Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a nemzeti színű mez alatt nem gépalkatrészek, hanem érző idegek dolgoznak. Mikor a sportoló rajtvonalhoz áll, egy egész ország várja tőle a csodát. A nyomás elképesztő, a hibázás pedig végzetes lehet. A világklasszis sportolókat nemcsak az izomzatuk különbözteti meg az átlagembertől, hanem az is, hogy mit kezdenek a félelemmel. Hagyják, hogy megbénítsa őket, vagy megtanulják üzemanyagként használni azt? A rövidpályás gyorskorcsolya őrült tempójában, ahol nincs idő gondolkodni, ez a képesség élet-halál kérdése. Jászapáti Petra, olimpiai bronzérmes és Európa-bajnok sportolónk beavat minket abba a történetbe, amely túlmutat a sporton: egyetemes lecke arról, hogyan találjuk meg a kontrollt a káoszban, és hogyan építkezzünk a legmélyebb hullámvölgyekből is. Mert ahogy ő mondja: a felkészültség nem a testnél kezdődik.
Napjaink sporteseményeinek világában, ahol tizedmásodpercek döntenek sorsokról, és ahol a nézők a fizikai teljesítmény emberfeletti határait ünneplik, évtizedekig létezett egy láthatatlan fal. Emögött zajlottak azok a belső csaták, amelyekről nem beszéltek eleget: a szorongás, a kétségek, a megfelelési kényszer és a sérülések utáni sötét órák küzdelmei.
A sport sokáig a sebezhetetlenség mítoszára épült, ahol az atléta gép, az érzelem pedig gyengeség.
Az elmúlt években azonban – néhány bátor világsztár sportoló őszinteségének köszönhetően – repedések keletkeztek ezen a falon. Ma már kezdjük érteni, hogy az olimpiai érmek nemcsak az izomrostok kirobbanó erejében, hanem az idegrendszer stabilitásában és a lélek teherbíró képességében is állnak. Ebben az új, őszintébb korszakban különösen értékesek azok a történetek, amelyek manír nélkül engednek bepillantást a profi sportolók mentális műhelyébe. Jászapáti Petra pályafutása pontosan ilyen; egy eleven látlelet arról, hogyan kovácsolódik a mentális erő a jég hátán.
Hogy megértsük Petra történetét, először ismernünk kell a közeget, amelyben létezik, hiszen a környezet formálja a harcost. A rövidpályás gyorskorcsolya – a short track – nem a magányos hosszútávfutók meditatív sportja, ahol az ember csak az órával versenyez. Ez a jégre vitt káosz és kontroll állandó, feszült tánca.
Képzeljünk el egy több mint 110 méteres ovális pályát, ahol a versenyzők akár 50 km/órás sebességgel is száguldanak, test a test ellen, sávok és védvonalak nélkül.
Egyetlen apró billenés, egy rivális könyöke vagy egy milliméternyi jéghiba pillanatok alatt döntheti romba a rengeteg felkészülést. A fizikai nyomás mellett a mentális prés is jelentős, hiszen a futamok közötti idő olykor csupán percekben mérhető. Nincs helye a kudarc feletti hosszas gyásznak, ahogy a győzelem mámorának sem; a versenyzőnek képesnek kell lennie a másodperc tört része alatt váltani, tiszta lappal indulni, és újra a maximumot nyújtani. Ebben a darálóban a mentális stabilitás nem csupán előny, hanem a túlélés alapfeltétele.
