A magyar irodalmi és művészeti közélet egyszerre látszik pezsgő, aktív terepnek és működésképtelen, segítségért kiáltó szcénának. Míg a kortárs próza rendkívül élénk, a kritikai diskurzusok, a folyóiratok, a kulturális újságírás és a líra messze nem élveznek elegendő figyelmet és anyagi támogatást. Miben gyökereznek az iparág problémái? Hogyan alkalmazkodhatnak a válságos helyzethez a kultúrában tevékenykedők? Riportom Szekeres Dóra a Litera irodalmi portál szerkesztője, valamint Borsik Miklós költő gondolatainak közvetítésével igyekszik választ találni a kérdésekre.
A magyar kortárs irodalom súlyos paradoxonja, hogy míg a szerzők, szerkesztők és műhelyek aktivitása alapján a színtér termékenynek és működőképesnek tűnik, gazdasági háttere meglehetősen bizonytalan. Ahogy a kulturális intézmények, úgy az alkotók is érzik: a rendszer hosszú ideje nem képes fenntartani önmagát. Szekeres Dóra szerint a jelenlegi helyzet okának megtalálásához jó néhány évtizedet kellene visszamennünk az időben, ugyanis a kultúripart utoljára a múlt században finanszírozták kellően, de még a kétezres évek elején is jobban működött, mint ma. Akkoriban könnyebb volt kapcsolatok révén, „organikusan” bekerülni a szakmába, ráadásul a blogkultúra népszerűsége is új tereket nyitott a lelkes pályakezdők előtt, jelenleg azonban ezzel ellentétes folyamat zajlik: bár a szerkesztőségek professzionalizálódtak, szervezettebben működnek, nehezebb az irodalom kulturális iparágában érvényesülni – ennek oka nem a műhelyek nyitottságának hiánya, hanem a beszűkült anyagi lehetőségek.
„Kevesen mondhatják el, hogy ez az egy kenyérkereső állásuk van.”
„A Litera szerkesztői például kivétel nélkül több lábon állnak – máshová is szerkesztenek, szerveznek, szépirodalmat publikálnak, egyetemen oktatnak…” – nyilatkozta a szerkesztő.
A probléma forrása véletlenül sem a munkaerő képzettségében, hanem a finanszírozási válságban keresendő. „Nincs nagy állami támogatás, sem tisztán átlátható keretrendszer. A pályázatból nyert pénz nem mindig érkezik meg időben, és az összegek is egyre kisebbek” – fogalmaz Szekeres. Világos tehát, hogy az ágazat kedvezőtlen működése a szakemberek helyzetét, így az irodalmi színtér egészét veszélyezteti, hiszen, ha a juttatás késik vagy csökken, a megélhetés is bizonytalanná válik.
Az alkotók személyes tapasztalatai plasztikusan ábrázolják a kortárs irodalmi közélet helyzetét. Borsik Miklós a pandémia ideje alatt ételfutárként dolgozott, hogy fenn tudja tartani magát. Bár akkori helyzete egyáltalán nem mondható ideálisnak, úgy érzi, társaihoz képest kedvezőbb szituációban találta magát.
„A négyzetméterárak alakulása pályaorientáció. Én például szerencsés karikatúra voltam a lakhatási válság közelségében. 2020 és ’22 között lazán (fotózva, jegyzetelve) futárkodtam, de ha albérletet kellett volna fizetnem, gyorsabban és okosabban biciklizek. Akkor lehet, meg sem születik a Futárlíra, mert több kiszállítást végzek, mielőtt hazatekernék a garzonomba, ahol versírás helyett alszom” – mesélte. A szerkesztő és a lírikus nézőpontja különböző, véleményeik mégis hasonló következtetésekhez vezetnek:
a magyar kultúripar válsága érezhető, ennek terhét pedig azon szereplők viselik, akik elkötelezettek hivatásuk iránt.
