódi csemege lehet. Idejét sem tudom, mikor fordultam el utoljára egy film közben, de a Hozd vissza őt néhány jelenete olyan nehezen viselhető, hogy alig bírtam végignézni.
Bár ez érthető egy horrorfilmben, de itt a gore olyan erősre sikerült, hogy gyengébb idegzetűeknek érdemes lehet mérlegelni.
Összességében a film látványára nem lehet panasz, a kazettás felvételek is maradandók lettek, legrosszabb rémálmainkban sem képzelnénk azt, amit ebben a filmben láthatunk, de még egyszer kiemelném, ezen jelenetek nem öncélúak, hozzátartoznak a történethez.
A film fő helyszíne, Laura háza jól mutatja a nő szétesett életét, az eredetileg nagy és szép ház árnyéka régi önmagának, koszos és megöregedett, érezni benne az ürességet. A kamera a történettel együtt a szereplőkre fókuszál, ahogy azt várni lehet. Látványos megoldás, amikor forgatják a kamerát, valahányszor megjelenik a rituáléhoz szükséges, titokzatos kör motívum. Erre például nem kapunk pontos magyarázatot, hogyan működik, mintha Laura ezzel irányítaná a megszállott Olliet, de a film nem szolgálja ki kíváncsiságunkat, nem erre koncentrál.
A zenék többsége kevésbé volt emlékezetes, de nem is lógott ki a hangulatból. Így jobb, mint az általános horrorfilmekben megszokott, kezdetben hangos, majd az ijesztgetés előtt drámaian elhalkuló magas hangok. A finálé hatásában viszont kulcsfontosságúvá válik a zene, egyszerűen illik a feszültséghez, majd a csattanóhoz is. Segített abban, hogy a vége igazán megható legyen, és ez a lényeg.
A Hozd vissza őt egy megindító, elgondolkodtató dráma gyászról, gyermekkori traumákról és megérthető, emberi karakterekről.
Nem egy szimpla ijesztgetős fantasy a moziban, ami régen még jó móka volt, de már annyiszor láttuk, hogy kezd elég lenni belőle. A Hozd vissza őt a remek írás eredménye, olyan időkben, amikor forgatókönyvírás minősége finoman szólva is kétes.
