Emerald Fennellt nem kímélték a kritikusok: kimaradt részek, hiányzó többletjelentés. Ami némiképp kárpótol, az a vizuális élmény és a filmzene. Az Üvöltő szelek idei adaptációja nem csupán a rendező újabb polgárpukkasztása, hanem egy modern újragondolás megkérdőjelezhető hangsúlyokkal.
Lebilincselő történet, hatalmi egyenlőtlenséggel, fizikai és lelki erőszakkal, toxikussággal. Emily Bronte klasszikusát legtöbbünknek nem kell bemutatni. Nem egy lágy, kellemes szerelmi történetről van szó, épp ellenkezőleg. Habár a regényből már több adaptáció is készült, a kritikusok szerint egyik sem tudta azt a teljességet átadni, amelyre a könyv olvasói vágynának. Ugyanis hangsúlyos, olykor akár túl lényeges elemeket hagynak ki, egyes részeket átugranak és túlromantizálják a mély jelentésrétegekkel átszőtt történetet.
A könyv cselekménye Szelesdombon kezdődik, ahol Nelly, a házvezetőnő, a birtokra betérő Lockwood úrnak elmeséli Catherine és Heathcliff történetét. Megismerjük azt a gyerekkori mérgező és abuzív légkört, amiben felnőttek, különösen Mr. Earnshaw halála után. Hindley, Catherine vér szerinti testvére ki nem állhatta Heathcliffet, akit Mr. Earnshaw az utcáról hozott otthonukba. Ennek ellenére Catherine és Heathcliff szoros köteléket tudhat magáénak, ami az idő elteltével szerelemmé válik. Azonban Catherine elfogadja a szomszédban élő, igen gazdag Edgar Linton házassági ajánlatát, mivel szerelmével nem lát közös jövőt. Heathcliff nem tudja, hogy Catherine viszont szereti őt, így elszökik, és évekkel később bosszút forralva tér vissza. Catherine belehal a két férfi közötti vívódásba, de még halála előtt életet ad Cathynek. Időközben Hindley-nek is született egy fia, Hareton, akit Heathcliff vett magához Hindley halála után. Heathcliff elcsábítja Edgar húgát, majd később közös gyermeküket, Lintont és Cathyt arra kényszerítette, hogy házasodjanak össze. Ám időközben Hareton és Cathy egymásba szeretnek, miután a lány felfedezi a fiú valódi értékeit. Heathcliff kezd megőrülni, folyton a lápot járja, majd egy reggel holtan találják ágyában. A történet tömören ennyiben megragadható, viszont már ebből is látszik az, hogy Emerald Fennell feldolgozása Catherine haláláig tartott és több szereplő is kimaradt.
Az igaz, hogy ezáltal nem juthatunk el a regény végleges megoldásáig, de én azt az alkotást szeretném értékelni, amit láttam, és nem azt, amely nem valósult meg.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen volumenű regényt hiánytalanul adaptálni szinte lehetetlen feladat, és egyik rendezőnek sem kötelessége. Emerald Fennell feldolgozása sok kritikát kapott, és valóban nem kezelhetjük hű adaptációként ezt a 2026-os változatot sem. Nekem is van hiányérzetem, de a könyv elolvasása vagy ismerete nélkül nem állítanám, hogy ez az érzés továbbra is fennállna.
Charlotte Mellington játszotta a fiatal Catherine-t és véleményem szerint igencsak ráérzett arra, hogy milyen lehetett kislányként Catherine. Színészi játéka intenzív volt és tényleg lenyűgözött. Margot Robbie és Jacob Elordi alapvetően legalább 10 évvel idősebbek, mint karaktereik, ennek ellenére ez nem volt zavaró, és a körülményekhez mérten idomultak szerepükhöz. A forgatókönyv nem engedte meg elégszer, hogy Catherine és Heathcliff gyerekes, önző egyénisége és sértődött hozzáállása kellőképpen megmutatkozzon. Egyszerűen nem volt elég olyan jelenet, ahol mindez felszínre törhetett volna, hiányzott a karakterek lelke.
Elordi, Heathcliffként elsőre meglepő választásnak bizonyult. Már csupán azért is, mert a regényben sötét bőrszínnel rendelkezik, de ettől én el tudtam vonatkoztatni.
Habár a korábbiakban már játszott rosszfiút, most ettől többet kellett nyújtania, hiszen Heathcliff kegyetlen, toxikus és bántalmazó. De ezek a filmbéli Heathcliffet kevésbé jellemezték, ami visszavezethető egyrészt a rendezésre, de másrészt a színészi munkára is. Ugyanakkor a szentimentális jelenetek a két színész között hatásosra sikerültek, átütő volt mimikájuk és fizikai jelenlétük, éreztem a kettejük közti produktív feszültséget. Megérintettek azok a jelenetek, ahol veszekedtek, sírtak, könnyedén képes voltam velük együtt érezni a fájdalmat. Ami talán nem szabadna, hogy létrejöjjön az eredeti mű alapján, az az empátia.
A regény szereplői ugyanis semmiképp sem erényes, jó erkölcsű emberek, de a film mégis esélyt ad az azonosulásra.