A kulturális térben való tevékenykedés nagy része láthatatlan, világít rá Szekeres, hangsúlyozva, hogy egy szerkesztő életében nem beszélhetünk nyolcórás munkanapról. Egy-egy írás megszületése rengeteg olvasást, kutatást, szerzőkkel történő egyeztetést, vagyis fizetetlen túlórát igényel. Azt is fontos szem előtt tartani, hogy az alkotás általában nem lineáris folyamat, így nem rendelhető alá a piaci termelékenység logikájának. Az ihlet hiányából pedig egyenesen következik a bevételkiesés is. Ilyen körülmények között nehéz elhivatottnak maradni, mégis úgy tűnik, sokan képesek rá – sőt elsősorban az elkötelezettség adja a szakmában maradáshoz szükséges erőt.
Borsik szerint az alkotóműhelyek, például a Fiatal Írók Szövetsége vagy a szegedi Törzsasztal által szervezett líraműhely ebből a szempontból kulcsfontosságú, hiszen a jelenlévők segíthetik egymást ötleteik megvalósításában. Hasonló rendezvényeken szó esik a kreatív ipar válságos helyzetéről is, de a költő szerint a problémákkal a pályakezdők is tisztában vannak, és gyakran ironizálva közelítik meg a témát: „A fiatal tehetségek a sumákoláson mosolyognának, mert szinte közfelfogás, amit el kéne rejteni előlük. Ráadásul Csokonai címadásától kezdve – »Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon« – különböző hagyományai is vannak annak, hogy az irodalom témája-tárgya lesz a hozzá tartozó gyakorlatok ellentmondásossága. Vagy hogy ez a szakma több szempontból határeset”.
Részben ezen problémák orvoslására, valamint a fiatal művészek felemelésére szolgált a 2017-ben induló Független Mentorhálózat, mely kezdeményezést a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. részére megállapított, aránytalanul magas anyagi támogatás hívta létre. A programhoz csatlakozó írók, költők, drámaírók önkéntes alapon konzultáltak 17 és 30 év közötti mentoráltjaikkal annak reményében, hogy segítségük kompenzálhat az egyenlőtlen juttatások miatt. A kezdeményezésbe számos ismert művész, köztük Grecsó Krisztián, Závada Péter és Áfra János is csatlakozott, a program működése azonban nem bizonyult hosszú életűnek – a szervezők 2019 óta passzívak az induláskor aktívan működő Facebook-oldalukon.
A leendő lírikusoknak szüksége van egy támogató közegre, hiszen versírásból manapság sem egyszerű megélni. A líra a magyar irodalom egyik legszebb és leghagyományosabb műneme, mégis az utóbbi évtizedekben látszólag perifériára szorult. Presztízse magas, könyvpiaci esélyei azonban alacsonyak. Borsik találó megfogalmazása szerint
„előfordul, hogy az, aki verseskötettel debütálna és az, aki a könyvkiadót képviseli, megsajnálják egymást”.
„Az előbbi megértő, amiért az utóbbinak eladhatóságra kell törekedni; az utóbbi együttérez, mert a szerző (vagy maga a költészet?) megérdemelné a hátszelet…” A próza talán láthatóbb, bár ez sem garantálja a sikert, hiszen a piacot nem feltétlenül az irodalmi minőség és a kritikai siker, sokkal inkább a fogyasztói figyelem mintájának követése mozgatja. Szekeres Dóra szerint a változás e tekintetben gyors és radikális: „Teljesen mást olvasnak az emberek, mint tíz éve, és ezt minden sajtóterméknek követnie kell”. Ennek következtében a folyóirat-kultúra visszaesett, a kritika szerepe szűkült, az online terek dominanciája pedig nem kedvez a hosszabb szövegeknek. A kultúrafogyasztási szokások erőteljes változásán túl sokan a külföldi szerzők hazai térnyerését is fenyegetésként élik meg, Borsik azonban nem lát ebben veszélyt. Szerinte a külföldi művek beépülnek a magyar irodalom gépezetébe (bár amit a világlírából lefordítanak, néha alig látszik), a probléma innen nézve nem a nemzetközi versenyben, hanem a hazai infrastruktúra hiányosságaiban gyökerezik.
