Guy Ritchie neve mára szinte önálló műfajt jelent. Ha brit gengszterekről, elegáns öltönyökről, abszurd bűnözőkről, fekete humorról, gyors vágásokról, különleges zenei aláfestésekről és olyan párbeszédekről van szó, amelyekben egyetlen mondat is képes káoszt teremteni, aligha kell sokáig találgatni, melyik rendezőre gondolunk. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff után Ritchie hosszú pályafutása során többször is visszatért ehhez a világhoz, a 2019-es Úriemberek pedig szinte tökéletes összefoglalása lett mindannak, amit a rendező a brit bűnügyi filmekről gondol. A Netflix sorozatának második évada azonban már nem egyszerűen ugyanennek a receptnek az újramelegítése.
A történet egy évvel az első évad után folytatódik, Eddie Horniman pedig – akit Theo James alakít – már nem a bűn világába véletlenül belecsöppenő arisztokrata lesz, hanem egyre magabiztosabb és veszélyesebb bűnügyi vezető. Kaya Scodelario karakterével, Susie Glass-szal közösen iránytják a birodalmat, amely gyorsan nagyobbra nő annál, mint amit ketten kontrollálni tudnának.
Ez az alaphelyzet már önmagában megmutatja, miben különbözik a második évad az elsőtől. Az első szezon legfontosabb kérdése az volt, hogyan képes egy arisztokrata túlélni a brit alvilágot. A második évad már sokkal érdekesebb kérdést feszeget, vagyis mi történik, ha az ember rájön, hogy nemcsak túlélni tud a dzsungelben, hanem élvezi is azt? Eddie ugyanis fokozatosan elveszíti azt a morális távolságot, amely még az első évadban jellemezte. A sorozat folyamán elsajátítja a „szakma” fortélyait, a második évadban pedig szárnyait bontogatja. Ez vezet az évadot kettévágó cselekménysorozathoz, miszerint Eddie át akarja verni Bobby Glasst, azzal, hogy lepaktál a tudta nélkül az olasz maffiával, de Bobby rájön tervére és keresztbe tesz neki, majd móresre tanítja. Halstead grófja csaknem belehal sérüléseibe, és ezután már sosem lesz ugyanaz az ember.
A sorozat ekkor talál igazán magára, Eddie és Susie kapcsolatai, szövetségei és ambíciói elkezdenek szétesni.
Ettől válik valóban feszültté a történetvezetés, ugyanis innentől kezdve a két központi szereplőnek egyedül kell boldogulnia az alvilág berkein belül.
Mintha innentől kezdődne valóban a második felvonás, és eddig csak az első szezon következményeit és végkimenetelét láttuk volna. Tehát Guy Ritchie egy egészen új sztorit visz színre fél évad alatt, amelyben Eddie feleségül veszi Bellát, az olasz maffiavezér fogadott lányát, de nem csupán üzleti okok miatt, hiszen az iránta érzett szerelme menti meg attól, hogy eluralkodjon rajta az alvilág. Viszont a nő tragikus halálával (bombát helyeztek el a hidroplánjában) Eddie elszabadul, és megszállottan keresi felesége gyilkosát. Végül nem is kell olyan messzire mennie a megoldáshoz, kiderül, hogy testvére, Freddie megbízásából történt a robbanás. A testvér szándéka egyszerű irigység volt: a vagyon, a cím és a birtokok megszerzése. Mindez visszavezethető a sorozat legelső konfliktusához, miszerint nem a legidősebb fiú, vagyis Freddie kapta meg apja örökségét, hanem Edward. Végül azonban a gróf életben hagyja testvérét.
A végjátékban a családi konfliktus, a hatalom és a bosszú összekapcsolódik, Eddie pedig olyan döntést hoz, amely végleg megmutatja, milyen messzire jutott az első évad óta. A befejezés egyik legfőbb tulajdonsága, hogy nem egyszerűen egy újabb nagy akciójelenettel akar pontot tenni a történet végére, hanem a főszereplő morális átalakulását teszi meg a valódi finálénak.
A sorozat lényegében egy arisztokratából gengsztert, a gengszterből pedig hataloméhes vezetőt épített fel. A kérdés már nem az, hogy Eddie képes-e erre, hanem hogy vissza akarja-e még egyáltalán fordítani ezt a folyamatot: úrrá tud-e lenni saját magának és kordában tudja-e tartani hatalmát. Guy Ritchie mindig döntéshelyzet elé állítja karaktereit, akik akképpen fejlődnek tovább, ahogyan döntenek. Mintha egy „story game”-szerű történetmesélést alkalmazna, ahol a rendező a játékos, akit nézünk, miközben mozgatja a karaktereket – ezzel is elősegtve a néző elmélyülését. A színészek pedig hiteles játékkal, remek beszédmimikával szolgálnak ki minket. Aki pedig magyar szinkronnal szándékozik megtekinteni, annak sem lehet panasza, mivel jó munkát végeztek a szakmabeliek.