Az átdolgozás egy olyan jelenettel kezdődik, melyet inkább a hangulat megalapozásaként értelmezhetünk. Az akasztás egy közösségi, jó kedélyű esemény a filmben, ami már önmagában nyugtalanító. Arról nem is beszélve, hogy a tömeg egy halott férfi erekcióján milyen jól szórakozik. Ezek a reakciók előrevetítik a szereplők felszínes, civilizálatlan, romlott gondolkodásmódját. A látványvilág, a bizarr vágóképek és a fiatal Catherine mosolya egyből elborzasztott, így a soron következő történéseket már ezzel az esztétikai ellenszenvvel figyeltem.
Fennell úgy akarta a történetet vászonra vinni, ahogyan azt 14 évesen elképzelte, ezért van a szerelmi történet a középpontban. Ebben a korban nem ismerjük, vagy szimplán nem értjük meg azokat a súlyos problémákat, amelyeket Bronte érint. A szexuális feszültség, a folyamatos vágy Heathcliff és Catherine között a regényben is érezhető, a filmvásznon azonban nem csupán érződik, hanem tetőfokára hág. A szereplők belső vívódásai önmagukkal és egymással szemben hangsúlyosabbak, a szerelmi aktusok intenzívebbek. Bronte mindezt meghagyta a titokzatosság peremén, és nem keltett az olvasóban feszélyező érzést,
Fennell viszont nem riadt vissza attól, hogy a néző hirtelen szinte már zavarba ejtően sok erotikát lásson.
Ezek a jelenetek több bírálat szerint is feleslegesek voltak és csupán elvettek a film értékéből. Holott tulajdonképpen rámutattak arra, hogy a szenvedély és a megszállottság milyen erősen van jelen Catherine és Heathcliff kapcsolatában. A rendező lehetővé tette, hogy mélységesen megéljék kapcsolatuk ezen részét.
Továbbá az adaptáció egyértelműen “bűnös” karakterévé Nelly vált, aki a film szerint az egyik oka annak, hogy a szerelmesek nem kapták meg a boldog befejezést. Nem szólt Catherine-nek, hogy Heathcliff hallja az ominózus beszélgetésüket, nem adta át Catherine betegsége alatt a Heathclifftől származó leveleket és későn szólt arról is, hogy a betegség súlyos és ideje lenne a búcsúzásnak. Az igazság az, hogy a boldogság kettejükön múlott, de ezt az énközpontúság és egymás folyamatos vádolása miatt nem vallották be.
A film szimbolikája kidolgozott és ígéretes, amely több ponton is megmutatkozik. Catherine kislány korától kezdve viselt piros színű ruhadarabokat vagy kiegészítőket. A piros szín jelentése sokrétű: utal a szerelemre, a szenvedélyre, az életerőre. De elég csupán az arcát szemügyre vennünk, hiszen az mindig piros, szája élénk. És mi történt amikor haldoklott? Eltűnt arcáról és ajkáról a szín, az élet. Egész életén áthidalt ez a szín, élete utolsó percében is tűzpiros vér folyt le fehér ágyáról. Dicséretes azonban a metafora is, amikor Heathcliff háta kivérzett, miután Mr. Earnshaw megverte őt. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy túl sokáig látjuk ezt a képet, a vérfoltokat a ruhán. De a jelenet akkor nyer igazán értelmet, amikor Catherine feleségül megy Linton úrhoz. Nellyvel olyan szorosra húzatja a fűzőt, hogy az ő háta is vérezni kezd. Úgy gondolom, hogy ezen apró párhuzamok, melyek rámutatnak arra, hogy Heathcliff és Catherine mennyire összetartoznak, még inkább kiemelik a regény egyik eredeti kulcsmondatát: „Ő sokkal inkább én, mint jómagam. Bármiből van is a lelkünk, az övé s az enyém egy.”
Charli XCX dalai váratlanul jól illeszkednek az alkotás képi elemeihez, az egész filmet áthidaló sötét, hideg, kék árnyalatokhoz, a lehangoltsághoz. Az énekesnő-dalszerző több zenével is hozzájárult a film muzikalitásához, amelyek kivétel nélkül nagyban elősegítették az események dramatizálását.
A filmzenét az adaptáció egyik legnagyobb erényének tartom, mivel mindig sikeresen beépül az aktuális hangulatba, tökéletesen illeszkedik az adott cselekményszálhoz.
A természet és az időjárás sokszor tükrözi a szereplők érzéseit. Ezt a film szintén jól adaptálta, a látványvilággal kapcsolatban nincs okunk a panaszra. A hangulatot Fennell az előbb említett színvilággal, totál plánokkal, olykor szuperközeli felvételekkel egész idő alatt irányította. A festői tájak, a gazdag vizuális ábrázolás, az esztétikailag gondosan megfontolt képek minden alkalommal magához ragadják a néző figyelmét.
Végeredményben igaz, hogy nincs megjelenítve a rasszizmus problémája, nem olyan hangsúlyos a bántalmazás témája sem, de a tiltott románc ábrázolása erős. Ez nem jelenti azt, hogy Emerald Fennell nem tartja fontosnak a regény súlyos témáit, hanem szimplán a számára legfontosabb részt emelte ki és ezt újraértelmezve a filmvászonra vitte. Az pedig tagadhatatlan, hogy mindezt hatásosan tette, és bebizonyosodott, hogy az Üvöltő szelek még 2026-ban is aktuális.