A kulturális szférában végzett munka állandó és nyomasztó kísérője a bizonytalanság. Elsősorban azért, mert nem létezik széles körben elfogadott megegyezés azzal kapcsolatban, hogy kinek a feladata eltartani az iparágat. Vajon állami kötelesség a kultúra biztonságos működésének garantálása, vagy a fogyasztók felelnek ezért? A kérdés továbbra is megválaszolatlan.
A magyar kultúrpolitika jelenleg az úgynevezett „architect model” szerint működik. Ami azt jelenti, hogy az állam aktív szerepet vállal a kultúra fenntartásában és finanszírozásában tekintettel arra, hogy a piac és a magánbefektetések önmagukban nem elegendőek a működéshez, az anyagi támogatás jelenléte azonban egy tavalyi cikk felütéséből ítélve a folyóiratok esetében nem érzékelhető. „Súlyos veszélybe került a magyar nyelvű folyóiratok fennmaradása, miután a kormány évi 1 milliárd 800 millió forintos többlettámogatást vett el a szcénától. A Jelenkor főszerkesztője szerint ez a döntés az amúgy is alulfinanszírozott folyóirat megjelenését teszi kétségessé. Az Alföld esetében a támogatás híján nagyon nehéz lesz. A marosvásárhelyi Látó főszerkesztője szerint, ha a támogató valóban megkérdezné, mire van szükségük, akkor »feleannyiba sem kerülnénk nekik«. Demeter Szilárd, a Magyar Kultúráért Alapítvány elnöke pedig azt mondta, 2024-ben az egyharmadát sem kapták meg azoknak a forrásoknak, amelyeket a kormány határozatban rögzített” – írta az Index.hu.
A kulturális folyóiratok, melyek egykor a kritikai diskurzusok legfőbb színtereként szolgáltak, mára sok esetben a megszűnés szélén állnak. A pályázati rendszer bizonytalan működése tovább nehezíti a helyzetet – a csökkenő támogatási keretek és átláthatatlan döntéshozatal olyan környezetet teremt, ahol mind szakemberként, mind alkotóként szinte lehetetlen előre tervezni. A szépirodalmat publikálók számára a díjakkal járó pénzösszegek adhatnak némi biztonságérzetet, de Borsik Miklós szerint hosszú távon nem elegendőek a boldoguláshoz.
„[A díjak] biztosítótűre hasonlítanak, amivel kétszer is megszúrom magam. Először, amikor végignézek a Füst-díjazottak névsorán, és furcsa, hogy megkaptam, amit a Csirkefej vagy A halál kilovagolt Perzsiából szerzője.”
„Másodszor amikor elfogy a pénz. Egyébként a díjak úgy hatnak, mint a hullámmedence ki-be kapcsolgatása. Emelgetik a neveket, kérdés, ki milyen szögből néz a vízre. Később az is számít, hányszor írjuk le, ki, mit nyert; mennyire vagyunk tisztában egy-egy díj jelentéseivel, viszontagságos történetével.” A kulturális szektor tehát különös bizonytalanságban működik: nem piaci alapon, stabil és kiszámítható állami támogatás nélkül.