Amikor Jászapáti Petra a sport által tanult legfontosabb leckékről beszél, elsőként nem a gyorsaságot vagy az erőt említi, hanem egy olyan kifejezést, amely az élet minden területén aranyat ér – a rugalmasságot. Ez nála nem valamiféle elvont fogalom, hanem a mindennapi munka része: az a gyakorlati képesség, mely biztosítja, hogy amikor a dolgok nem a terv szerint alakulnak, ne törjön meg, hanem azonnal idomuljon a megváltozott helyzethez. Ahogy ő fogalmaz: „Az évek alatt nagyon sok mindenre megtanított a sport, mint például a rugalmasságra, hogy az új szituációkhoz minél hamarabb tudjak alkalmazkodni. A kitartásra, hogy legyen egy időszak nehezebb vagy könnyebb, mindig igyekezzek a napjaimból a lehető legjobbat kihozni. Vagy a stressztűrésre.” Ez a fajta mentális gyorsaság a modern élsportoló legfontosabb fegyvere. Azt jelenti, hogy a nehézség nem akadály, hanem egy megoldandó feladat, a váratlan helyzet pedig nem katasztrófa, hanem újratervezési lehetőség.
Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a profik nem izgulnak, hogy az idegrendszerüket más anyagból gyúrták. Petra története cáfolja ezt, és egyben meg is mutatja a megoldást. Az izgalom, a verseny előtti feszültség nála is jelen van, ám ő nem elnyomni akarja ezt az érzést, hanem átkeretezni. A szorongást, ami megbénítaná, tudatos munkával „adrenalinlöketre” cseréli. De hogyan lehet ezt elérni, amikor egy ország figyeli minden mozdulatát? A válasz a fókusz áthelyezésében rejlik. A sportpszichológia egyik alaptétele, hogy az eredményorientált gondolkodás – például a „nyernem kell” görcse – szorongást szül, mert az eredmény sosem csak rajtunk múlik. Ezzel szemben a folyamatorientált gondolkodás a felkészülésre koncentrál. Petra ezt a stratégiát tökélyre fejlesztette:
„Számomra a felkészültség a cél, hogy amikor már a jégre lépek, akkor kijelenthessem, hogy mindent megtettem azért, hogy aznap a legjobb formámban legyek.”
Ez a mondat a mentális páncélja. Ha a lelkiismeret tiszta, ha a munka „el van végezve” – legyen szó edzésről, regenerációról vagy étkezésről –, a verseny kimenetelétől való félelem megszelídül, és átveszi a helyét a bizonyosság.
Ez a tudatosság azonban nem a véletlen műve és nem is magányos harc eredménye. Petra több mint tíz éve dolgozik sportpszichológussal, ami jól mutatja, hogy az élsportban a mentális tréning ma már ugyanolyan fontosságú, mint a konditermi edzések. A szakemberrel való közös munka során olyan stratégiákat fejlesztettek ki, amelyek a legkritikusabb pillanatokban is működnek. Ilyen például a „reset gomb” technikája. A short track őrült tempójában, ahol egy esés vagy egy kizárás után szinte azonnal újra jégre kell lépni, az érzelmi szabályozás kulcskérdés. Nincs idő dühöngeni, sem sajnálni magunkat. A mentális reset gomb megnyomása azt jelenti, hogy a sportoló képes maga mögött hagyni az előző futam érzelmi terhét – legyen az eufória vagy csalódottság –, és tiszta fókusszal fordulni a következő feladat felé. Ahogy ő mondja, a mélypontok elemzése fontos a fejlődéshez, de a verseny hevében a gyors túllépés a kulcs. Ez a fajta érzelmi fegyelem különbözteti meg a jó versenyzőt a klasszistól, aki képes a káosz közepén is megtalálni a belső csendet.
Ám az igazi próbatétel nem a verseny hevében, hanem a nyomasztó csendben érkezik el. A sportolói lét egyik legsötétebb árnyéka a sérülés vagy a betegség miatti kényszerpihenő. Ilyenkor a test, amely addig az önkifejezés és a siker eszköze volt, hirtelen korláttá válik. Petra a közelmúltban megtapasztalta ezt a mélységet: a 2023/24-es szezon betegség miatti kihagyása, majd az idei súlyos térdsérülés rehabilitációja komoly identitásválsággal fenyegetett. A kontrollvesztés érzése ilyenkor bénítóbb lehet, mint a fizikai fájdalom. Aki addig minden percét uralta napjainak, most kiszolgáltatottá válik a testi gyógyulás lassú, sokszor láthatatlan folyamatának.