Nagyon jól használja a sorozat az érzelmi szálakat, emberi kapcsolatokat. Eddie és Susie Glass partnersége az évad első felének valódi motorja. Egyszerre üzlettársak, szövetségesek, riválisok és potenciális szerelmi partnerek. A sorozat szándékosan nem akarja egyszerű romantikus történetté változtatni a kapcsolatukat, hiszen éppen ettől működik. A fordulópont utáni kettéválásukkal azt érzékeljük, hogy külön-külön gyengébbek mint együtt.
Az évad második felének mozgatórugója is egy kapcsolat, ami viszont üzletiből érzelmi szintig fejlődik Eddie és Bella között. Mindez azt sugallja, hogy a főhősünk csak akkor tud teljes lenni, amikor egy nő áll mellette, hiszen amikor egyedül van, nagyon szenved.
A két női szereplő teljesen más hatással van a férfira, de mindketten elősegítik a fejlődését és kivirágzását.
Az alkotás autentikáját és megjelenését tekintve mind az öltözékekkel, mind a díszletekkel nagy hangsúlyt fektettek arra a készítők, hogy visszaadják azt a hangulatot, amit a nemességről és a gengszter világról feltételezünk (például a gróf öltözködésének átalakulása, a kastélyok, a droglabor). Viszont Ritchie soha nem a dokumentarista realizmust kereste. A Blöff gengszterei sem úgy beszélnek, mint a valódi bűnözők, és a The Gentlemen szereplői sem azért működnek, valamint kommunikálnak úgy, ahogy, mert a brit szervezett bűnözés pontos társadalmi lenyomatát adják. Inkább egy stilizált bűnügyi mese szereplői. Az arisztokrácia, a politikai elit, az olasz maffia és a brit alvilág egy hatalmas játszótérré változik, ahol a szabályokat azok írják, akiknek több pénze, fegyvere vagy információja van. A sorozat nem akarja elhitetni, hogy minden eseménye életszerű. A hitelessége inkább a karakterek emberi viselkedésében keresendő:
mindenki önző, üzletet akar kötni, és mindenki próbálja kihasználni a másikat.
Ugyanakkor időnként túlságosan is élvezi az évad a saját fordulatait. A műtárgyak, üzleti konstrukciók, politikai kapcsolatok, családi titkok és különböző bűnügyi mellékszálak néha úgy torlódnak egymásra, mintha a forgatókönyv mindenáron túl akarná licitálni az előző epizódot, viszont alapos odafigyeléssel, és egy kis gondolkodással szépen kibogozhatóak ezek a szálak.
Ez egyébként az egyik legfontosabb Guy Ritchie-motívum. A rendező filmjeiben ritkán létezik klasszikus értelemben vett jó és rossz oldal. Mindenki valamit akar, és a konfliktus abból születik, hogy ezek az érdekek összeütköznek. Ugyanez volt a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső vagy a Blöff alapja is. A különbség azonban, hogy a korai filmekben ez a struktúra frissnek és kiszámíthatatlannak hatott. A The Gentlemen második évadában már tudjuk, hogy a rendező hogyan gondolkodik. Emiatt a fordulatok egy része könnyebben kiszámítható, de még mindig tud meglepetéseket okozni.
És természetesen egy Guy Ritchie-alkotásról nem lehet beszélni a hangzásvilág megemlítése nélkül. A második évad zenéje különösen fontos, mert a készítők tudatosan sötétebb hangzást kerestek. A zene a történet motorja, hiszen kiegészíti a képernyőn látottakat, ezáltal könnyebben megérthető a szereplők érzelmi világa, illetve a környezet hangulata. A feszültség alatt gyakran monotonabb, sötétebb hangzás jelenik meg, majd amikor a történet abszurd irányba fordul, a zene is képes könnyebbé válni. Emellett az évad számos ismert dalt is használ, többek között a Sad Night Dynamite, Gabriels, Aaron Neville, Delinquent Habits, Johnny Mathis és Naomi Shelton and The Gospel Queens számai is felbukkannak. A hangzás kiegészíti a képi világot és együtt teremtik meg azt a hangulatot, mely magába zárja a nézőt, aki óhatatlanul elveszíti időérzékét és csak élvezi a sorozat sodrását.
Fotók: Netflix, Miramax Television