A művészi pálya nemcsak anyagi, hanem identitás- és szerepkérdéseket is felvet. A legtöbb alkotó ma egyszerre több pozícióban kénytelen helytállni, hiszen nagy részük polgári foglalkozást űz a kreatív tevékenységek mellett. Szekeres Dóra szerint a „több lábon állás” elsősorban nem ambíció, hanem kényszer. A helyzetet pedig tovább nehezíti, hogy a kulturális szférával járó „szétszabdalt” életmód nem mindig összeegyeztethető a magánéleti kihívásokkal – például az anyasággal. Az irodalmi szcéna eseményei gyakran este zajlanak, emellett a külföldi lehetőségek kiaknázása anyaként szinte lehetetlen, hiszen nem általános gyakorlat, hogy ilyen alkalmakkor felügyeletet biztosítanak egy gyermeknek. Szekeres hozzátette, hogy az utóbbi időben az apák egyre inkább involváltak a gyereknevelésben, ami részben megoldja a problémát, de a privát élet nehézségei továbbra is képesek elvágni a fejlődés felé vezető utat.
Borsik Miklós esetében a kettős identitás konkrét formát öltött: futárként biciklizte át Budapestet, miközben verseskötetén dolgozott. A Futárlíra egyszerre lenyomata és kritikája ennek az állapotnak. „…a költő azzal a belső károgóval is versenyez, aki biztatná, hogy válasszon versenyképesebb foglalatosságot” – mondja, utalva arra, hogy a művészlét nem karrierstratégia, hanem ragaszkodás kérdése is. A magyar kulturális szcéna sajátos iróniája, hogy miközben a kreatív tevékenységek népszerűsége egyre növekszik – és sok fiatal érdeklődik, szeretne megismerkedni a közeggel –, a pálya rendkívül sérülékeny, és a megélhetés kényszere gyakran felülírja a képességek kibontakoztatásának vágyát. Az anyagi biztonság érdekében elsősorban nem azt érdemes átgondolni, hogy a művész mit szeretne alkotni, hanem hogy miből tud megélni. E két kérdésre adott válasz pedig ritkán ugyanaz.
A kultúripar gyengeségeivel szemben a közösségek adnak valódi ellenállóképességet. A szerkesztőségek, a minőségi tartalmak előállítására törekvő folyóiratok és alkotóműhelyek olyan szellemi infrastruktúrát hoznak létre, mely képes pótolni mindazt, ami intézményi szinten hiányzik.
A Litera például huszonnégy éve működik, és bár alulfinanszírozottsággal küzd, így csökkenő lehetőségekkel operál, továbbra is a magyar irodalmi élet egyik meghatározó tájékozódási pontja. Létét elsősorban a szerkesztők és szerzők nem apadó lelkesedése és precizitása biztosítja. A jelenség egy másik szemléletes példája a Kulter.hu, melynek szerkesztői önkéntes alapon dolgoznak, és a szerzők sem kapnak honoráriumot írásaikért, a portál mégis aktívan működik – minőségi, aktuális tartalmakkal szolgál.
Riportom végéhez érve talán körvonalazódik a válasz arra a kérdésre, hogy miként alkalmazkodnak a válságos helyzethez a pálya (nem)foglalkoztatottjai. Valójában nem létezik különös túlélési stratégia, sokakat a bizakodás és az alkotásvágy tart a szakmában. Szekeres Dóra megállapítása szerint nem véletlen, hogy lett egy újabb Nobel-díjas írónk – ezzel utalva arra, hogy nem érdemes temetni a magyar kultúra termékenységét és minőségét. Borsik Miklós szavaiból is hasonló következtetésekre juthatunk.
A művészet sok esetben éppen abból a belső feszültségből táplálkozik, amely egy külső szemlélő számára bénító erőnek tűnhet.
A kultúra fennmaradása mély emberi szükségletnek köszönhető. A ténynek, hogy meg akarjuk érteni a világot, amelyben élünk. Az irodalom sem azért létezik, mert fenntartható, hanem azért, mert a művelői nem tudják nem csinálni. „A Litera szerkesztői képesek egy vesszőn vagy egy ponton vitatkozni” – meséli Szekeres. Talán éppen ez a makacs és szenvedélyes szemlélet az, ami életben tartja a kulturális tereket.
Borítókép: Dobozi Fanni