„A türelem volt a legnehezebb számomra. Bármennyit gyógytornázok és regenerálódok, vannak dolgok, amiket nem tudok felgyorsítani” – vallott őszintén a rehabilitáció legnehezebb aspektusáról.
Ebben a kiszolgáltatott helyzetben válik életmentővé az a felismerés, hogy szigorú különbséget kell tenni aközött, amit tudunk befolyásolni, és aközött, amit nem. Ez nem bonyolult tudomány, hanem a túlélés záloga. Petra hamar rájött, hogy teljesen felesleges olyanokon rágódnia, melyekre nincs ráhatása – mint az időjárás, mások döntései, vagy éppen a gyógyulás biológiai ideje. Helyette minden energiáját abba fektette, amit ő irányíthatott: a hozzáállásába és a munkába. Amikor a lába nem engedte a jégre, az elméjét edzette: régi versenyvideókat elemzett, taktikát csiszolt, mentálisan szállt harcba. „Addig, amíg beteg voltam, próbáltam valami hasznossal tölteni az időmet, ami később segítheti a versenyzésemet” – mondta.
A sportolói karrier azonban borotvaélen táncol, és veszélyes, ha valaki kizárólag a teljesítményére építi az önértékelését. Petra bölcsessége abban is megmutatkozik, hogy felismerte a „több lábon állás” fontosságát. A magánélet és a sport egyensúlya nála nem üres frázis, hanem védőháló. Az, hogy az ELTE germanisztika szakán diplomát szerzett, és hogy stabil családi háttérrel rendelkezik, megteremti azt a biztonságot, mely nélkül a versenysport nyomása elviselhetetlen lenne. A tudat, hogy férje és családja nem az érmekért, hanem önmagáért szereti, és hogy a pihenőidőt velük töltheti, leveszi a válláról azt a terhet, hogy a szeretetért kelljen küzdenie a pályán.
Ez a fajta tudatosság, azaz a sport és a civil élet, a tanulás összeegyeztetése ma már szerencsére nem csupán egyéni ambíció kérdése, hanem rendszerszintű törekvés is a hazai élsportban. A Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) például a „Kettőskarrier-program” keretében igyekszik támogatni a sportolókat abban, hogy a versenyzés mellett a jövőjüket is építhessék, ne kelljen választaniuk a tanulás és a sport között. Az ilyen és ehhez hasonló programok felismerik, hogy a sportoló emberi mivolta nem választható el a teljesítményétől, ezért a szakmai segítség mellett mentális támogatást is kínálnak. A lehetőség pedig nem csak papíron létezik: a programnak köszönhetően jelenleg is 26 sportoló veszi igénybe aktívan a pszichológiai tanácsadást. Bár a szám elsőre nem tűnhet nagynak, mégis fontos jelzés: azt mutatja, hogy a rendszer működik, és van egy réteg, amely már meri és tudja is használni a professzionális segítséget. A statisztika is alátámasztja, amit Petra példája mutat: a stabil lelki háttér és a „B-terv” építése nem elveszi a fókuszt a sportról, hanem éppen ellenkezőleg, megteremti a nyugodt felkészülés feltételeit.
A stabilitáshoz a magánéleten túl a szakmai és a támogatói közeg lojalitása is elengedhetetlen. A sportoló számára általában a legnagyobb félelem, hogy amennyiben lesérül, légüres térbe kerül. Petra esetében azonban ez a félelem alaptalannak bizonyult. Kiemeli a Magyar Országos Korcsolyázó Szövetség (MOKSZ) szerepét, mely mindenben mellette áll, és hálával beszél arról, hogy a partnerei a legnehezebb időkben is kitartottak. „Óriási segítség és megtiszteltetés számomra, hogy a VISA mint támogató a sérülésem ellenére sem lépett ki mögülem” – fogalmaz. Ezek a gesztusok, a bizalom, hogy a szponzorok nemcsak a sikert, hanem a küzdő embert is támogatják, megadják azt a plusz erőt, ami a visszatéréshez szükséges.
A biztos háttér segít abban is, hogy a sportoló kizárja a külvilág sokszor kíméletlen zaját. A modern versenyző élete ugyanis ma már a közösségi média arénájában is zajlik, ahol a dicséret és a kritika egyformán hangos. Petra tudatosan szűri ezt a közeget.
„Olyan emberekkel vettem körül magamat, akiknek a véleménye számít, így nem kell foglalkoznom azzal, hogy mások mit gondolnak”
– mondja, rávilágítva arra, hogy a belső béke kulcsa a vélemények kizárása és a saját célokra való fókuszálás.
Ma már nem tabu ezekről a kérdésekről beszélni. Petra kiemeli Simone Biles példáját, aki a tokiói olimpián tette meg az elképzelhetetlent. A rendkívül tehetséges tornász, akitől mindenki aranyesőt várt, a csapatdöntő közepén lépett vissza. Nem törött csont vagy szakadt szalag miatt, hanem egy láthatatlan, de életveszélyes jelenség, a „twisties” miatt – amikor a tornász a levegőben elveszíti a térérzékelését. Biles döntése, hogy a biztos érem helyett a testi és lelki épségét választja, globális sokkot okozott, de lavinát is indított.
Azzal, hogy egy szupersztár ki merte mondani: „nem vagyok jól, meg kell védenem magam”, legitimálta a sportolók jogát a gyengeséghez és a segítségkéréshez.
Ez a bátorság adott löketet annak a folyamatnak, aminek köszönhetően ma már Petra és generációja is nyíltabban mer beszélni a mentális egészségről. Az üzenet egyértelmű: a jóllét – legyen az testi vagy lelki – mindig előbbre való, mint a dicsőség, és a kudarc nem a végállomás, hanem a tanulási folyamat része.
Petra tapasztalatait és megszerzett tudását nem őrzi meg magának. Mivel ő is végigjárta a ranglétrát, pontosan tudja, milyen kétségekkel küzd egy pályakezdő atléta. A fiatal sportolóknak szóló üzenete a realitás talaján áll: a sport nem egy tündérmese, ahol mindig minden sikerül, hanem egy véget nem érő fejlődési folyamat. „Azt mondanám nekik, hogy a sikerek és a kudarcok a sport (és az élet) részei” – hangsúlyozza. A legfontosabb tanácsa a fókusz áthelyezésére vonatkozik: ne az eredménytől tegyék függővé az önbecsülésüket, hanem az elvégzett munkától. „Nem az a lényeg, hogy valami sikerült-e vagy sem, hanem az, hogy megtett-e mindent azért, hogy az edzésre vagy a versenyre a legjobb felkészültségben érkezzen.” Emellett a célkitűzések erejére hívja fel a figyelmet, amelyek segítenek a motiváció fenntartásában, és arra, hogy az érzéseket nem elnyomni, hanem kezelni kell: „Az érzelmek jönni fognak, a kérdés az, hogy hogyan reagálsz rájuk.”
Jászapáti Petra története tulajdonképpen nem a korcsolyázásról szól, hanem az emberi küzdelem természetéről. Arról, hogy a fejlődés nem egy lineáris emelkedés, hanem hegyek és völgyek sorozata.
A fiatal sportolóknak és nekünk, hétköznapi embereknek is azt tanítja: a cél nem a tökéletesség, hanem a felkészültség és a jelenlét.
Hogy a legnehezebb időkben a türelem és a helyzet kontrollálható aspektusaira való fókuszálás a legerősebb fegyverünk. És legfőképpen azt, hogy az élet ciklikus – a mélypontok éppúgy a történet részei, mint a csúcsok. Petra egyszerű, de végtelenül igaz záró gondolata szerint, melynél pontosabban semmilyen sportpszichológiai tanulmány nem fogalmazhatna: „Minden hepe után jön egy hupa.”
Képek: Tianfoto, ISU, HUNSKATE
